Tudod, mi kell egy macsónak? – Interjú Kováts Adéllal és Gazsó Györggyel

2016 december 20. kedd, 7:00

A Radnóti Színház januári bemutatója, a Futótűz egy nyomozás története, amelyben egy ikerpár kutat saját anyjuk múltja után. Az anya életének epizódjai között kiemelten fontos az, amikor nagyanyja a halálos ágyán arra kéri, hogy tanuljon meg írni és olvasni, és hazatérve vésse bele nevét a sírkövébe. A sírkőre írt név motívumából kiindulva beszélgetett Kelemen Kristóf dramaturg Kováts Adéllal és Gazsó Györggyel a közösségi emlékezetről és a gyökerekről, bútorrestaurátori és írói ambíciókról, továbbá a modernkori információáramlás kezelhetőségéről.

Gazsó György és Kováts Adél

Az idei évadban a Radnóti Színház egy online publikált beszélgetéssorozatot indít: minden alkalommal a társulat két-két tagja beszélget egymással, nem feltétlenül a színházról és az előadásokról, sokkal inkább hétköznapi témákról, amelyek körülvesznek minket. A kiinduló témát mindig az új bemutató vagy egy éppen aktuális program szolgáltatja. Céljuk, hogy a közönség új nézőpontból ismerhesse meg a társulat művészeit.

Ti mennyire kutattátok a családotok történetét?

Gyuri: Engem mostanában kezdett el érdekelni, korábban nem nagyon foglalkoztam vele. A dédszülőkig nagyjából ismerem a családfámat. Nemrég amúgy láttam egy internetes oldalt, ami családfakutatást ajánlott fel kétszáz évre visszamenőleg – rengeteg pénzért cserébe.

Miért kezdett el érdekelni a családfád?

Gyuri: Láttam a Facebook-on egy videót, ami az idegengyűlöletről szólt – arról, hogy emberek miért nem szeretik az arabokat, palesztinokat, németeket stb. A videóban egy csoport tagjait kérdezték, és a beszélgetés után csináltak velük egy genetikai vizsgálatot, és gyönyörűen visszavezették, hogy annak az embernek, aki például utálta a németeket, a génállományának a hetven százaléka német volt. Egy szélsőjobboldali meg azt mondta, hogy utálja a zsidókat, és aztán kiderült róla, hogy negyven százalékban zsidó. Ezután elkezdett érdekelni, hogy mi a helyzet velem. Azt tudom, hogy én félig sváb, félig magyar vagyok. A sváb őseimet ismerem, de elkezdett az is érdekelni, hogy ők betelepített svábok voltak-e, vagy ha nem, akkor hogyan kerültek ide. Amúgy Erdélyben a májusi cserebogarat (Melolontha melolontha) hívják gazsónak, tehát a nevem innen származhat.

Gazsó György szüleinek házassági fotója

Adél: Nálunk a faluban, ahol édesanyám és édesapám éltek, avarok laktak, és volt egy olasz bevándorlás is, emiatt például gyakori vezetéknév a Bella – édesanyámat is Bella Máriának hívják. Pár éve volt hétszáz éves a falu, és engem is meghívtak az ünnepségre, idén nyáron pedig a Csapodi Barátok Egyesülete szervezett egy találkozót, amelynek a díszvendége voltam, és megkértek, hogy lépjek fel – ez egy nagyon szép közös élmény volt, amelyből kiderült, hogy az elszármazottak mennyire kötődnek a saját gyökereikhez.

Te mivel szerepeltél az ünnepségen?

Adél: Elgondolkodtam, hogy mi az, ami egy ilyen eseményen üzenetértékű és egyben személyes is tud lenni. Az ihletet végül a tavalyi Pacalos pizza című slames-verses előadásunk adta, és ez alapján állítottam össze egy vers-montázst, amit személyes vallomásként kezeltem – hazáról, gyökerekről, identitásról, kötődésről, a magyar nyelvről. Jó érzés volt látni, hogy mennyire megérintette őket.

Kováts Adél dédszülei és nagymamája a kukorica betakarításakor

Miért fontos, hogy egy közösség folyamatosan ápolja a saját történetét?

Gyuri: Szerintem fontos, hogy az ember komolyan vegye a gyökereit, és tartsa magát egyfajta értékrendhez, kultúrához, rítusrendszerhez, mert különben mint szalmaszál hajladozik jobbra-balra, és elvész az információk és a morális dilemmák rengetegében. Ha az ember tudja, hogy kik voltak az ősei, és milyen helyzetben hogyan viselkedtek, abból következhet egy mélyen gyökerező emberi tartás.

Adél: Több eset lehetséges: lehet, hogy tartod magad a hozott értékrendhez, de az is lehet, hogy megtagadod, és másfelé szeretnél fejlődni. Szerintem az a legfontosabb, hogy meg kell próbálnod meghaladni a felmenőidet, de azt csak úgy tudod, ha előbb megérted, hogy te honnan jössz. Csak akkor tudsz önmagad lenni, ha látod, hogy kik voltak előtted, és megérted, hogy mik mozgatnak a konkrét helyzetekben, mert sok dolgot tudat alatt hozunk magunkkal, akár olyat is, ami generációkkal korábban történt a családunkban, és senki nem beszélt róla, de zsigerileg örökítettük tovább magunkban. A Futótűzben, mielőtt Nazira elküldi Nawalt, az unokáját, hogy tanuljon meg írni és olvasni, pont erről beszél: „a mi családunkban a nők, mi olyan nagyon régen beleragadtunk a haragvásba: én haragudtam az anyámra, a te anyád pedig haragszik rám, ahogyan te is haragszol az anyádra”. Nawal feladata, hogy megtörje ezt a sort – és ezért kell elmennie tanulni, hogy rálátása legyen a nagy egészre, és a sajátján kívül mások történetére is. Csak azt vagyunk képesek elengedni és megbocsátani, amit megértünk. Ez kicsit visszautal arra a videóra is, amit Gyuri említett: általában pont azt nem tudjuk elfogadni másokban, amit magunkban sem szeretünk.

Kováts Adél tizennégy évesen

Ti mióta ismeritek egymást?

Adél: Most gondoltam bele, hogy a Radnótiban dolgozó emberek közül én gyakorlatilag Gyurit ismerem a legrégebb óta, tehát nagyon érdekes, hogy mi ülünk itt ketten, hiszen ő Sopronba járt az Erdészeti Egyetemre, és ott volt amatőr színjátszó, én pedig alapvetően soproni vagyok, és gimnazistaként a Soproni Művelődési Házban a Fintor Színpad nevű színjátszó csoportban játszottam – nektek mi is volt a nevetek?

Gyuri: EFE Színpad (Erdészeti és Faipari Egyetem színpada).

Adél: Tényleg! Én Gyurit először Az ezeregyedik éjszaka című előadásban láttam Győrben. Tehát nekünk van egy ilyen közös szakmai gyökerünk: nem voltunk közeli barátok, de az az élmény, amikor Gyurit a régi győri Kisfaludy Színházban láttam, máig erősen él bennem. A hetvenes években nagyon erős volt az amatőr színjátszó mozgalom, és mindketten onnan indultunk el.

Gazsó György az EFE Színpad előadásában (Hubay Miklós: Néró, a legjobb fiú, 1981)

Gyuri: Visszatérve Sopronra: nekem nagyon fontos volt magának a városnak a hagyománya és a légköre. A Templom utcában laktam albérletben egy több száz éves házban, és elképesztő volt az a tudat, hogy ott ment el tőlem száz méterre a Borostyánkő út, két házzal odébb lakott Mátyás király, egy másik házban pedig koncertet adott Liszt Ferenc. Ebből a közegből elindulni az egyetemre még tudat alatt is sokat segített. Néha elgondolkodom, hogy mennyire más lehet például Békásmegyerről bejárni valahova. Ehhez egy pici kitérő: tanultunk az egyetemen építészetet, és a tanárunk feltette a kérdést, hogy szerintünk építészetileg miért érdekes sétálni a soproni óvárosban. Majd azt mondta, hogy figyeljük meg, hogy az utcák görbék, és minden lépésnél egy új térélmény éri az embert.

Adél: Neked melyik volt a kedvenc utcád?

Gyuri: Nekem az Új utca.

Adél: Nekem is! Figyelj, az Új utca az olyan, hogy elindulsz, és nem kapsz levegőt. Az Új utcánál gyönyörűbb tényleg nincs. És tényleg fokozottan érvényes rá az újabb és újabb perspektíva. Ha a gyerekkorodat a középkor legszebb épületei között töltöd (gondolok itt például a Kecske templomra), az nagyon erősen meghatározza az ízlésedet, és az efféle esztétikumra való vágyat és igényt viszed magaddal később is. Ezenkívül a történelem, vagyis egy folyamat részének érzed magad, és ez olyan szempontból is visszahat a tudatra, hogy úgy érzed, neked is hozzá kell tenned mindehhez, neked is formálnod kell, és nem csak úgy élni bele a világba.

Régi soproni utcakép

Amikor az 56-os évforduló kapcsán beszélgettünk, elmeséltél nekem egy történetet a solymári házatokról (ami a publikált szövegbe végül nem került bele) – ez szerintem kapcsolódik a mostani beszélgetésünkhöz.

Adél: Vettünk a kilencvenes években Solymáron egy házat, amelynek egy része 1936-ban épült. Egyik nap megjelent egy idősebb házaspár: bekopogtak, és megkértek minket, hogy hadd jöjjenek be, mert hogy ez tulajdonképpen az ő házuk. Nagyon érdekes érzés volt. Őket annak idején kitelepítették Németországba, és azt a székely családot telepítették be a helyükre, akiktől mi megvettük a házat.

Mennyire gyűjtötök régiségeket, régi tárgyakat?

Gyuri: Én nagyon szeretem a régi tárgyakat: egy régiségboltban órákat el tudok tölteni azzal, hogy gyertyacsippentőket vagy ezüst lágytojástartókat nézegetek.

Adél: Veszel is ezekből?

Gyuri: Igen. Van például egy olyan levélnyitóm, amit bőrtokban kell tartani, és a végén egy lupe nagyító van – nagyon finom tárgyak ezek. Rengeteg olyan régi tárgy van, amiről ma már kevesen tudják, hogy mire használták annak idején: A Glembay ház című előadásunkban van egy gyertyacsippentő, és múltkor az egyik kollégám kérdezte, hogy mi az. Mondtam neki, hogy ez arra való, hogy ha nem akarod, hogy füstöljön a gyertya, és levágod a kanócot, akkor a kanócvég ne az abroszra hulljon rá, hanem egy kis tartókába pottyanjon bele. Ő meg mondta, hogy milyen praktikus.

Gazsó György kakukkos órája, amit tizennyolc évesen kapott karácsonyra

Adél: Én nagyon vonzódom a régi tárgyakhoz, és lehet, hogy egy másik életemben majd bútorrestaurátor leszek. Effektíve vonzódom ahhoz, hogy a saját kezemmel csináljam meg a dolgokat, de ez valószínűleg az őseimtől jön, ugyanis faiparos családból származom. Az anyai nagyapám bognármester volt, az apai nagyapám pedig asztalos. A gyerekkoromat az ő műhelyeikben töltöttem, ezért a fűrészpor és a fa illata számomra a legfinomabb illatok.

Előfordult, hogy felírtatok valamit magatoknak, majd tíz-húsz év múlva megtaláltátok, és meghatározó pillanat volt visszaolvasni azt?

Adél: Velem számtalanszor előfordult.

Gyuri: Én, amikor stúdiós lettem, elkezdtem naplót írni: négy éven át írtam, egy héten minimum négyszer. Megvan, de azóta nem mertem belenézni. A másik, hogy én szoktam írogatni gondolatokat, sorokat, szójátékokat, egy-egy haikut, és van Szalafőn egy házunk, ahol kinn van egy stóc lap, és arra bárki más is írhat vagy rajzolhat, aki megfordul a házban. Épp idén nyáron vettem elő ezeket a lapokat. Elképesztő, hogy milyen gondolatokat írtam a természetről és a biciklizés öröméről, és jutottam el aztán Pilinszky-ig, Thomas Bernhardig, vagy épp az univerzumig.

Adél: Nem gondoltál még rá, hogy ezeket ki kéne adni?

Gyuri: Nagyon sok ismerősömnek írtam már a születésnapjára vidám verseket vagy rapszövegeket, és múltkor, amikor az írásaimat összegyűjtöttem, tényleg elgondolkodtam azon, hogy akár ki is lehetne adni ezeket.

Rózsa Sándor a Tiszához érve
így szólt a révészhez, kinek épp kijött a sérve:
„ó, te szöröncsétlen,
csak nem egy bádogladikban akarsz engem a túlpartra vinni?
Tudod, mi kell egy macsónak?
Facsónak. 

Gyuri: Ilyenből van hetven. Eszembe jut egy rím, például a macsónak-facsónak, és akkor biciklizés közben, míg jövök be a színházba, ezen jár az eszem, hogy mi lehetne, és akkor ki a macsó, Rózsa Sándor macsó, és akkor hol, Alföld, Tisza, rév – és akkor megszületik a rímpár fölé a történet.

Adél: Ez nagyon irigylésre méltó, nekem nincs tehetségem a rímfaragáshoz.

Kováts Adél szülei A vén bakancsos és fia, a huszár című népszínmű szerelmespárjaként egy csapodi előadásban

Adél, veled előfordult, hogy visszaolvastad a naplódat vagy régi feljegyzéseidet?

Adél: Nekem többször volt naplókezdeményem, főleg gyerekkoromban, de van bennem egy alapvető bizalmatlanság, és ezért gyakorlatilag nem mertem teljes őszinteséggel írni, mert mindig úgy éreztem, hogy ha megtalálná valaki, és beleolvasna, akkor abba én belehalnék – emiatt aztán nem láttam sok értelmét. Viszont egyszer ráakadtam egy olyan dokumentumra, amivel döbbenetes volt utólag szembesülni: életem egy nagyon fontos eseményekor elmentem Rákos Péter asztrológushoz, és azt a kazettát, amit akkor rögzítettünk, hat év múlva megtaláltam. Nem tudom elmondani azt az élményt, hogy milyen volt visszahallgatni hat év távlatából az akkori éves előrejelzést. Visszajöttek azok az érzetek, amikor ott ültem nála, és előrefele gondolkodtam, és próbáltam megfejteni, hogy az általa elmondott konstellációk mit jelenthetnek, és hogyan fognak megvalósulni az életemben. Hat évvel később, amikor megtaláltam, visszanézve szembesültem vele, hogy az életem eseményei tökéletesen lefedték ezt a konstellációt, amiből tényleg egyáltalán nem lehetett kimozdulni.

A színház egy pillanatnak szóló műfaj – ennek kapcsán engem nagyon foglalkoztat, hogy mennyire dokumentálható a színházművészet. Például ha belegondolunk, kevéssé élvezhetők a színházi előadások felvételről nézve. Ti hogyan viszonyultok ehhez a témához?

Gyuri: Törőcsik Mari nyilatkozta, hogy egy színész addig él, amíg játszik. Neki megvan a végrendelete: egyetlen kegyhely, semmi emlékmúzeum, semmi sírhely. A szülőfalujában, ahonnan többen megkeresték, egy pici emlékszobát lehet csinálni, de semmi síremlék – mert szerinte egy színész addig él, amíg játszik, utána már nem fontos. Nyilván valaki ezt másképp gondolja.

Gazsó György

A tudás működése nagyon megváltozott a jelenkorban, amikor rengeteg dolgot azonnal elérhetünk az interneten keresztül, és az agyunk sokkal több információt kap egy nap, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Szerintetek hogyan lehet kezelni az információáramlást?

Gyuri: Mondok egy példát: egyre több a koldus. Na most az, hogy valaki hajléktalan, vagy bérkoldus, vagy Erdélyből importált, megcsonkított, koldusnak nevelt és kiképzett ember, nagyon nehéz fölmérni – ezért nekem a koldusok kicsit olyanok, mint egy információhalmaz, amelyek közül szelektálni kell, mert nem lehet mindent befogadni. Tehát nem tudok minden egyes nyomorult életébe belegondolni, aki a villamoson sétál végig három használt recepttel, hogy szeretné a gyógyszereit kiváltani. Én ezt úgy oldottam meg, hogy van két hajléktalan Budán, a Városmajori templom környékén, akiket rendszeresen támogatok, az összes többit nem: nekik adok pénzt, viszek ételt, cipőt, ruhát, ilyesmit, és ezzel kizárom az összes többit. Különben is egy érzékeny alkat vagyok, tehát ha az én érzékenységemmel belemennék ilyen helyzetekbe, és lelkiismereti kérdést csinálnék belőle, azzal nagyon megnehezíteném az életemet. Az információ is valami ilyesmi, hogy az embernek szelektálnia kell, valami alapján azt kell mondania, hogy ezzel nem foglalkozom. Jön mindig, hogy hallottad mi történt, hogy elnökválasztás, hogy háború, hogy terrorcselekmény, hogy lemondott, hogy már megint ezt csinálta, hogy felfedezték, hogy a rák új gyógyszere, hogy még egy univerzum, hogy a Plútó már nem kisbolygó, hanem kikerült a Kuiper-övbe – szóval mi van? Tulajdonképpen én azért szeretek az erdőben lenni, mert ott csönd van, és a gondolataim szabadok, és arra gondolok, amire akarok.

Lovas Rozi is hasonlót mondott múltkor, amikor vele beszélgettem: „Én sokszor észreveszem magamon, hogy a függőjévé válok, nem feltétlenül a Facebook-nak, hanem mondjuk az információnak. Hogy mindenről tudok, és minden észrevétlenül betáplálódik az agyamba. Nyáron egy ponton azt éreztem, hogy nagyon-nagyon fáradt vagyok, és zúg a fejem. Szükségem volt az egyedüllétre és a csöndre. Elmentem Zebegénybe egy régi telkünkre, kiültem a teraszra, eltelt pár perc, és azt éreztem, hogy „Úristen, milyen csönd van!”, és ekkor elkezdtek beáramlani a saját gondolataim a fejembe.” 

Adél: Színésznőként én megengedhettem magamnak, hogy teljesen lejöjjek a planétáról, tehát egy-egy főpróbahéten olykor azt se tudtam, hogy mi van körülöttem a világban: volt a színház és volt a családom, mint két sziget, és elég volt, ha csak erre a két dologra koncentrálok. Ezt most nem tehetem meg, napi szinten is képben kell lennem. Azonban mégis azt gondolom, hogy elsődlegesen a nagy erővonalakra kell rálátni.

Kováts Adél az édesanyjával

Gyuri: Muszáj rendet teremteni, és elsődlegesen azzal foglalkozni, ami érdekel, vagy amin talán még változtatni is tudok. Ahogy Assisi Szent Ferenc mondta: „Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.” Továbbá az is fontos, hogy legyenek menekülési útvonalak: engem nagyon ki tud kapcsolni például a matematika, vagy Stephen Hawking és Morgan Freeman sorozatai az univerzumról – tehát ezek a racionális dolgok.

Folyamatosan láthatjuk az interneten, hogy távoli országokban milyen mészárlások és tömegkatasztrófák vannak – hogyan lehet az ilyen típusú információkhoz viszonyulni?

Adél: Volt egy kampány, amit a Dove indított el, és ennek a hangalámondásában én is részt vettem, és ott elhangzott az, hogy Afrikában minden hetedik másodpercben szomjan hal egy gyerek – ez felfoghatatlan és feldolgozhatatlan. Évekkel ezelőtt körbejárt két fotó az interneten, amelyek úgy beleégtek a retinámba, hogy máig nagyon megráznak, ha rájuk gondolok: az egyiken egy csontsovány afrikai kisgyerek kúszik a földön, és egy keselyű lépked utána, a másikon pedig egy gyerek egy csontsovány tehén vizeletét issza. Én komolyan mondom, hogy naponta hálát adok a Jóistennek, hogy nekem és a családomnak nem ilyen életet kell élnie. A kérdésre válaszolva, színházvezetőként azt keresem, hogy hogyan lehet a színházban beszélni ezekről a dolgokról. Ilyen szempontból is nagy lehetőséget látok a Futótűzben. Szándékom szerint minden évben bemutatunk olyan darabot, amely kifejezetten érzékeny témát érint.

Az interjút készítette: Kelemen Kristóf

 
 

Kapcsolódó anyagok