“Semmi sem mindegy” – Villáminterjú Horkay Barnabással

2016 december 06. kedd, 8:01

Horkay Barnabást Bordás Katinka kérdezte pályaválasztásról, a Horváth Csabával való közös munkáról és a Jurányiban, december 11-én látható Mindegy c. előadásról.

2014-ben végeztél a Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi rendező – koreográfus szakirányon, Lukáts Andor és Horváth Csaba osztályában. Miért éppen ezt választottad a teológia helyett? Ha jól tudom, református lelkipásztor akartál lenni…

A teológia mindig is érdekelt: lelkész családban nőttem fel, egy ideig a debreceni Református Gimnáziumba is jártam. A középiskolát végül egy drámatagozatos gimnáziumban fejeztem be. Debrecenben akkor Vidnyánszky Attila volt az igazgató. Az ő meghívására jött oda dolgozni Horváth Csaba, akiért odáig voltunk az osztálytársaimmal. Aztán épp, amikor végeztünk, indítottak egy Horváth-Lukáts fizikai színházi koreográfus-rendező szakirányt. Gőzöm sem volt róla, hogy ez micsoda, féltem attól, hogy ez egy rendező szak, hogy hogyan kell erre felkészülni, de belevágtam, mert teljesen elvarázsolt az, ami Csaba darabjaiban történt.

foto-kirschner-anna

Horkay Barnabás / Fotó: Kirschner Anna

A Színház- és Filmművészeti Egyetem IV. éves színművész osztálya szeptember 15-én mutatta be a Horváth Csaba rendezte Roberto Zucco című előadást, amelynek te voltál a tanársegédje. Máskor is dolgoztál már a volt osztályvezető tanároddal, például A te országod-ban. Hogyan írnád le a munkakapcsolatotokat? Mit jelentett tanársegédnek lenni mellette?

Én rettegtem Csabától, amikor az egyetemre jártam: ő egy nagyon karakán és céltudatos ember, (hál’ istennek) iszonyatosan magasak az elvárásai, diákként el sem tudtam képzelni, hogy olyat csináljak, ami nem felelne meg neki. Az egyetemen kívüli közös munkákkal szép lassan kezdtem feloldódni. Igazán akkor múlt el ez az érzés, mikor az egyetem után visszahívott tanársegédnek az új fizikai osztályába. Mellette ülve nem felém irányultak az elvárásai. Különös helyzet volt ez. Hallgattam azt, amit nekünk is mondott, csak most már sokkal jobban értettem, hogy miről is beszél. Az volt az érzésem, hogy én sokkal többet tanulok, mint az osztály.

Amikor készültem az interjúra, beírtam a nevedet a google-ba, és az első dolog, amit kiadott: Horkay Barnabás idézetek. Találtam egy jót. „Minden művész általában arról beszél, hogy adni akar. Engem sem “bánt”, ha adok, de én inkább kapni akarok.” Mit kaptál a Mindegy című előadástól, amit III. TITÁNium Színházi Szemle Jurányi-díjas előadásaként mutattatok be Widder Kristóf rendezésében?

Nagyon szeretek Kristóffal dolgozni, rendkívül szellemesen bánik a minimalizmussal, igazán agyalós, számolós koreográfiái vannak. Izgalmas és problémás próbafolyamata volt a Mindegynek is: sokat keresgéltünk és gondolkodtunk közösen az elején, Kristóf mindig mutatott valamit, amihez mi hozzátettünk vagy épp elvettünk. Mindenki a saját ügyének érezte az előadást köszönhetően annak, hogy Kristóf nem csak előadóként, hanem alkotóként is számított ránk. Elképesztően izgalmas volt javarészt szövegre táncolni zene helyett. Amikor nem kiszámítható zenei egységekkel találkozol, hanem egy egyenetlen metrumú szöveggel és megannyi végszóval. Más figyelmet igénylő munka volt. Meg egyáltalán, minden előadás ad valamit, ezt nem lehet megúszni.

Sok mindent csinálsz: színész és táncos vagy, mellette pedig koreografálsz is. Melyik szerepben érzed magad otthonosabban?

Előadóként érzem magam otthonosan, ilyenkor leginkább magaddal foglalkozol, a munkád beépül az összjátékba, de a koherencia nagyobb részt az alkotó feladata. Az egy felelősségteljesebb munkakör, több feszültséggel jár.

Minden tér szűk nekem. Mozdulok, ugrok, vetődök, és máris bent vagyok egy térben, mely szűk nekem, elviselhetetlenül szűk…” Az előadásban hangzanak el ezek a sorok Krasznahorkai László Állatvanbent című kötetéből. Te milyen térben érzed magad jól?

Abban, ami nem szűk. Ahol jogom és lehetőségem van mozogni, tevékenykedni, ahol nincsen túl sok akadály, vagy legalábbis nem áthidalhatatlanok. Olyan helyen érzem magam jól, ahol van mozgásterem, ahol nem vagyok túlságosan elnyomva, és nem kell egyértelműen kiszolgálnom valamit, ahol lehetőségem van nekem kitölteni a teret. Ha túl kevés az, amit ki kellene tölteni, vagy nagyon kevés részében van rám szükség, akkor ott hiányérzetem támad és kényelmetlenül érzem magam.

Mi az, ami nem mindegy számodra a színházban?

Semmi sem mindegy, amihez közöm van! Nem mindegy, hogy milyen az előadás, hogy mitlátnak meg benne a nézők. Azért csináljuk, mert számít – ha mindegy lenne, ha kilóra menne a munka, azt nem lehet élvezni, vagy ha valaki a rutint élvezi, akkor egészségére, de szerintem az kisigényűség.

Bordás Katinka

Fotó: Kirschner Anna

Forrás: Jurányi Latte