“A színházban nincs megtartható tudás” – Interjú Kocsis Pállal

2016 december 01. csütörtök, 7:00
A Katona Drámapályázat különdíjas művét állította színpadra Kecskeméten Kocsis Pál.

Réczei Tamás: Katona József, avagy légy a pókok között fickándozik című darabjában két idősík jelenik meg: Katona kora és a kecskeméti színházban Ruszt-korszakként ismert ’70-es évek.

– Előny is, hátrány is adódott belőle. Egyébként volt elég időm felkészülni, mert a pályázat eredményhirdetése után megkaptam a darabot, de ezzel együtt is rengeteg szorongást okozott. Nem vagyok rendező. Színész vagyok, és színészként működöm akkor is, amikor előadásokat hozok létre. Így dolgoztam most is, és így dolgoztam akkor is, amikor a Kaposvári Egyetemen az osztályomat rendeztem, vagy amikor a Csiky Gergely Színházban rendeztem. Nem fő profilom a rendezés, de egyébként szeretem csinálni.

kocsispal

– A színészet miatt fontos?

– Nem létfontosságú – ez lényeges! Azért érdekel a rendezés, mert a mai napig izgat, hogyan kellene működni színészként. Ha az ember iparszerűen csinálja, akkor hajlamos bizonyos dolgokat úgy tekinteni, hogy megvan. Kész. Pipa. Pedig személyes tapasztalatom szerint nincs valós, megtartható tudás. Ha nincs újra és újra felfedezve, újra és újra megélve, akkor rutinná válik a működés, és azt nézni sem szeretem.

– Benne van ebben az a tapasztalat, hogy a rendezők nem feltétlenül beszélnek a színészekkel egy nyelvet?

– Ellenkezőleg. Szerencsés vagyok, mert szinte kivétel nélkül olyan rendezőkkel dolgozhattam, akiket érdekelt, hogy a színész mit gondol. Természetesen rendelkeztek erős képpel, gondolatisággal arról, hogy miről akarnak beszélni, de ennek a hogyanját a színészekkel együtt keresték. Mohácsi, Rusznyák, Keszég, Babarczi, Ascher, Gothár Péter, Znamenák, még Anatolij Vasziljev is – a sajátjuk mellett nagyon erősen érdekelte őket, hogyan működik a színész. A részletek valójában ebből születnek.

– A próbafolyamat elemzőpróbák hosszú sorával kezdődött. Milyen munkát végeztetek el ott?

– Ez a mániám. Pörgős bohózatnál nincs rá szükség, de egyébként mindig helye lenne. A szöveggel való molyolást, a szándékok tisztázását ezeken az asztali elemző próbákon kell elvégezni, hogy amikor megkezdődnek a próbák, ott már ne szövegmondás történjen, hanem játék.

– Két különböző időszak jelenik meg az előadásban: Katona József kora és a ’70-es évek, a kecskeméti színház Ruszt-korszaka.

– Bármibe kezdek, az nekem kell. Kell, aki írta, kellenek a szereplők, kell a történelmi, irodalmi, képzőművészeti, zenei háttér. Egyébként folyton a Tarr Béla járt az eszemben… A Ruszt-Gábor Miklós szál lassú, szocreál színház lett, Katona időszaka szenvedélyes.

– Mit jelenthet vagy mit mutathat meg a Ruszt-korszak a mai nézőknek?

– Például azt, hogy mennyi időt és áldozatot lehet hozni egy színházi előadásért. Ruszt, aki a kecskeméti színház főrendezője, elmegy a helyi kultúrházba próbálni, mert nem akar és nem is tud úgy dolgozni, ahogy elvárják tőle. Nagyon szeretem a szüneteit. Addig nem hajlandó próbálni, amíg úgy érzi, hogy a színészek nem állnak készen rá. Picit próbáltam én is efelé tologatni a próbafolyamatunkat. Egyébként ez az egész belterjes tudássá vált – színháztörténet. Viszont, mint ilyen, nem fog elveszni, mert ezek a figurák olyan mélységgel foglalkoztak a színházzal, ami nélkül elképzelhetetlen a mai színjátszás.

– Honnan jött a raklapokból álló díszlet ötlete?

– Két évvel ezelőtt Orwell Állatfarmját állítottuk színpadra a Kaposvári Egyetemen végzős osztályommal. Egyszerű díszletet akartam, amit végül 6 raklappal oldottunk meg. Már akkor éreztem, hogy irgalmatlanul sok lehetőség van ebben az egyszerű anyagban. Oszlopokat, falakat építhetünk, raktárat, abból meg várat, vagy akár semleges teret. Imádom a sűrűségét, hézagosságát, ami rengeteg játékra ad lehetőséget. Két különböző kort kellett megjeleníteni, és ezzel a díszlettel elhatárolhattuk, de össze is csúsztathattuk őket.

– A két idősík reflektál egymásra, de reflektál a mára is.

– Ez eleve benne volt a színdarabban. Engem sokkal jobban érdekelt, hogyan reflektálnak önmagukra. Az önreflexió számomra nagyon fontos a színházban. A középpontban, ahol összefutnak a szálak, egyetlen dolog van: az árulás. Ez az agyonhasznált, elcsépelt fogalom, ami még pár évtizede is halálos bűn volt, amibe illett így vagy úgy belepusztulni, s amelyet most úgy ismételgetnek a híradókban és az utcán, mintha kötőszó lenne. Súlytalan, következmények nélküli valami.

– Vissza a Bánk bánhoz: fontos része volt a próbafolyamatnak Katona műve?

– Nagyon vigyáztam rá, hogy ne legyen az. Sokat foglalkoztam vele, és éppen eközben jöttem rá, hogy bajba kerülhetünk, ha nem vagyunk kellően elővigyázatosak. Ezért ahelyett, hogy ismeretterjesztő szinten árulnánk, a játék tárgyává tettük, miközben megőriztük a problémafelvetését, a hitves elárulását. Végül ez lett a kapocs a két idősík között, és emiatt került bele Petőfi is. Szabadság, szerelem – a haza és a hitves… Ennyit tartottunk meg, mégpedig azért, hogy képesek lehessünk tekintetünket egy kicsit arrébb fordítani, a jövő felé, és észre venni a gyerekeinket, akik bennünket figyelnek, miközben mi egymást árulózzuk. És akikre jó eséllyel ezt örökítjük át, ha nem kapunk észbe nagyon gyorsan.

Szerző: Rákász Judit
Kecskeméti Katona József Színház