“Persze, hogy hasonlítok Kalauz Jutkára!” – Interjú Egri Mártával

2016 december 12. hétfő, 7:00

Két különleges előadást is műsorára tűzött a Jászai Mari Színház az évad első felében. A legfiatalabbaknak szóló A Sötétben Látó Tündér című mesebeszédről és az idősebbek körében nagy sikerrel futó Kalauz Jutka című „zenés pitypalattyról” Egri Márta mesélt.

 Mi volt az első reakciója, amikor elolvasta A Sötétben Látó Tündért?

Rosszul lettem. Elájultam. Az első gondolatom az volt, hogyan lehet ezt a 30 oldalnyi hihetetlenül tömény szöveget egyáltalán megtanulni? Elmentem megnézni Pogány Jutkát az Örkény Színházba és az előadás után megkerestem őt az öltözőjében, de felhívtam Csonka Ibolyát is, aki szintén játssza a mesét, hogy mondja el, ő hogyan tanulta meg ezt a rengeteg szöveget. Mindketten megnyugtattak. Azt mondták, ne izguljak, első olvasásra valóban ijesztő ez a mennyiség, egy idő után azonban, ha már megtanulta az ember, csak a mese szépsége marad.

Tényleg így volt?

Nagyon szorgalmasan tanultam, lényegében ezzel és a Kalauz Jutkára való felkészüléssel töltöttem az egész nyaramat. Szerencsére nincsenek szövegtanulási problémáim, de ennek az anyagnak a beemeléséhez komoly koncentrációra és hangyaszorgalomra volt szükség. A Sötétben Látó Tündér meséjének szövege nem könnyű, ugyanakkor Bagossy László magyar népmesék motívumainak felhasználásával írt története gyönyörű, ráadásul egészen egyedi a nyelvezete. Költészet. Igaza volt a kolléganőimnek, ha már megtanulta a mesélő, igazi élmény dolgozni ezzel a csodálatos anyaggal.

A Sötétben látó tündér / Fotó: Prokl Violetta

Nem csak színészként, nézőként is különleges alkalom a Tündér történetével találkozni. A nézőtéren ülve talán kicsit jobban kell koncentrálni a gyerekeknek is, mint egy könnyedebb textúrájú mese esetén. Mennyire ragadja magával őket az előadás?

Az eddigi tapasztalatom az, hogy egyrészt értik a mesét, másrészt pedig leköti a figyelmüket az előadás. Ezt elsősorban abból a jófajta csendből érzékelem, ami azt mutatja, hogy mennyire koncentrálnak. A saját unokáim példájából kiindulva pontosan tudom, ha nem tudod lekötni egy gyerek figyelmét – legyen szó bármiről is, azonnal lesz valami nagyon fontos dolga, elfordul, fészkelődik a székén, kimegy, elkezdi unni magát. Ezt szerencsére nem tapasztalom A Sötétben Látó Tündér előadásain. A gyerekek csöndben figyelnek, bizonyos részeken nevetnek, jönnek velem és a történettel. Ez azért érdekes, mert a mi előadásunk nem interaktív, nem úgy játszom, hogy közben bevonom a nézőket is a játékba. Kolozsi Angélának, az előadás rendezőjének az volt az alapkoncepciója, hogy amit a színpadon csinálok, az az első pillanattól az utolsóig le kell, hogy kösse a gyerekek figyelmét. Ez eddig szerencsére minden előadáson sikerült. Az viszont őszintén meglep, hogy a gyerekeknek mennyi mondanivalójuk van a mesével kapcsolatban, hogy mennyi gondolatuk van a történetről. Az előadás után mindig ott maradunk a rendezőasszisztenssel és beszélgetünk egy kicsit velük. Elmondhatják, mi tetszett nekik a legjobban a mesében, kinek drukkoltak, kit szerettek a leginkább a figurák közül, mi az, ami kevésbé tetszett nekik. Arra számítottam, hogy nem igazán fogja majd meg őket ez kérdezősködés és 10 perc alatt megunják. De nem, határozottan nem! Ameddig el nem mondhatják, amit akarnak, nem mennek ki a nézőtérről. A fő célunk az volt, hogy visszajelzéseket kapjunk, hogy beszélgethessünk velük, hogy levezessük az előadást. Azt kell, hogy mondjam, jobban élvezik a beszélgetést, mint gondoltam.

Hogyan alakult ki az előadás formája?

Az az igazság, hogy én azt szerettem volna, ha ülök és mesélem a mesét. Angéla azonban azt mondta, az ma már egy létezhetetlen forma, hogy valaki csak egy helyben ül, mesél majd’ egy órán keresztül, a gyerekek meg nyugodtan figyelik. Ebben a felgyorsult világban ez már nem működik. Az a típusú eszközgazdagság, ami a tatabányai előadásban látható, az ő ötlete volt. Ez a forma, azaz, hogy ennyi játék van az előadásban, hogy ennyi kelléket használok, hogy ilyen sokat mozgok, persze hatalmas koncentrációt igényel.

Mennyiben okozott nehézséget ez a megoldás?

A nehézség nem jó kifejezés erre. Egyszerűen arról van szó, hogy ez a típusú jelenlét másfajta összpontosítást igényelt a részemről, mint az „ülök és mesélek” koncepció. Elsősorban azt a logikát kellett megértenem a próbák során, ami mentén a szöveg, a gondolataim és a színpadi cselekvés összekapcsolódik. Többek között ezért volt nagyon fontos számomra, hogy az őszi próbaperiódus előtt nyáron is próbáltunk négy hetet. Volt idő arra, hogy A Sötétben Látó Tündér megérjen bennem.

A Sötétben látó tündér / Fotó: Prokl Violetta

Most dolgozott először együtt Kolozsi Angélával. Milyen volt a közös munka?

Remekül tudtunk együtt dolgozni. Angéla nagyon érzékenyen nyúlt hozzá ehhez az anyaghoz, de azt kell, mondjam, hozzám is. Őszintén és nyitottan próbálhattam, tökéletes szimbiózisban dolgoztunk együtt.

Úgy tudom, pályája során először játszik kifejezetten csak gyerekeknek, főleg úgy, hogy egyedül áll a színpadon.

Ilyen típusú feladattal eddig még nem találkoztam. A Sötétben Látó Tündér azonban éppen úgy színház a számomra, mintha egy többszereplős felnőtt előadásban játszanék. Attól persze kicsit más a helyzet, hogy egyedül vagyok a színpadon. Ez most egy ilyen szerep, pont annyira izgalmas, mint a korábbi feladataim, éppen olyan természetes közegemnek érzem, mint a nagyszínpadot, ahol a kollégáimmal felnőtt nézőknek játszunk. Számomra a színház, mint létforma a meghatározó, ahol most már gyerekeknek is játszom. Több évtizedes szakmai tapasztalattal a hátam mögött őszintén állíthatom, az egyetlen dolog a színházban, ami számomra testidegen, ha verset vagy verses szöveget kell mondanom. Úgy érzem, ez a zárt forma elviselhetetlen kötöttséget jelent a számomra. De az egyedüllét a színpadon és a gyerekeknek való játék pontosan olyan szabaddá tesz, mint az eddigi szerepeim. Élvezem!

A Sötétben Látó Tündér című előadást az édesanyja, Náray Teri emlékének ajánlotta. Honnan jött az ötlet?

Az édesanyám, aki színésznő volt, ebben az évben lenne 100 éves. Angéla koncepciója az volt, hogy a háttérben egy fényképen jelenjen meg a Tündéranya, akiről Sötétben Látó Tündérként annyit mesélek. Nekem pedig az jutott az eszembe, legyen ez a Tündéranya az én édesanyám egy régi fotóról. Valahogy annyira magától értetődőnek tűnt, hogy ne egy idegen képet, hanem anyu egy fényképét használjuk, ráadásul azt, amin tényleg olyan gyönyörű, mint egy tündér. Angéla elképzelése volt egyébként az is, hogy legyen a háttérben szintén egy fotón egy sokdioptriás szemüveges kislány is, a gyerek Sötétben Látó Tündér, aki pedig a kislányom lett egy gyerekkori fényképén. Az, hogy ebben a formában az édesanyám és a kislányom is résztvevője az előadásnak, még személyesebbé teszi számomra A Sötétben Látó Tündér meséjét. Az előadást pedig anyu emlékének ajánlottam.

A Sötétben látó tündér / Fotó: Prokl Violetta

Ez az évadkezdés elég „monodrámásra” sikerült. Így alakult? Esetleg kifejezetten Ön forszírozta?

Egy színházban azért soha nem alakul csak úgy semmi… Crespo Rodrigo, a Jászai Mari Színház igazgatója még az előző évad végén állt elő azzal az ötlettel, mit szólnék hozzá, ha A Sötétben Látó Tündér premiere után alig egy hónappal megtartanánk a Kalauz Jutka előbemutatóját is Tatabányán. Egyébként azért „csak” előbemutató, mert az előadás felújítása a Magyar Művészeti Akadémia megbízásából jött létre és a hivatalos premier december 15-én lesz a Vigadóban. Természetesen igent mondtam. Ráadásul a Tündérbe szép lassan beleszerettem, ezzel a Jutkával meg, aki egyébként nem is úgy mono, mint a másik, mert ott van velem a zenekar, szóval ezzel a kalauznővel meg egészen különleges a kapcsolatom.

Ha jól sejtem, a Kalauz Jutka történet folytatására nem nagyon kellett rábeszélni.

Az az igazság, hogy én ezt a témát valahogy a mai napig nem tudtam igazán elengedni. Annak ellenére, hogy nem játszottam három évig, annak ellenére, hogy talán már régen el kellett volna felejtenem, le kellett volna számolnom vele: „Kész, kifújt, nem csinálom tovább!” – valahogy soha nem tudtam ezt kimondani, de még gondolni sem akartam rá. A lelkem mélyén úgy éreztem, hogy ebben a Jutkában sokkal több van, mint amit eddig kihoztam belőle. Hányszor láttam már kolléganőim önálló estjeivel kapcsolatban, hogy eltelt néhány év és kicsit leporolták az előadást, tettek bele ezt, meg azt, egyszerűen restaurálták a saját estjüket, amitől az még kerekebb lett. Már jó ideje motoszkált a fejemben, hogy nekem is ezt kellene csinálnom a Kalauz Jutkával. Crespo Rodrigo pedig felkért, azaz megkaptam tőle a lehetőséget. Úgyhogy a nyaram egyik felét azzal töltöttem, hogy megtanuljak sötétben látni, a másikban pedig újra gondoltam az én Jutkámat: a könyvtárban ültem, válogattam az új anyagokat, Ranschburg Edit barátnőmmel összeszerkesztettük a szöveget, aztán odaadtam Csákányi Eszternek, ő is változtatott rajta egy kicsit, majd elolvasták a barátaim, megkritizálták, ezt is figyelembe vettem. Nem is tudom, végül hány változat készült.

De az alapkoncepció nem változott?

Isten ments! Bevált recepten nem változtatunk! Kalauz Jutkát egyébként Böhm Gyuri találta ki. Nagyon szerettem volna valamit egyedül csinálni, ő pedig azt mondta, legyen ez egy úttörős dolog az 50’ évekből, valami a gyerekkoromból. Aztán jött a Kalauz Jutka sláger, aminek a szövegét Major Tamás írta és Kazal László énekelte, meg volt ez az emblematikus festmény – amit Felekiné Gáspár Anni festett – arról a bizonyos kalauznőről és Gyuri a kettőből összegyúrta a karaktert, meg az est címét, így született Kalauz Jutka.

Kalauz Jutka / Fotó: Prokl Violetta

Ritkán látni színésznőt ilyen hévvel beszélni egy színpadi teremtményről. Mit szeret ennyire Kalauz Jutkában?

A gyerekkoromat szeretem benne, magamat szeretem benne! Imádok énekelni, imádom ezeket a dalokat, nagyon szeretem ezeket a szövegeket, amik elhangzanak az előadásban. Eleve szeretem ezt az egész hangulatot átadni, ami árad ebből az estből. Szeretem, hogy Kalauz Jutka, ez a lelkes, optimista, abszolút hithű nő éppen amiatt, ami történik vele, amikről mesél, a végre azért mégis csak kiábrándul a diktatúrából. Ami remek dolog! Mármint a kiábrándulás! És azt is nagyon szeretem, hogy nem azzal zárul az este, hogy „Mindennek vége, mert csalódtam a rendszerben, meg a Rákosiban!”, hanem azzal „Ha arra kényszerülök, hogy nem csinálhatom azt, amit szeretnék, nem lehetek tovább kalauz, akkor majd nyitok egy kifőzést, felcsapok dizőznek és rárohanok a férfiakra! Tessék!”. Kicsit elragadtattam magamat…!

Semmi baj. Sőt…!

Szóval, az egészet úgy ahogy van, imádom! De van ennek a történetnek természetesen egy komoly, szimbolikus jelentése is a fekete autóval és a kitelepítéssel együtt, meg az amerikai levéllel a lágerben elégetett rokonokról. Az, hogy fel kell állni és előre kell menekülni! Nincs más választásunk! Mert az ember nem dőlhet a saját dugájába. És az is nyilvánvaló, hogy egy csomó dologban hasonlítok ehhez a nőhöz. Persze, hogy hasonlítok, azért lett ilyen, mert én csináltam: az életbe vetett hitem, a szakmám szeretete. Nem véletlenül alakítottam úgy az est végét, ahogyan! Az előremenekülés Jutka és én közöttem fontos párhuzam.

Ha már az előremenekülés került szóba, mennyire játszott közre az előadás létrejöttekor, néhány évvel ezelőtt az, hogy nem Ön volt akkoriban az ország legfoglalkoztatottabb színésznője? Az önálló estek sok esetben egyfajta űrt igyekeznek kitölteni a színész életében.

Amikor a Kalauz Jutka ötlete megszületett, már nem voltam olyan rossz helyzetben, mint amikor Budapestre kerültem a szolnoki évek után és lényegében előröl kellett kezdenem a pályát. Akkor már túl voltam a szakmai mélyponton, de tele voltam energiával – ahogy egyébként most is. Úgy voltam vele, messze nem használnak annyit, nem kapok olyan súlyú feladatot, hogy az teljesen lekössön. Szakmai fáradtság? Ugyan, hol voltam én attól! Azt éreztem, az luxus, hogy itt állok kiaknázatlanul. Elvagyok egy, két, három szereppel, de ez nekem kevés. Ezt az űrt töltötte ki Kalauz Jutka és természetesen nem csak az, hogy játszottam, hanem, hogy részt vettem a kitalálásában, hogy rengeteget foglalkoztam vele. Persze azt sem tagadom, hogy Kalauz Jutka sorsán keresztül el szerettem volna mesélni valamit egy korszakról és a világról.

Kalauz Jutka / Fotó: Prokl Violetta

Az elmúlt években, ameddig nem játszotta az előadást, mennyit ért, miben változott az anyag?

Nagyon sok dologgal egészült ki, sokkal színesebb lett a szöveg. A zene változatlan maradt, csak a dalok sorrendjén változtattunk, de a prózába erősen belenyúltam. Az első variációban csak az akkori Kincses Kalendáriumból és a Nők Lapjából válogattam. Innen származnak olyan zseniálisan dilettáns versek, mint Tóth Anikó Három galamb című költeménye. Hát mit mondjak? Leírhatatlan élmény! Valahogy mégis úgy éreztem, egysíkú az anyag. Ezért került aztán az előadásba több irodalmi forrás is: Örkény István, Szép Ernő, Tolnai Ottó, egy egy novella részlet, szövegtöredék, Horváth Péter Kedves Isten című könyvének egy részlete vagy a köszönő beszéd, amit szintén Horváth Péter írt nekem a darab elejére. Az első változatban nem beszéltem csak a kitelepítésről, de azt szerettem volna, ha szóba kerül többek között a fekete autó is. Alapvetően bármennyire vidám is az est hangulata, a kor szörnyűségeinek lenyomata meg kellett, hogy jelenjen a Kalauz Jutkában. Természetesen nem akartam agyon nyomni ezekkel a részletekkel az előadást, de jelen kellett, hogy legyenek ezek a motívumok is. Hiába zenés „pitypalatty” a darab műfaja, ezek nélkül a dolgok nélkül még egy olyan est sem beszélhet az 50’ évekről, amit a nézők egyébként végig nevetnek és tapsolnak.

Kiknek zenél ez a „pitypalatty”?

Azt hiszem, az emberek általában szeretnek szórakozni, szeretik a zenét és ezeket a dalokat. Többek között ezért is választottuk ezt a műfaji megjelölést, persze idézőjelbe téve. A pitypalatty szó amellett, hogy egy dalból származik, jelent egyfajta csevegést, locsogást, fecsegést, de azért csak idézőjelben, mert miközben az 50’ évek felszínén uralkodott az a bizonyos hurrá optimizmus, eközben nagyon kemény dolgok történtek. Erre elsősorban az én korosztályom fogékony, mert ha megnézik az estet, pontosan tudják, miről beszélek, hiszen átélték ezt az időszakot. De remélem, nem csak ők jönnek majd, hanem a gyerekeik és az unokák is. Fontosnak tartom, hogy megértsék, hogyan éltünk akkor, milyen volt a gyerekkorunk. Már az előadás alapötletének felmerülésekor is szerepelt a céljaim között, hogy kicsit megkapargassam, hogyan bírták ki ezeket az időket a szüleim, az akkori felnőttek. Édesanyám és édesapám mindent megtettek azért, hogy háborítatlan világot, szép gyerekkort teremtsenek otthon a húgomnak és nekem, utólag visszanézve, azt kell, mondjam, nem lehetett könnyű dolguk. Ha ebből a világból megtudok mutatni valamit a mai fiataloknak is, már megérte a Kalauz Jutkát kitalálni.

Kalauz Jutka / Fotó: Prokl Violetta

Kalauz Jutka és a Sötétben Látó Tündér! Most hogy áll az energiaszintje?

Köszönöm! Optimális a helyzet. Délelőttönként megtanítom a gyerekeknek, hogyan lássanak a fantáziájuk segítségével a sötétben, esténként pedig az idősebbeket kalauzolom az 50’ évek útvesztőjében. Remek elfoglaltság mindkettő. Ki fogok találni valamit a középkorúaknak is…

Szerző: Gyenge Balázs

Színház.org

 
 

Kapcsolódó anyagok