Színészeit hiányolja a Csokonai Szelleme

2020 május 01. péntek, 15:08

Színészeiért aggódik, őket hiányolja legújabb, immár harmadik levelében Cs. Sz, aki ezúttal Hajdu Imeldához juttatta el üzenetét.

A Csokonai Színház rejtélyes üzeneteinek küldője így ír: „Minden pillanatban azt várom, hogy felbukkantok a színpadon, a színészbüfében, szembetalálkozunk a csigalépcsőn, a szűkös folyosókon. Annyira erős bennem ez a vágyódás, hogy szinte látlak is benneteket, ahogy siettek, többnyire gondterhelten, legalábbis sokszor annak látszotok (holott, tudom, valójában épp átalakulóban vagytok, próbákra igyekezve, már fél testtel és lélekkel a szerepetekben).”

Az újabb levél végkicsengése – a járvány és a költözés miatti aggodalom ellenére is – bizakodó. Lehet, hogy épp ezért, vagyis hogy lelket öntsön az otthonaikba kényszerült, a játék hiányát megszenvedő színészekbe, Cs. Sz. ezúttal a Csokonai Színház egyik fiatal művésznőjéhez juttatta el üzenetét. Hajdu Imelda tegnap ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy bemenjen az üres színházba, végigjárja a folyosókat, a nagyszínpadot, a stúdiót, hallgassa kicsit színháza szokatlan csendjét. Útja végén nyitott be az öltözőkbe, ahol egy neki címzett borítékban találta meg az újabb üzenetet. Úgy döntött, saját maga tolmácsolja Cs. Sz. megható sorait:

Drága Színészeim!

Vajon hogy vagytok? Mi lehet veletek? Hogyan telhetnek a napjaitok?
Ami engem illet, a mai napom is úgy kezdődött, mint minden másik, most már idestova harminc- (vagy negyven-?) valahány napja. Felébredek, de nem kelek fel azonnal. Csukva tartom még a szemem, és megpróbálok visszaaludni, visszazuhanni, még kicsit benne maradni a mit-sem-tudásban. Kívül maradni, kicsit még, az idő állandó özönlésén, meghúzódni egy álló vizű öbölben, kedvemre szemlélődni benne. A múltban. Azokban a napokban, amikor veletek lehettem.
Írjak itt le közhelyes dolgokat?
Hiányoztok. Ha megpróbálnám elmondani, mennyire, lehet, kinevetnétek.
Gondolatban az épületet járom, és rá kell jöjjek, nincs egy szeglete sem, amiről ne ti jutnátok az eszembe. Ti, mind, akik most és valaha megtöltöttétek ezeket a falakat lélekkel, akiknek minden sóhajtása mélyen beivódott a vakolat egymásra rakódó rétegeibe.
Minden pillanatban azt várom, hogy felbukkantok a színpadon, a színészbüfében, szembetalálkozunk a csigalépcsőn, a szűkös folyosókon. Annyira erős bennem ez a vágyódás, hogy szinte látlak is benneteket, ahogy siettek, többnyire gondterhelten, legalábbis sokszor annak látszotok (holott, tudom, valójában épp átalakulóban vagytok, próbákra igyekezve, már fél testtel és lélekkel a szerepetekben).
És az öltözők! Ahová, ha most benyitok, ott találom az asztalokon hagyott sminkkészleteket, a székek támlájára hajtott ruhákat. Tiszta Csernobil.
Jobb lesz, ha mégis inkább felkelek, és hagyom, hogy magával ragadjon egy új nap árja. Főzök egy kávét magamnak és innentől kezdve csak a jövőre gondolok.
Tele vagyok tervekkel. És tudom, ti is tele vagytok tervekkel. És azt is tudom, hogy, amikor ennek az egésznek vége lesz, ennek a járványnak, ennek a felújításnak, ez a most soha-véget-nem-érőnek tűnő idő majd hirtelen összetöpörödik az emlékezetemben. És mindent onnan folytatunk tovább, ahol abbahagytuk, igaz? És nem is olyan sokára eljön a nap, mikor visszatértek, berobbantok ide a ti hihetetlen energiáitokkal, ugye, hogy így lesz!
Úgy képzelem, a művészbejáró faajtaja is kirügyezik majd azon a napon a boldogságtól.

Várlak benneteket!

Cs.Sz.