“Most kicsit elég a realizmusból” – Interjú Funk Ivánnal

2016 december 10. szombat, 7:28

Bertolt Brecht A szecsuáni jólélek c. darabjára készül a Pécsi Nemzeti Színházban Funk Iván rendező. Ennek kapcsán kérdezte Görcsi Péter.

Fotó: Mihály László


G. P.: Amikor legutóbb Füst Milán Boldogtalanok című darabjának rendezése kapcsán beszélgettünk, akkor azt mondtad, hogy általában olyan műveket választasz, amelyekkel képviselni tudod a pszichológiai realizmust. Brecht életműve egyáltalán nem erre a koncepcióra épül. Milyen személyes és szakmai szempontokat vettél figyelembe a választásnál?

F. I.: A személyes szempont talán az, hogy korábban már foglalkoztam Brechttel. Az Ódry Színpadon rendeztem meg a Kispolgári nászt, ami egy nagyon korai darab, még a Baal előtti. Brecht ezt egészen fiatalon, tizenévesen írta, mondanom sem kell, hogy nem a kiforrott, érett brechti stílus jelenik meg benne. A szakmai szempont az, hogy a Boldogtalanok próbafolyamatában olyan nehézségekkel szembesültem, amelyek arra sarkalltak, hogy kipróbáljak valami mást. Úgy éreztem, hogy most kicsit elég a realizmusból. Azt látom egyébként, hogy a realista előadások már egy ideje krízishelyzetben vannak. A filmeken már hosszú évtizedek óta nagyon él ez a műfaj, a színpadokon pedig egyre kevésbé. A nézők ma máshogy koncentrálnak, talán nem túlzás azt állítani, hogy kevésbé koncentrálnak a reális eseményekre, az empátia formái és folyamatai megváltoztak és más hatások azok, amelyek mély együttérzést tudnak kiváltani. A realista játékmód ma kevésbé érdekes az olyan rendezői koncepcióval szemben, amelyben a jól felismerhető játékosság érvényesül, amelyben elnagyolt karakterek jelennek meg, és amely akár még az önreflexiót is vállalja, és határozott (nem ritka, hogy egészen elvont) színpadi formanyelvet hoz létre. Brecht színháza ilyen. Ő mindig tudtára adja a nézőknek, hogy színházról van szó.

Fotó: Mihály László

Mennyire áll közel hozzád a brechti gondolkodásmód, a brechti rendezői szemlélet és gyakorlat?

F. I.: Azt gondolom, hogy a színház magasiskolája a realizmus. Az egyik legnehezebb dolognak tartom, amikor egy színész valaki mást hoz létre magából önmaga által; valaki újat, valakit, aki számára idegen. Ugyanakkor Brecht művészete is rendkívül magas színvonalú. Jól ismerem és szeretem a munkásságát, és a jelen körülmények között jól alkalmazható. Úgy látom, hogy ha nyíltan vállaljuk azt, hogy színházat csinálunk, és ezt hangsúlyossá tesszük, azt a nézők is jobban értékelik és nekünk is könnyebb. Hamarabb összeállnak a jelenetek, mert ezeket a karaktereket a színészek könnyebben tudják dekódolni. Nincs jellemfejlődés, nincs lélektani fejtegetés, csak állandó jellemek, akikről helyzetről helyzetre változik a megítélésünk… A jelenet kidolgozása során jövünk rá, hogy egy szereplőnek az adott szituációban negatív, vagy pozitív árnyalatot kell-e kapnia. A realista darabok után A szecsuáni jólélek megrendezését fellélegzésként élem meg. Az évad elején azt éreztem, hogy nem bírnék elővenni egy Csehovot, vagy egy Ibsent. Ez persze nem jelenti azt, hogy végérvényesen lemondok a realista szerzők darabjainak megrendezéséről.

Fotó: Mihály László

Brechtnek a második világháború alatt írt tandrámái, példázatai közül A szecsuáni jólélek az egyik legnagyobb hatástörténettel rendelkező darab, ugyanakkor persze Brechtnek számos remekműve van.  Miért pont ez a darab keltette fel az érdeklődésedet?

F. I.: Mindig abból indulok ki, hogy kik azok a színészek, akikkel együtt tudok dolgozni. Ha Sen Te és Sui Ta szerepére nem találtam volna alkalmas színésznőt, akkor bizonyára másik Brecht-darabot választok. Ezen túl azt gondolom, hogy A szecsuáni jóléleknek ma rendkívüli aktualitása van. Jó emberek és rosszak… Kivel értek egyet? Kinek hiszek? Befogadok-e embereket, segítek-e nekik vagy nem? Ha befogadom őket, akkor kihasználnak-e majd vagy nem? Sorolhatnám a kérdéseket, de ezek a kérdések mind a megoldhatatlanság felé vezetnek, amelynek a feszültségét persze ez a darab sem oldja fel. Politikai ellentétek, hatalmi játszmák, anyagi különbségek: azt gondolom ez a darab ma is jó vitaindító. Több mint hetven éves ez a történet, de a problémák ma is kísértetiesen hasonlóak.

Fotó: Mihály László

Egy ilyen témájú darabnál muszáj megkérdeznem: mennyiben szándékod politizálni az előadással?

F. I.: Nem szükséges politizálnom ahhoz, hogy politizáljon a darab. Aktualizálnom sem kell, a történet elemei automatikusan beindítják az asszociációt. Ugyanakkor nem szeretném redukálni a darab mondanivalóját a mi mikrovilágunkra, hiszen itt olyan globális problémákról van szó, amelyek nem csak Magyarországon tapasztalhatóak. A befogadás, a jóság, az elfogadás, egyáltalán az erkölcs nagyon fontos kérdéseket vetnek fel jelenleg. A díszlet, a jelmez és a színpadi eszközhasználat tekintetében persze sokkal inkább maivá, elevenebbé válik, de ha ezeket nem teszem hozzá, a mondanivaló akkor is érvényes marad.

Fotó: Mihály László

Ha már itt tartunk, milyen díszletet, milyen fényeket és egyéb látványelemeket képzeljünk az előadáshoz?

F. I.: Egyszerű, kör alakú színen játszunk, ami különböző hangulatú tereket idéz meg a fényfestés segítségével. A koncepcióm szerint a darabban szereplő három isten egy tehetségkutató verseny három mentoraként jelenik meg, akik keresik „a jóembert” és pontozzák azt, amit látnak. Az életünk a 21. században a nyilvánosság előtt zajlik, a sikernek és a kudarcnak is lesznek szemtanúi, az istenek pedig nem avatkoznak közbe, csak pontoznak, holott ők azok, akik tönkreteszik a világot. Nézem a Megasztárt, vagy az X-faktort, ahol a fellépők elképesztően giccses színpadon, elegánsan jelennek meg. Látványos díszletelemek, erős, színes fények között látunk háromperces, összecsapott jeleneteket. A szecsuáni jólélek hasonlóan egyszerű, de látványos szcenikai elemekből fog állni, amit ellenpontoz majd a darab mondanivalójának komplexitása, illetve a szereplők megjelenése: a szereplők ócska ruhákban, koszos rongyokban fognak megjelenni egy parádéhangulatú térben, ahol nincsenek házak, járművek, csak emberek a fájdalmaikkal és a kiüresedő életükkel. Tessék elhinni nekünk, hogy ez Szecsuán.

Fotó: Mihály László

Melyek azok az elidegenítő effektusok, amiket megtartottál és mivel egészítetted ki őket?

F. I.: Az eredeti szöveg szerint nagyon sok kiszólás van a nézőhöz. Ezeknél a jeleneteknél gyakran alkalmazunk hangtálat, amivel szokatlan hanghatást lehet előidézni. Vannak olyan jelenetek, ahol a cselekvéssort narráció kíséri. A „songok” erejét is igyekszünk kihasználni, amelyek direkt módon a nézőnek szólnak, és így rájátszanak a díszlet által megteremtett környezetre: szakadt X-faktor énekesek fognak groteszk hatású dalokat énekelni, ahol persze nincsenek táncosok, akik jól megtervezett koreográfiával körbetáncolják az énekest. Egyes jelenetekben felkapcsoljuk majd a villanyt, nem engedjük a nézőnek, hogy a kényelmes sötétségbe bújva, mintegy láthatatlanul kémlelje a látványt. A színpadi eszközöket a legnagyobb mértékben redukáltuk: a kancsóban nincs víz (de van hangja annak, amikor a vizet kiöntik), a pohárban nincs ital, a tálban nincs rizs.

Fotó: Mihály László

Sen Te és Sui Ta. Örök fejtörés a rendezőnek, hogy ki játssza őket, hogy ki alkalmas a két szerep eljátszására, ahol a feladat valójában a főszereplő két különböző arcának kidolgozása. Milyen kihívásokkal kell szembesülnie a színésznek, aki ezt vállalja?

F. I.: Ez valóban nem könnyű feladat, de tudtam, hogy Stubendek Katival valami remek dolgot hozhatunk létre. Korábban láttam őt operettekben és más színpadi műfajokban is szerepelni: tudtam, hogy nagyon jól énekel és hogy jó színésznő. Rábíztam a két karakter megformálásának mikéntjét, ami a próbák során folyamatosan módosult. Nem szabad elfelejteni, hogy Sen Te teremti meg Sui Tát, és hogy a mű első felében még a női karakter dominál, azonban ez később átbillen a nagybácsi javára, és Sui Ta, a szerep, a fikció tartja fogva a megalkotóját. Véleményem szerint nem a két karakter megformálása okoz nehézséget a színésznek – hiszen erős köztük a kontraszt, ami megfelelő színészi eszközökkel jól ábrázolható –, hanem az, amikor ez a két alak összeér, és szinte egyszerre van jelen; amikor Sen Te nem bírja tovább, hogy állandóan kihasználják, Sui Ta azonban frappánsan meg tudná oldani a problémát, vagy amikor Sui Ta folyton fájdalmat okoz a nő szerelmének. Ezekben a jelenetekben mindig az a kérdés, hogy Sen Te meddig tudja tartani Sui Ta maszkját, illetve, hogy Sui Ta meddig képes a maszkba zárva tartani Sen Tét. Ennek az erőfeszítésnek látszania kell, és valamikor egészen addig fokozódik, hogy a főszereplőnek ki kell rohannia a színről, mielőtt szétesne a maszk.

Szerző: Görcsi Péter
Színház.org
Köszönet a Pécsi Nemzeti Színháznak!

 
 

Kapcsolódó anyagok