“A fülem mindig a színpadon van” – Interjú Kele Gábor ügyelővel

2019 május 13. hétfő, 7:00

Kele Gábor, a Centrál Színház főügyelője a ’80-as évek elején kezdett a színfalak mögött dolgozni. Mesterétől, Artner Öcsi bácsitól leste el a szakma alapjait és fejlesztette tovább. Hogy pontosan hogyan és miért, elárulja az interjúban.

Kele Gábor / Fotó: Schild Tamás

Kele Gábor / Fotó: Schild Tamás

Mikor és miért döntött úgy, hogy ügyelő lesz?

Alapvetően színész szerettem volna lenni, mint mindenki, aki a színház közelébe kerül. 18 éves lehettem, amikor a Szkéné Színházban amatőr színészként kezdtem, aztán a Madách Színházban statisztaként folytattam, és mivel a próbák alatt mindig lent ültem a nézőtéren, Artner Öcsi, az akkori főügyelő, megszokta, hogy ott vagyok. Ha bármit odébb kellett vinni, beállítani egy asztalt vagy egy széket, engem hívott fel segíteni. Aztán egy idő után megkérdezte, hogy nem akarok-e ügyelő lenni. Így kezdődött 1983-ban, két évadon át oldalügyelő voltam, aztán önálló darabokat kezdtem vinni.

Hogyan tanulta meg a szakmát?

Az alapvető tétel, amit az Artner Öcsi bácsitól megtanultam, hogy az ügyelőnek nyugalmat kell sugároznia. Az alaptétel szerint, ha az ügyelő ott van, nem történhet baj. Ha mégis, akkor megoldja. Ez az Artner-féle iskola, ahol egyszerűen nem volt szükség szigorra. Szeretetet, nyugalmat és biztonságot kapott mindenki, nem volt szükség katonás fegyelmezésre. Az én módszerem annyiban más, hogy sokszor csak nézek, felvont szemöldökkel, és néha valahogy úgy marad az arcom – mondjuk a büfében is. Ilyenkor mindenki rákérdez, hogy mi történt. Szerintem inkább érzék kell ehhez a szakmához, olyan nagyon tanítani sem lehet. Persze az, hogy mikor jönnek a figyelmeztetések, vagy mikor hívjuk a színészeket, az tanulható, de az, hogy a színész hangszínéről észreveszem, ha nem úgy szól, ahogy szokott, és azonnal nézek be a színpadra, hogy mi történhetett, esetleg nincs ott a kellék, vagy nem kapott fényt – ez hosszú évek alatt alakul ki az emberben. Bármi is történjen, a fülem mindig a színpadon van.

Centrál Színház: My Fair Lady / Fotó: Horváth Judit

Centrál Színház: My Fair Lady / Fotó: Horváth Judit

Monitorokat is néz?

Amikor idejöttem a Centálba, egy kis monitorom volt mindössze, most már három kamerán át látom a nézőteret, a büfét és a színpadot, külön műsorhangom van, amin az előadást hallgatom, hogy pontosan indíthassam a színészeket. A My Fair Lady-ben például zárt frekvenciás rádión keresztül kommunikálunk az oldalügyelővel, a hangosítóval, a világosítóval, a mikroportossal, sőt a karmesternek a zenekari árokban külön rádiója van, amin csak vele beszélek.

Technikai szempontból melyek a legbonyolultabb előadások a nagyszínpadon?

A Ma este megbukunk a legösszetettebb előadás, mert ott mindennek tizedmásodpercre kell működnie, nagyon kell összpontosítanunk. Ott nem csak levezénylem, hanem tevőlegesen részt is veszek az előadásban, ugyanúgy zajongok, csapkodok, mint a többiek, bemegyek a színpadra. Rengeteg veszélyes helyzet van benne, például amikor bedől az összes fal, nagyon kell figyelni, hogy senki ne legyen alatta, és minden pont akkor történjen meg, amikor kell. Nagyon szeretem csinálni. A másik ilyen a My Fair Lady, ahol hatalmas csapat mozog és rengeteg díszlet, zsinór, jelmez változik. Egy kollégámmal együtt visszük, ez az egyetlen olyan előadásunk, ahol két ügyelőre van szükség.

Melyek a legfontosabb feladatai?

Minden este bejön 437 ember a nézőtérre, és 5-10-15 színész a másik oldalra. Nekem az a feladatom, hogy mind a két csapat úgy menjen el, hogy jól érezte magát, hogy volt értelme itt lenni. Jól végezte a munkáját, és jól szórakozott. Hogy technikailag hibátlanul menjen le az előadás, a színész mindig pontosan megkapja, amire szüksége van, a kellékei ugyanott legyenek, tudja, hogy ugyanott ülhet le, hogy én mindig akkor vagyok ott, amikor kell, hogy a fény akkor fog bejönni, a hang akkor fog megszólalni, amikor kell, és tudja, hogy bent a színpadon mindig minden rendben van. Ha érezni az összhangot a közönség és a színészek között, a színészek kinyílnak. Látni a mozdulataikon, hallani a hangjukon. Ezért csináljuk a színházat, és ezek a pillanatok minden este megismétlődnek.

Centrál Színház: Ma este megbukunk / Fotó: Horváth Judit

Centrál Színház: Ma este megbukunk / Fotó: Horváth Judit

 

És fejből tud mindent?

Igen, fejből. Mindenkiről tudom, hogy mikor kell bejönnie, milyen kellékre van szüksége, hogyan kezdi a szövegét és így tovább. De a mi kis közösségünk úgy működik, hogy például a takarító is szól, ha valami szokatlant lát a színpadon és rákérdez, hogy jó helyen van-e, vagy észreveszi felmosás közben, ha valami hiányzik. És ez minden szinten igaz: figyelünk egymásra. Összeszokott, jó csapat vagyunk.

És mi ennek a titka?

A hely szelleme. Nagyon sok mindentől függ, köztük az igazgatónktól, hogy ő milyen színházat épített itt fel. És ez egy ilyen színház. Sokan mondják, hogy jó nálunk, jó leülni a büfében, jó a hangulat. Valahogy így alakult, és szeretném azt hinni, hogy nekem is részem van ebben.

Kérdezett: Gyürke Kata / Centrál Színház