Szakács Györgyi a Színházi Kritikusok Céhének életműdíjasa

2021 május 06. csütörtök, 4:09

A belső ember öltöztetője – Szakács Györgyi a Színházi Kritikusok Céhének életműdíjasa.

A Színházi Kritikusok Céhe évente egyszer titkos szavazással életművéért kritikusdíjat adományozhat olyan, a színházművészet bármely területén kiemelkedőt alkotó, lezárt pályával vagy pályaszakasszal rendelkező 65 év feletti művésznek (színész, rendező, tervező, dramaturg stb.), aki dokumentálhatóan sokat tett a magyar nyelvű színház fejlődéséért, eredményeiért, színvonalának emeléséért, és közvetve vagy közvetlenül hozzájárult, illetve hozzájárul a magyar színházművészet jövőjének alakításához, a fiatalabb színházi generációk neveléséhez, formálásához. 2021-ben Szakács Györgyi jelmeztervező kapja a Színházi Kritikusok Céhének életműdíját.

Az eddigi életműdíjasok: Törőcsik Mari (2011), Senkálszky Endre (2012), Zsámbéki Gábor (2013), Fodor Tamás (2014), Molnár Piroska (2015), Székely Gábor (2016), Radnóti Zsuzsa (2017), Lázár Kati (2018), Pogány Judit (2019), Csíky András (2020).

Fotó: MTI

Az életműdíjas Szakács Györgyi laudációja:

„Öltöztessük fel a belső embert!” – rikkantja Valerio Büchner Leonce és Léna című darabjában, amikor fogván a boros üveget enni-inni készül. Sokszor juthat eszünkbe ez a mondat, ha a Szakács Györgyi jelmezeiben megmozduló színészeket látjuk.

Az 1951. március 1-én született művész édesanyja Váci utcai divatszalonjában ismerkedett meg a szabás-varrás titkaival. Diplomát azonban a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán szerzett 1974-ben, mivel akkoriban még nem lehetett jelmeztervezést tanulni. 1975 óta jegyzi őt a szakma. Pályája során közel félszáz mozi és tévéfilm, s félezer színházi bemutató ruháinak megálmodója, sőt, egynek díszlettervezője is volt. A napfény íze című film jelmeztervezéséért Genie- és Oscar-díjra jelölték. Kiállítása nyílt Prágában, Újvidéken, s itthon, a Műcsarnokban is. Vendégként dolgozott Stuttgart, Bécs, Lipcse, Lyon, Helsinki és Malmö színházaiban és operaházaiban. Kecskeméthez, Miskolchoz, a Nemzeti Színházhoz is kötődött. Kaposvár nagy korszakának több jelentős előadásához is ő tervezte a jelmezeket. Munkásságának fontos helyszíne a budapesti Katona József Színház, ahol jelenleg is rendszeresen dolgozik.
Jászai Mari-díjat 1986-ban, Kossuth-díjat 1998-ban, Hevesi Sándor-díjat 2015-ben kapott, a Színházi Kritikusok Céhének díját 17 alkalommal nyerte el. Hogy milyen mértékű üzenetátadási képesség, mekkora kommunikációs tudás van egy-egy munkájában, azt az ezer apró részletből összeálló vizuális és egyben lélektani élmény élvezői igazolhatják.

Csak töredékeket tudunk most felemlíteni.

Van a rögtön ható, epigrammatikus szerelés, amit egy-egy villanásnyi időre feltűnő alak visel, ilyen például a Katona 2004-es Koccanásában beviharzó vállalkozófeleség (Illés Györgyi) öltözéke. Van aztán, hogy a tervező egy csapdába ejtő ruhával pótolja, amit a szerző kihagyott. Ilyen például Atujeva (Pelsőczy Réka) barna-tarka pongyolája (Katona – Az ügy, 2018), ami mintha a fal rajzolatával akarna versenyre kelni. Megbotlik rajta a szem, de mivel nem lehet szabadulni az elképesztő mintázattól, sétálgat rajta még kicsit, míg fölér a fülönfüggőkig és a kétségbeejtő frizurán hullámcsattokkal rögzített selyemkendőig. És vannak részvétért esdeklő ruhadarabok is. A Katona 1994-es Fösvényében Csákányi Eszter Élise-e sötétzöld, lógós, kötött mellényében „dagad, mint a gombóc” apja szeretetlen szemei előtt, s lefekszik a makarónivékony titkárral. Felejthetetlen fájdalom kíséri minden rezdülését.

Jellemtanulmányoknak is beillő ruhákat viselnek Congreve Így él a világ című darabjának (Katona, 2005) színészei. Az angolkék bársony és a tompa angolvörös sötét és vizezett árnyalatai közt föltűnik az aranyló narancs, a zöldes földszürke, s adódik hozzá a naivát – ha van itt ilyen – játszó Ónodi Eszteren egy kis giccses rózsaszín meg kék. Szimbolikus jelentősége van az álhajaknak. Amikor a „hősszerelmes” Fekete Ernő fölcsapja fejére az egész lényétől, szemétől, bőrétől idegen hollófekete parókát, mintha egy ajtó csapódnék be valahol.

A Nemzeti Színház 2019-es Macskajátékának jelmezei, sáljai, táskái és kalapjai dramaturgiai segédmotorokként működve szolgálják a rendező és a dramaturg dinamikai elképzeléseit. Orbánné (Udvaros Dorottya) két számmal nagyobb, pasla, barna szoknyája, Giza (Bánsági Ildikó) kosztümkabátjának ékszergombjai, Paula (Tóth Auguszta) magassarkúja, egész gyűrhetetlen maga és pénzes eleganciája, Egérke (Nagy Mari) gyerekméretű, puha köntöskéje fél-fél hanggal módosítja a jeleneteket, nem beszélve a magyar művészértelmiség ikonikus lángvörös sáljáról, mely Csermlényi Viktor (Blaskó Péter) nyakában jelenik meg egy derűs pillanatra.

Kecskeméten Az eltört korsó (2012) előadásában, míg az idegen nevek torkot köszörülő „ch”-it mulatva krákogják a szereplők, a jelmezek az itthoniságot hangsúlyozzák. Szakács Györgyi kortárs magyarnak öltöztette az összes szereplőt, de úgy, hogy a fogékony néző szájára tett kezekkel vinnyoghat a gyönyörűségtől. Tökéletes a látlelet. A dauerolt hajzatát barnás kasmírkendő alá dugdosó, barnacirmos kardigánba bújt, irgalmatlan kis otthonkája alatt libazöld ruhát viselő Márta asszony szerepében Bognár Gyöngyvér az egész életét meghatározó paraszti görcs, a tisztesség, a félelem és a ravaszság keverékét hozza elénk.

A Kamrában játszott A császár című, 2020-as előadásának fontos figurája maga a szerző, Kapuściński (Kocsis Gergely). Míg a többiek koszlott feketét, szürkét, sárbarnát és rothadást idéző árnyalatokat viselnek, az újságíró farmeringének kék színe maga a szabadság és a különállás. A porló mennyezet alatt az elkárhozottak kórusa ül velünk szemben gyűrött zakókban, keshedt kabátokban vagy épp felsőruháiktól megfosztva. Szakács Györgyi felismerhető tervezői kézjegye a színészi test egyszerre expresszív és tapintatos, láttató segítségül hívása. Egy idősödő férfi krepp-papír finomságú, száraz bőrének érzékeltetése, egy diadalmas női kebel helyzetbe hozása, egy fölöslegesen domborodó idom elrejtése vagy egy fékezhetetlen frizura kalap alá parancsolása mind-mind része az összhatásnak.

A Büchnertől idézett „belső ember” kifejezést Pál apostol használja leveleiben, ezzel jelölve egzisztenciánknak azt a részét, mely érzése szerint közvetlen kapcsolatban áll a világ Istentől érintett, transzcendens hányadával. A színház, jó esetben, mindig ezt a belső alakot próbálja felöltöztetni, s ezt sokféleképpen tudja megtenni. Van jelmez, amely megszállja a színészt. Mintha rájákat vagy denevéreket eresztene rá ilyenkor a tervező a testre, amelyek megtapadnak, kapcsolatba lépve a vérkeringéssel beépülnek a mozdulatokba, s mindvégig hatalmon maradnak. Ez a démoni út is vezethet érvényes és kitűnő megoldásokhoz.

Szakács Györgyi egy-egy jelmeze azonban növényi módon szerveződik. A zsákvászonból kérget növesztő test bársonyból levelet, selyemből virágszirmokat hajt, bőrszíjból meg gyökeret ereszt. A látvány nem kívülről borul az alakra, az belülről jön kifelé. Anyaga valószínűleg a színészi test és a szerep tapadási pontjain indul sarjadásnak, s bár végül palást vagy pantalló lesz belőle, titkon azt érezzük, az egész csak módosult hámszövet. Ezért sem lehet rosszul szabni őket. Ezek a ruhák a varrodák és az öltöztetők mindenkori triumfálását is jelentik. Előadás végén pedig tán nem is fontos, hogy vállfa várja a szoknyát vagy az inget. Holnapra egész biztosan újranő mindkettő.

Az sem csoda hát, ha az egyenes derekú Tompos Kátya a Centrál Színház My Fair Ladyjében úgy hordja Eliza kalapjait, mintha ringlispíl lenne a feje fölött. S egyszerre a Föld is fordul, vele együtt. Mi meg nézzük, ámulva – és köszönettel.