“Az igazán mély hatások nem a taps után történnek” – Interjú Boross Martinnal

2016 november 26. szombat, 7:00

Új színházi társasjáték született a STEREO Akt és a Mentőcsónak Egység összefogásában. Az OPEN Fesztiválon tartott bemutató után az előadás legközelebb november 30-án, a Jurányiban látható. A produkcióról Boross Martin rendezőt kérdeztük.

14962796_1244308062294241_3614482162945242582_n-2

Boross Martin / fotó: Dömölky Dániel

A CÍM NÉLKÜL – hajlék-kaland-játék című színházi társasjáték a STEREO Akt és a Mentőcsónak Egység összefogásában születik. Miért döntöttetek úgy, hogy közös projektbe vágtok? Hogy dőlt el, hogy a hajléktalanság témája köré szerveztek részvételi színházat?

A Mentőcsónak Egységnek (és azon belül is Fábián Gábornak) nagy jártassága van színházi társasjátékok készítésében, a STEREO Akt-nak pedig alapvető sajátossága a részvételiségre és a társadalmi hasznosságra való törekvés. Gábor keresett meg, hogy van egy nagyon érdekes társasjáték, amiben – elsőre bizarrul hangzik – egy hajléktalan ember bőrébe kell bújni, és hogy csináljunk ebből színházat.

A produkció stábját játékfejlesztők is gyarapítják – hogy történik a velük való együttműködés, milyen lépésekben születik meg egy színházi társasjáték?

Gáborral és más munkatársakkal, Ivanyos Ambrus, dramaturggal; Bass László konzultánssal, a játék egyik fejlesztőjével összeszedtünk egy sor jelenetet, konfliktust – pl. prostituálni akarnak, összetűzésbe keveredsz a koldusmaffiával, BKV ellenőrrel, vagy csak esetleg ismerkedni szeretnél, de nincs intimitásra mód fedél nélküli lévén – és egy sor más jelenetet, amiről azt gondoltuk, hogy vagy nagyon jellemző, vagy épp hogy nagyon meglepően tud beszélni a hajlétalanok életéről. Aztán figurákat és lehetséges élettörténeteket alkottunk valós történetek alapján: három frissen utcára került embert – őket kell a játékban résztvevő nézőknek irányítania. Csakhogy ellentétben egy társasjátékkal, itt nem szerencse- vagy eseménykártyákat húznak a nézők, hanem megelevenednek a színpadon a jelenetek.

_dsc1570

Fotó: Bartha Máté

Az előadásban részleteket használtok fel a Fedél Nélkül című utcalapból, a HajléktaLand c. könyvből, Misetics Bálint „Gátak építése helyett” c. tanulmányából, valamint idéztek hajléktalan emberek műveiből és valós történeteiből. Hogy gyűlt össze ez a sok anyag, milyen szempontok szerint válogattatok belőlük?

Először beleástuk magunkat a témába. Interjúkat készítettünk, hajlétalan szállót látogattunk, és Szenográdi Réka – a játékvezető szakértő – illetve más tanácsadók végig segítették a munkánkat. Végül több jelenet született, amit egy újságcikk, vagy egy hajléktalan költő írása, a játékban résztvevő hajléktalan aktivista Balog Gyula személyes élményei, vagy esetleg egy nagyon meglepő statisztika ihletett. A fő tartalmi szempont az volt, hogy ne pusztán egy érzékenyítő előadás legyen, ami nehéz sorsú emberek iránt empátiát vált ki, hanem lássuk meg azt is, hogy mik a haléktalanság okai, mi lehetne a megoldás, ez miért össztársadalmi kérdés, és milyen összefüggésben vannak haszonélvezői és vesztesei ugyanannak a közösségnek. Ezen kívül célunk volt, hogy gyakori előítéleteket szembeállítsunk a valósággal, és indirekt módon felmutassunk meglepő tényeket, mint például, hogy a többségi társadalomban nagyobb az alkoholizmus mértéke arányaiban, mint a hajléktalanok közt, vagy, hogy a hajléktalanok több, mint negyven százaléka dolgozik.

“Az előadást négy szereplő játssza: két színész, egy hajléktalan aktivista és egy szociális munkás, aki szakértőként segít kiigazodni a sokak által alig ismert világban” – áll a produkció ismertetőjében. 

A kezdetekkor az volt az elképzelésünk, hogy érintett és szakértő is vegyen részt a játékban, de a jelenetek javarésze profi színészek részvételét is kívánják. (Ők: Kőszegi Mária és Szabó Zola.)

Rendezőként milyen kihívások elé állított ez az alkotói folyamat? Mi az, amivel meg kellett küzdened és mi az, amivel öröm volt szembesülni? És átalakult-e a személyes viszonyod a hajléktalanokhoz?

Nagyon nehéz, de izgalmas feladat volt. Nagy a felelősség a téma miatt, sokszor napokig gondolkoztunk egy-egy szón, hogy mivel segítjük legjobban az ügyet. Közben fontos volt, hogy a játékos formát megtartsuk, legyen könnyed, szellemes, amiben jólesik résztvenni. Közben össze kellett hangolni a dramaturgiai vágyainkat azzal a ténnyel, hogy a résztvevő csapatok döntéseket hoznak, amik végig befolyásolják a szereplőink sorsát. A szereplőket fel kellett készíteni arra a játékmódra, hogy néha játékostársak legyenek, de ha egy jelenet elkezdődik akkor tulajdonképpen eszköztelenül hozzanak létre figurákat, szituációkat néha egyik pillanatról a másikra. Illetve van két amatőr civil is a színen, akiknek olyan feladatot kellett találni, amiben kényelmesen, önmagukat tudják adni. Olyan történeteket ismertem meg, amelyekből megtanulhatom, hogy az emberi kitartás szinte végtelen tud lenni, és hogy a személyes problémáink mennyire relatívek, ha ahhoz hasonlítjuk, hogy emberek tömegeinek nincsen hol laknia.

_dsc0570

Fotó: Bartha Máté

“Kiemelt szerepben a részvétel” – az évek során hogy vált egyre fontosabbá számodra ez a cél? Milyen élmények határozták meg a leginkább azt az alkotói attitűdöt, amelyet képviselsz?

Az a fontos számomra, hogy nézőink azt érezzék: közöm van hozzá, hozzám szól. Ennek csak egyik lehetséges formája a részvételi színház. Más, kevésbé részvételi előadásainkban a témaválasztás, a szereplők köre, a néző pozíciója, a helyszín mind-mind olyan tényezők, amik azt szolgálják, hogy azokról a kérdésekről, amik alkotóként aggasztanak, vagy szívesen megosztanánk, arról a lehető legközvetlenebb módon meg tudjunk beszélni. Nekem személyesen és alkotóként is fontos, hogy a színház élmény legyen, lehetőleg közösségi élmény.

„A független lét nekem mindig evidencia volt. Fontos számomra az ezzel járó szabadság és felelősség is” – nyilatkoztad nemrég. Tapasztalatod szerint, mennyi bizonytalansággal jár most a függetlenség? Miért, hogy mégis evidenciának tartod?

Teljes a bizonytalanság továbbra is, nagyon kis kalapból kell gazdálkodni, és nehéz előre tervezni. Ami miatt nehéz mégis eltántorítani az gondolom valamiféle hit-szerű dolog. Hogy hiszem, hogy az alkotók akkor teszik jól a dolgukat, hogy ha bár kompromisszumkészek a körülményeket tekintve, de a tartalmi kérdésekkel kapcsolatban, abban, hogy mi a téma, amivel foglalkoznak, és hogyan nyúlnak hozzá, abban nem kötnek kompromisszumot. Erre nekem jelenleg ez a független lét ad lehetőséget.

Hogy érintett, hogy a munkád Junior Prima-díjjal ismerték el? Mekkora jelentősége van számodra egy ilyen visszajelzésnek?

Fiatal rendezőként, aki ráadásul kortárs színházat csinál hozzászoktam, hogy nagyon teperni kell a figyelemért. Emiatt őszintén szólva kicsit meglepett a gesztus. De nagyon örültem neki, jól esett. Úgy értékeltem, hogy van nyitás, és talán valamilyen fenntartható érdeklődést generál, és hogy nem csak mi, hanem több alkotó kolléga is profitál a figyelemből, amit egy ilyen elismerés eredményez.

_dsc1502

Fotó: Bartha Máté

Mire készülsz még az évadban a STEREO Akt-tal?

Januárban a Trafóban mutatjuk be az Emlékek klnikája című új előadásunkat. Ez egy politikai sci-fi lesz, ami az agymosó propagandáról szól, most kezdtük a próbákat egy nagyon izgalmas színész gárdával (Hay Anna, Hajduk Károly, Terhes Sándor, Ördög Tamás, Julia Jakubowska). Aztán doku-fikciós filmet forgatunk Baranya megyei kisfalvakban, amiben minden fiatal résztvevő íróvá, rendezővé és szereplővé válik majd. Itt a fő téma a leszakadás, az apátia. Aztán egy amerikai társulattal együttműködésben csinálunk egy előadást Baltimore-ban a Promenád c. buszos előadásunk alapján, de ott a helyi színesbőrű lakosság szegregációjára fókuszálunk majd.

Egyik kedvenc idézeted Ariane Mnouchkin-tól származik: „Emberibben kellene elhagynunk a színházat, mint ahogy bejöttünk”. Nézőként illetve alkotóként mikor ért ilyen élmény? Szerinted min múlik, hogy ez megtörténjen?

Azt hiszem, az igazán mély hatások nem a taps után, az ajtón kilépve a büfében, hanem hosszú távon történnek meg. Talán észre sem vesszük, hogy egy-egy előadás egy puzzledarab, ami minket épít és hozzájárul, hogy erősebbek legyünk valamiben, vagy, hogy nyitottabb szemmel, fejjel, lélekkel közlekedjünk a világban. Ez inkább egy ideál, de érdemes efelé törekedni.

Tóth Berta / Színház.org