“A Stúdió K vezetési dilemmáiról” – Elérhető Fodor Tamás székfoglaló beszéde

2019 november 16. szombat, 8:09

Fodor Tamás rendező szeptemberben tartotta meg a Magyar Tudományos Akadémián székfoglaló beszédét a “Stúdió K vezetési dilemmáiról”. Előadásának írott változatát két részletben közli honlapján  a Színház folyóirat. 

Részlet:

(…) “A hatvanas évek végén egy ilyen önkéntes csoportosulásnak a fő közösségképző ereje, ha nem is a szubverzió, a felforgatás, de mindenképpen a nonkomformista életérzés aktív megélése volt. Már az Egyetemi Színpad Universitas együtteséhez is főképp olyanok csatlakoztak, akik egyéni és művészlétüket is a margón kívül képzelték el. Amikor 1969-ben ez a perfekcionista és egyben független saját színházat létrehozó törekvés a párt- és az egyetemi vezetés ellenállása következtében kudarcot vallott, mindegyikünk saját utat keresett, többnyire ezen a bizonyos margón kívül.

Halász saját együttest alakított, Jordánék a 25. Színházban találták meg a különleges utat, én pedig először a Pinceszínház főiskola-előkészítő profilját támadva, egy saját radikális előadásommal, a Kazantzakisz regénye alapján készült Akinek meg kell halnia c. előadással próbáltam megteremteni az intézményesült amatőr színházon belüli szuverenitás feltételeit. Ami – lévén a KISz színháza – természetesen nem sikerülhetett. Így vezetett utam az Orfeo együtteshez, ahol Malgot István szabadkezet adott a Stúdió létrehozásához.

Még erősen élt (és mutatis mutandis ma is él!) többünkben a hatvannyolcas életérzés, amelynek fő élménye nemcsak Marxnak (Marcuseközreműködésével a talpáról a fejetetejére állított) jelszava volt, hogy: „Legyünk realisták, követeljük a lehetetlent”, ami persze maga is költészet, és nem is csak Jean-Louis Barrault gesztusa, amellyel a diákok és munkások felkelésének egyik központjává segítette az Odeon színházat, hanem az, hogy Párizsban ismeretlenek – ismerősként nyílnak meg egymásnak, megindul köztük a társadalmi méretű dialógus, nyílttá válik a kommunikáció, függetlenedik az állam intézményesült csatornáitól, s így a polgár citoyenné válik. Vagyis: a minden (úgynevezett) magától értetődőnek tartott normára rákérdező, azt vitató közéleti ember természetes attitűdje a kíméletlen kritika lesz.

Az én költő és művész barátaimban követelménnyé érlelődött, hogy a Liberté, Égalité, Fraternitészentháromsága ne pusztán az alkotó és alkotás, de az alakulat szabadsága is legyen. Azt akartuk, hogy szabad individuumok méltósága, véleményük szabad kimondása, kritikáik élessége az őket képviselő csoportok szabad szerveződésével párosuljon. Úgy gondoltuk, hogy  csoportok, közösségek önszerveződése, a meglévő intézmények őrző-védő kerítéseinek áttörése nem anarchia. Hittük, hogy a (racionális érvelés és tisztázó viták után meghozandó) döntéseinket az egymás iránti és az alkotás minőségéért érzett felelősség fogja áthatni. A Fraternité pedig (elképzeléseink szerint) nem valamilyen cukiskodó, de nem is vallásos testvéri szeretet, hanem tevékeny szolidaritás, egymás kölcsönös segítése, hogy az alkotáshoz egyenlő mértékben, de legalábbis folytonosan fejleszthető készségekkel lehessen és kelljen hozzáférni.

Az alkalmi közösséget alkotó fiatal emberek persze nem, vagy nem egyformán értek el a bevett normák tagadásáig, de (hogy Ginsberget parafrazáljam) „nemzedékem legjobb elméi” eljutottak a diktatúrák, a demokratikusnak hazudott autokráciák ideológiáinak ignorálásáig, de legalábbis nevetséges voltuk felismeréséig, pátoszuk kigúnyolásáig – mondjuk így –, cikinek tartásáig. (…)”

A székfoglaló beszéd írott változata itt érhető el.