“Egyfolytában gyereknek érezzük magunkat”

Interjú Martin Mártával és Rusznák Andrással
2016 november 19. szombat, 7:04

Bezárnak egy színházat, és a korábban ott dolgozó takarítónéni befogadja az egyik ott felejtett árnyékot, aki otthonra lel nála – erről szól a Radnóti novemberi bemutatója, az Ofélia árnyszínháza. Az otthon témájából kiindulva Kelemen Kristóf dramaturg beszélgetett Martin Mártával és Rusznák Andrással.

Az idei évadban a Radnóti Színház online beszélgetéssorozatot indít: minden alkalommal a társulat két-két tagja beszélget egymással, nem feltétlenül a színházról és az előadásokról, sokkal inkább hétköznapi témákról, amelyek körülvesznek minket. A kiinduló témát mindig az új bemutató vagy egy éppen aktuális program szolgáltatja. Cél, hogy a közönség új nézőpontból ismerhesse meg a társulat művészeit.

martin-rusznak

Fotó: Csizik Balázs

Hogy néz ki a ti családotok?

Márta: Én már hatvankilenc éves vagyok, nagyon régen elváltam, egyedül felneveltem a fiamat, akinek van egy lánya, az unokám, Léna. Amúgy meg együtt élek a kilencvenkét éves édesanyámmal, és ez így volt gyakorlatilag az egész életemben – kivéve, amikor férjnél voltam. Körülöttem mindig ilyen pici volt a család, tehát háromnál többen nem ültünk körbe egy karácsonyi asztalt. Ez kicsit bővült, amikor megnősült a fiam.

András: Én a szüleimmel sajnos nagyon keveset találkozom, és hiányoznak is nagyon. Két testvérem van: egy ikertestvérem…

Márta: Pont úgy néz ki, mint te?

András: Nem, mert ő lány.

Márta: Akkor nem úgy néz ki. (nevet)

András: Ő színésznő, a nővérem pedig hat évvel idősebb, és jogász. Mindkettőjüknek van családjuk, kislányuk és kisfiúk. A családom másik fele pedig a feleségem, Sára és a kislányom, Lenke, aki most két és fél éves. Ha minden jól megy, akkor két hét múlva elkészül a házunk, és be tudunk költözni, és lesz végre egy saját otthonunk.

mm3bca7

Családi ünnep Martin Mártáéknál: Márta édesanyja, fia és unokája

Mióta tart a beköltözés időszaka?

András: Mióta Lenke, a kislányom megszületett, tehát két és fél éve. Debrecen, Kékkút, Budapest, Záhony, Miskolc – tehát mentünk mindenhová, színészházba, nagyszülőkhöz. Lenke nem tudja, hogy melyik az otthona, és mindig kérdezi, hogy mikor megyünk haza. Mi pedig visszakérdezünk, hogy hova haza, ő pedig mindig mást mond, de mindig valahova el akar menni.

Korábbra terveztétek a beköltözést?

András: Ó, rengeteg kitűzött időpont volt már. (nevet)

Márta: Az én kisfiam is nagyon sok helyen lakott. Tehát amikor megszületett ’78 nyarán, én akkor szerződtem el Miskolcról, és ősszel már játszottam Győrben a nyitóelőadásban. Először Győrbe járt óvodába, aztán elszerződtem Pestre, akkor itt járt óvodába – ő is rengeteg színészházat kipróbált. Amúgy egyszer összeszámoltam, hogy anyámmal együtt mi ketten huszonháromszor költöztünk. Ő például az ötvenes években egyedül maradt velem, és akkor albérletről albérletre járt egy gyerekággyal és egy bőrönddel.

Hogyan definiáljátok az otthon fogalmát?

Márta: Én úgy, hogy amikor az ember hazamegy, akkor várja ott valaki. De én például a tárgyakhoz is nagyon tudok ragaszkodni, tehát lehet otthont teremteni úgy is, hogy valaki magányos – csak persze úgy nem annyira jó.

parnaember-olvaso-domolky-daniel-web-02227c7

Rusznák András A párnaember olvasópróbáján (Fotó: Dömölky Dániel)

András: Amikor először nagyon kétségbeestünk, hogy Lenkének nincs otthona, mindenki azzal vigasztalt minket, hogy nyugodjunk meg, mert neki az az otthon, ahol mi vagyunk: apa meg anya.

Márta: Nekem például van ez a Görögország-mániám, hogy muszáj minden évben látnom a tengert, ezért nálam a lakásban minden fehér, kék vagy narancssárga: az ikeás komódtól kezdve minden. Én így próbálom megteremteni az otthont – ahol olyanok a színek és az illatok, amelyek közel állnak hozzám.

András: Középiskolás koromban én is alakítgattam a szobámat, például felborítottam a szekrényeket, hogy legyenek inkább fordítva, meg focihálót húztam az ágyamra – az egyetlen gond az volt, hogy éjszaka belegabalyodtam. Olyan is volt, hogy kivagdostam mindenféle arcokat, és felragasztgattam a falra – például volt egy olyan időszakom, amikor tele volt a falam szemekkel, de telis-tele – és mindenki, aki bejött, rosszul lett, hogy ezt egyszerűen nem lehet kibírni.

Mikor volt az a pillanat, amikor először megéreztétek a felelősségét annak, hogy született egy gyereketek, akiről gondoskodnotok kell?

Márta: Ha belegondoltam volna, akkor lehet, hogy nem születik gyerekem: nem volt még lakásom, színészként egyik városból a másikba mentem, nem lehetett tudni, hogy a csecsemőt beengedik-e a színészházba – nem azt mondom, hogy felelőtlenül jött a világra, hanem azt, hogy szerelemből, akarásból és gyerekszeretetből. Nálunk színészeknél szerintem nincs ilyen pillanat: mi egy másik állatfaj vagyunk.

Nem volt benned szorongás sem?

Márta: Nem tudtam szorongani, csak arra gondoltam, hogy praktikusan hogyan fogom megoldani. Előbb-utóbb pedig megoldottam: vagy a fodrásztárban aludt, vagy a szomszéd néninél, vagy egy kollégánál. Inkább csak fájt, amikor belegondoltam, hogy már alszik, mire én hazaérek, pedig milyen jó lenne esti mesét mondani neki.

Vannak gyereknevelési elveitek?

András: Én bármit elhatároztam, hogy holnaptól ez így lesz, általában holnapután már nem úgy volt.

Márta: A fiam azt mondja, hogy én csodálatos nagymama lettem. Anyának nem voltam tökéletes. Az biztos, hogy mi annak idején előre nem határoztuk el, hogy hogyan fogjuk nevelni a gyereket. A következetességre próbáltam törekedni, de azért olyanra is emlékszem, hogy imádtam, puszilgattam, simogattam, és két perc múlva premierhetem volt, és hirtelen nagyon ideges voltam vele – az a szegény három-négy éves pedig csak állt előttem, a nagy szemeivel nézett rám, és nem értette, hogy az előbb még ungyuru-bungyuru, aztán meg úgy ordítottam, mind a fába szorult féreg – szóval egy színészgyereknek nem könnyű. Anyám, akivel együtt élek, ezt még negyven év után sem érti meg, és amikor fáradtan hazamegyek, és kérdez valamit, ami engem egyáltalán nem érdekel, akkor elkezdi mondani, hogy „jaj de rövidre van véve a művésznő”. Tehát ha ő sem érti, akkor egy gyerek hogyan érthetné meg? Tudod, a premier előtt eléggé szenzibilisek és feszültek vagyunk. Utána persze lelkiismeret furdalása van az embernek. De azért szerencsére úgy néz ki, hogy a fiam és az unokám is jó irányba haladnak.

martin2

Martin Márta gyerekként

Úgy látom, hogy a gyereknevelés terén sarkalatos kérdés, hogy szabad-e felvenni a gyereket, amikor kisbabaként sokat sír. Ti hogyan viszonyultok ehhez a kérdéshez?

András: Mi ketten Sárával úgy voltunk, hogy semmilyen könyvből olvasott módszert nem alkalmaztunk, hanem egyszerűen figyeltünk Lenkére, és ha sírt, akkor mi mindig fölvettük.

Márta: Ezek a könyvek azt írják, hogy nem szabad felvenni, még akkor sem, ha a gyerek már lilul a hisztis sírástól, vagy ha már rosszul van, és alig kap levegőt – hát hogyan lehet addig hagyni? Szerintem is föl kell venni, nincs azzal baj: akkor szeretetet kap.

Látszódik a saját szüleitekkel való viszonyotok abban, ahogyan a gyerekeitekkel viselkedtek?

Márta: Nekem abban látszódik, hogy én másképp akartam csinálni, mint ahogy az anyukám csinálta. Persze az ember egészen más dolgokat hoz magával, ha például öten vannak testvérek. Nekem nincs testvérem, és nagyon hamar nem volt se nagyanyám, se nagynéném, se nagyapám, se apám. Tehát ha az anyukámmal közös kis hányatott életünkre gondolok, akkor nem csoda, hogy én másképp képzeltem el a saját gyerekemmel. Persze nem sikerült nagyon másképp.

Van olyan dolog, amit a saját gyereketektől tanultatok meg? Amire ő döbbentett rá titeket?

András: Apróságok jutnak eszembe, például hogy rászóltam valamiért Lenkére, hogy „Lenke, ezt ne csináld, ezt nem szabad”, és akkor megkérdezte, hogy de miért? Többször is előfordult, hogy nem jöttem rá, hogy igazából miért is nem szabad. Vannak olyan dolgok, amelyeket csak azért mondunk, mert mi már megszoktuk, mert nekünk is ezeket mondták – közben pedig nincs is veszélyben a gyerek, mert nem tudja megszúrni magát, vagy nem tör el semmit. „Hát igazad van, szórd ki kicsim, majd összeszedjük”. A gyerekek rá tudnak világítani a túlgondolt dolgokra.

Ti szoktátok magatokat gyereknek érezni?

Márta: Egyfolytában.

András: Folyamatosan.

Márta: Különben ugrabugrálnék így hatvankilenc évesen, és azt gondolnám magamról, hogy én vagyok a nemtudomki szombat délután? De ez nem csak a színházban lehetséges. A lényeg, hogy megmaradjon a kíváncsiságod és a nyitottságod a világ felé. Nagyon sok ember azért tud sokáig élni, mert ez nem veszik ki belőle – például hatvanévesen megtanul síelni, vagy nyelvtanfolyamra jár, vagy elkezd hangszeren tanulni.

ivanarettento-olvasoproba-domolky-daniel-web-00616ae

Rusznák András az Iván, a rettenet olvasópróbáján (Fotó: Dömölky Dániel)

Te belekezdtél mostanában valami újba?

Márta: Volt egy olyan évad, amikor nem volt új bemutatóm, és akkor egy évig tanítottam Gór Nagy Mária színitanodájában, és volt saját osztályom is. Ezen kívül elvégeztem egy középfokú jelnyelv tanfolyamot a Benczúr utcában – sajnos az itt tanultakból már majdnem mindent elfelejtettem. Elhatároztam azt is, hogy amikor megérem a hetvenet, akkor veszek magamnak egy tabletet, és rámegyek én is erre a Facebook témára. Bár igazából nem hiányzik – ha át akarnak küldeni interneten valamit, megkérem őket, hogy a színházba küldjék, ott pedig kinyomtatják nekem. Nincs emailem sem. De ha eljön a hetvenedik, akkor majd azt mondom, hogy tessék engem technikailag fölvilágosítani.

András: Föltuningolni. (nevet)

Márta: Amikor a fiam elköltözött, otthagyta azt az ősrégi szürke monitort a szürke billentyűvel. Igen, azt nevezzük számítógépnek, ugye?

András: (nevet)

Márta: Az egyik barátom pedig följárt hozzám, és azon tanított engem, én pedig írtam papírra, hogy ezt nyomom le, azt nyomom le – volt levelezési oldalam is, és egy levelet el is küldtem. De akárhányszor elment, és azt mondta, hogy akkor most gyakorolj egyedül, amint kitette a lábát, én többet le nem ültem oda. Egyszerűen nem bírok egy helyben ülni. De most már más világ van, és ezzel az izékével, tablettel bárhova mehetek.

mm1-web5365

Miben látod másnak a mai fiatal generációt, mint a tiédet?

Márta: Mi más színházi közegben és teljesen más világban kezdtük el. Akkoriban az ember elvégezte a Főiskolát, és azt hitte, hogy élete végéig színész lesz a kis diplomájával, lesz nyugdíjacskája, és minden rendben lesz. A maiak pedig már pontosan tudják, hogy ez egyáltalán nem így működik, és nem is feltétlenül vágynak erre. Megvan a lehetőségük, hogy elmenjenek egy kicsit nyelvet tanulni, vagy pizzafutárnak, vagy a londoni színházakba castingokra járnak. Ugyanakkor nagyon sok mindent nem tudnak úgy átélni, mint az én korosztályom. Például a pályakezdés szépsége volt, amikor a Film Színház Muzsika címlapján ott voltál, belül pedig öt oldalon keresztül arról írtak, hogy te és többiek, akik akkor végeztek a Főiskolán, most épp ezt és ezt próbálják. Nem voltak celebek, hanem volt a színész, akit tiszteltek és becsültek. De más lett a világ, más a fiatalok pályaindulása is, mások a lehetőségeik. Lehet, hogy rosszabb lett, lehet, hogy jobb – de a lényeg, hogy teljesen más.

Mennyiben más, amikor a színházban gyerekeknek játszotok?

András: Rám mindig felszabadítóan hatott, bátrabb voltam, jobban elengedtem magam – erősebben éreztem magamban a gyereket.

Márta: Az Ofélia árnyszínháza teljesen más lesz, mint a hagyományos gyerekelőadások. Én korábban nem játszottam gyerekeknek – bár ugye az Ofélia sem kizárólag gyerekeknek szól, héttől kilencvenkilenc éves korig mindenkinek ajánljuk. Csató Kata, a rendező nem is várja el, hogy máshogy játsszunk. Szerintem gyerekeknek ugyanúgy kell játszani, mint a felnőtteknek: komolyan és tisztán.

Szerző: Kelemen Kristóf

Az interjút a Radnóti Színház bocsátotta rendelkezésünkre.