“Mindig valami nagyon újat szeretnék csinálni” – Interjú Juristovszky Sosa tervezővel

2019 március 02. szombat, 7:00

A kezdetektől a Jurányi Ház lakója. Magyarországon és külföldön is ismert filmes és színházi díszlet- és jelmeztervező. A Házban futó munkái a Lefitymálva és a Magyar nátha című előadások. Juristovszky Sosával a Jurányi Latte beszélgetett.

Juristovszky Sosa / Fotó: Jurányi Ház

Juristovszky Sosa / Fotó: Jurányi Ház

Kitől örökölted a “képességeidet”, amik erre a pályára vezettek?
Utólag visszatekintve, azt hiszem, a nagyapám, akit személyesen nem ismerhettem. Az ő életszemléletét hordozom. A II. világháború után hazasétálva a munkaszolgálatból, talált az útszélén egy tehenet, azt pénzzé váltotta, és abból ötvösként jelvényüzemet alapított. Ügyes, kreatív túlélő volt, aki megragadott minden lehetőséget.

Te is éltél azzal a lehetőséggel, amikor úgy adódott, hogy Halász Péter asszisztense legyél, majd a Táp Színházhoz szegődtél Vajdai Vilmos mellé előbb asszisztensnek, utána jelmeztervezőnek.
Egyik lépés sem volt tudatos, inkább sodródtam. Soha nem akartam olyat csinálni, amihez nincs kedvem. Háromszor próbáltam felvételizni az Iparművészetire az építész szakra, és kétszer textilre, de nem hajtottam. Párhuzamosan történtek a dolgok. Nem az öt év hiábavaló próbálkozás után lettem asszisztens, hanem közben. Aztán a mérleg nyelve afelé billent, hogy nincs szükségem a diplomára. Gyerekkoromban nem mozogtam művészek között, míg sok iskolatársam, barátom igen, szóval nagyon izgalmas élmény volt Halász Péterék mellett lenni. Felemelő, hogy ott lehettem, persze folyton rettegtem, mert elég félénk voltam.

A félénkséged ellenére a Táp Színház előadásaiban szerepeltél.
Van egy fura magamutogatás-kényszerem. Az a baj, hogy ez szerintem nem párosul tehetséggel, viszont rengeteg lámpalázzal. Úgy döntöttem, hogy kiélem magam a Táp-nál, mert ott volt lehetőségem, viszont soha nem nézem vissza, ha készül videófelvétel, mert nem szeretek szembesülni azzal, hogy mit műveltem.

Színházból hogy kerültél a filmbe?
Táp Színházas időszakom elején ismertem meg Török Ferencet, aki Vajdai Vilmos jó barátja volt, és már látta egy-két színházi munkámat és megkérdezte, hogy egy kisfilmjében lenne-e kedvem jelmezt tervezni.

És hogy jöttek a külföldi megkeresések?
Itt volt Magyarországon egy norvég produkció. Egy budapesti filmes cég gyártotta, akikkel amúgy korábban sokat dolgoztam. Nem volt jelmeztervezőjük és megkerestek, én meg épp ráértem. De a külföldi munkáimra az jellemző, hogy legtöbbször kivitelezőként dolgozom, ami azt jelenti, hogy mivel nem ismeri a külföldi jelmeztervező a helyi embereket, raktárakat, a kivitelezés módját, gyakorlatilag szervizelni, segíteni kell az itteni munkáját.

Magyar nátha / Fotó: Jurányi Ház

Magyar nátha / Fotó: Jurányi Ház

Ha választani kell, film vagy színház?
Ha azt látnám, hogy a független színházba nem kell beleőrülni és leőrlődni és nagyon sokat egyszerre csinálni párhuzamosan, akkor ugyanolyan szinten lenne nálam, mint a film. Engem az elmúlt pár év arról győzött meg, hogy minőségibb és jobb munkát tudok végezni filmekben. Ezt úgy értem, hogy bár szeretem a színházat, mindig nagyon értékelik, ha színházban dolgozom és nagyon hálásak, és az emberi reakciók is nagyon fontosak, de nagyon nehezen összeegyeztethető a filmezéssel és muszáj döntenem. Független színházcsinálásból nem tudok megélni. Húszévesen, 2000-2001 környékén a Táp-nál az első darabomban 50 ezer forint volt az összes (30db) jelmezre. Imádattal, rengeteg energiával, lelkesen csináltam végig, de erre ma már képtelen lennék. Igaz, az az eset extrém helyzet volt, és akkor még annyira sem támogatták az alternatív színházakat, mint ma.

Neked mi jelentené a pályád csúcsát?
A fővárosi nagyszínházak engem még nem alkalmaztak jelmeztervezőként. Független színházi látvány- és jelmeztervezőből ez lenne az előrelépés. A színházi életem nem fejlődött olyan gyorsan, mint a filmes. Nálam már jóval fiatalabb jelmeztervezők dolgoznak nagyszínpadon. De én tényleg a film felé mentem el, és amellett a kisebbnek vélt színházi produkciókat tudom csak megcsinálni.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy „én sem bízom senkiben, ezért nem adok ki a kezemből semmilyen munkát.” Ez azóta változott?
Pár éve van egy nagyon jó asszisztensem, akiben vakon megbízom. Szerintem nincs jó vagy rossz asszisztens, az a kulcs, hogy kölcsönösen érezzük, hogyan tudunk hatékonyan együtt dolgozni. Mi az, amire rá kell kérdeznie, mi az, amit nélkülem is nyugodtan megoldhat. Nehéz ilyen embert találni.

Hogy lettél a Jurányi Ház lakója?
Abban a szerencsés fázisban találtam meg Rozgonyi-Kulcsár Viktóriát, amikor a Jurányi még kereste a lakóit. Az évek során nagyon sok cuccom felgyűlt, és akkor nagyon jól jött itt egy terem, amit azóta persze ki is nőttem. Annak idején sokat maszkoztam, meg én varrtam, csináltam a jelmezeket, és jó volt, hogy elfértek itt a szerszámaim, műhelyet és raktárat is tudtam csinálni, kéznél voltam a beköltöző társulatoknak is.

Hogy működik egy raktár?
Van egy eszközraktáram, ahol mosógépek, varrógépek, sztenderek, kiegészítők vannak. A filmezéshez nagyon sok minden kell. Például gyapjú aláöltözők, tollkabátok a színészeknek a hideg napokra, hűtőtasakok, napernyők a kánikulában. Aztán a szokásos varróeszközök, cérnák, fonalak stb-stb. Ebben az eszközraktárban addig van a cucc, amíg ki nem települök egy filmforgatásra. Vagy el van pakolva, vagy megy dolgozni. A Jurányiban van a jelmeztáram, 3-5 ezer darabos tár, ami erős szortírozásra szorul. Még nem nőttem fel a rendrakáshoz. Elképesztő munka rendben tartani.

Lefitymálva / Fotó: Jurányi Ház

Lefitymálva / Fotó: Jurányi Ház

A Jurányiban látható Magyar nátha látványát te csináltad. Hogy álltál neki?
Bár azon aggódom, hogy nagyon újat már nem lehet csinálni, maximum már létező dolgokat helyesen adoptálni vagy inspirációként használni, mégis mindig valami nagyon újat szeretnék csinálni. A Magyar nátha díszletét és jelmezeit kitalálni első körben abszolút matematikai feladat volt: adott egy előadás, ahol huszonvalahány korszak jeleneteit kellett úgy megoldani, hogy a színészek gyakorlatilag nem tudnak kimenni a színről, és nekik kell átdíszíteni a termet és közben még át is öltözni. A három színész összesen kb. 45 karaktert jelenít meg. Egy olyan rendszert kellett csinálni, amiben a díszlet által kialakított tér eljut a honfoglalás előttől a 2020-as évekig, viszonylag kis változtatásokkal. Az is inspiráló tud lenni, hogy a díszletnek kis helyen el kell férnie.

Mi jelentett kihívást színházban?
A Lefitymálva című előadást nagyon szerettem. A Sanyi és Aranka Színházban mutattuk be, ami a Jurányinak az ötöde. Komplett, épített, egymásra rétegződő díszlet volt, és sorra lecsukódott és előtűnt a következő tér. Nagyon macerás lett volna a Jurányiban is működtetni, hogy ne kelljen újra legyártani az egészet, de mindenki annyira szereti ezt az előadást, hogy minimalizált díszlettel is bevállalták a továbbjátszást.

Ha színházba mész, látványtervezőként nézed a darabokat? Mi tetszett mostanában?
Igen. Hogy máshogy? Az Ithaka díszlete nagyon tetszett a Katonában (tervező: Balázs Juli), A tó a Jurányiban, nagyon egyszerű, de nagyon szép előadás. A Gólyakalifa látványa jól működött együtt a darabbal. Az a fura, hogy ismerem ezeket a kis termeket, amiket estéről estére máshogy varázsolunk el, és mindig lenyűgöz, ahogy teljesen átalakulnak.

Milyen érzés volt ott állni 2017-ben az Oscar-díjas Mindenki című film ünneplése kapcsán a vörös szőnyegen?
Életem eddigi legfelemelőbb élménye.

Kérdezett: Bordás Katinka

 
 

Kapcsolódó anyagok