“Ez a munka a légtornászokéhoz hasonlít” – Interjú Mészáros Tiborral

2016 december 23. péntek, 7:00

December 14-én a Horváth Árpád Stúdiószínházban tartották az Imígyen szóla Louis de Funès debreceni premierjét. Valère Novarina Mészáros Tiborral játszatta el a monológot. 

Fotó: Máthé András

2010-ben már dolgoztál együtt Valère Novarinával a Képzeletbeli operett című előadáson, melyben egy igen emlékezetes szereped volt. Te játszottad a Végnélküli Regényírót, aki egy valóban végnélkülinek tetsző monológban egymondatos megszólalásokat sorolt perceken keresztül. Hogyan és mikor érkezett a felkérés az új Novarina-előadásra?

Valère gondolata volt a Képzeletbeli operett után, hogy van egy Louis de Funès-hez írt esszéje, melyet francia színész már előadott francia színpadon, de ő is szerette volna megrendezni. Rideg Zsófival (Novarina magyar fordítója − a szerk.) pedig megbeszélték, hogy jó lenne, ha ezt én csinálnám meg. Engem ugyan nem kérdeztek meg, de nagyon örültem, hogy rám gondoltak.

Fotó: Máthé András

Hogyan él benned a Képzeletbeli operett emléke?

Úgy emlékszem rá, mint ami nagyon küzdelmes volt. Nagy találkozás lett belőle, pedig nem úgy indult. Kezdetben két teljesen külön világ, két különböző színházi látás- és kifejezésmód találta szemben magát a debreceni színészek és Valère Novarina találkozásakor. Aztán úgy alakult, hogy felvettük egymás ritmusát. Igazán szép emlék viszont azért lett, mert nem kompromisszumokkal, behódolásokkal, saját elveink feladásával történt ez meg, hanem egyfajta fúzió lett belőle. Nagyon érdekes tapasztalat volt számunkra, és Valère se rejtette véka alá, hogy neki is nagy tapasztalás volt.

Számodra mit jelentett ez a tapasztalás?

Szakmailag egy teljesen újfajta kifejezésmódot. Szinte csak kifejezésmód, amelyben kevéssé található meg az a fajta színész, amelyet mi ebben a magyar − illetve az oroszhoz közelítő − színházi kultúrában keresünk. Novarina szerint a színész kifejezetten szócső, aki a szavakat a térben elhelyezve hat a közönségre, de nem is igazán a színész hat, hanem a mondatok, amelyeket elmond. Ebbe nagyon nehéz a színésznek belaknia magát, nagyon nehéz figurát teremtenie. Ráadásul ha meg is teremti a figurát, nem biztos, hogy a néző számára ezek egyértelmű vonulatok lesznek, hogy például ő egy jó, egy gonosz, egy álságos, egy szerethető…

Fotó: Máthé András

Ha nem a hagyományos értelemben vett figurát, akkor mit lát a színpadon a néző?

Egy embert, akin az látható, hogy nagyon akar valamit, valamit nagyon el akar érni, figyelmet szeretne magának, a szavainak. Amitől mindez nagyon érdekes, hogy színészként ez egy teljesen megúszhatatlan történet, már csak az anyag minőségét tekintve is, hiszen gyakran olyan kitekertnek tűnőek a szövegek, hogy nehéz saját gondolatot találni bennük. Másrészt a néző részéről is elképesztően munkás dolog; ha viszont valaki ráhangolódik, és elfogadja ezt mint játékszabályt, akkor színész és néző között is nagyon felemelő találkozások születhetnek. Hál’ Istennek erre többször volt alkalom, és most is azt remélem, hogy lesz olyan néző, aki fogékony lesz.

Fotó: Máthé András

A belakásban mennyire segít, ha van társad a színpadon?

A Novarina-féle színház egy magányos társasjáték. Mindazonáltal nagyon szeretem a hasonlatot, amit a rendező gyakran emleget: a légtornászokéhoz hasonlítja ezt a fajta színházi munkát, inkább mutatvány, mint előadás, amelyben elképzelhetetlen, hogy ne legyen valaki, aki elkapja az embert, de a szaltókat magának kell megcsinálnia. Bizalommal a társai, a közönség és nem utolsósorban a szöveg felé.

Monológként gondolsz az Imígyen szóla Louis de Funès című előadásra?

A monodrámában van esély arra, hogy ha a színész nem találkozik a közönséggel, vagy nem találkozik a rendezővel, akkor mégis ott van egy történet, egyfajta menekülőút. Ha semmi máshoz nem tud nyúlni, a történetet akkor is el lehet mondani. Novarina darabja azonban nagyon nehezen követhető, nehéz felvenni a fonalat, de elképesztően egy irányba tart. Ez nem mindig a szöveg és a történet egészének a világa, hanem egy nagyon sajátos gondolkodásmód, sajátos rendszer. Én ebben meg tudom találni a saját rendszeremet, másképp nem is tudna működni. Viszont nagyon fontos számomra, hogy ott van mellettem drámamunkásként Horváth Sándor, aki látszólag csak egy be-belibbenő kellékes, de olyan kötődési pontokat tud adni, amitől az ember nem érzi magát egyedül. Ha ne adj Isten, az történik, hogy a közönség nem találja meg a saját útját ebben a szövegben, mert − és ez el is hangzik a darabban − nem én vagyok fontos ebben, magamnak mégis én vagyok fontos, de vélhetőleg akkor jár jól minden néző, ha a szövegben próbál a maga számára kapaszkodókat keresni. És talán nem is elsőszintű értelmezésben, hanem másod vagy harmad szinten megérlelt gondolatokban.

Fotó: Máthé András

Az előadás legfontosabb témája a színház és benne a színész. Hozott a próbafolyamat számodra valamiféle szakmai felismerést?

Az nagyon felemelő, amikor olyan munkát kap az ember, amelyet semmilyen szinten nem lehet megúszni. Ez ettől is vált igazán fontossá, mert az ember egészét követeli meg a szöveg minősége és hosszúsága miatt. Soha nem lesz olyan, hogy ha rosszabb passzban van az ember, akkor is tudja, hogy mi a dolga, és vannak fogások, amelyek segítenek. Ez a szöveg nem hagy magán fogást, és ezért mindig küzdeni kell vele, és mindig teljes embert igényel. Nagyon szomorúan el lehet veszni benne, ha egy adott ponton az ember feladja. Minden este teljes hittel kell odaállnom, mert én vagyok az egyetlen, aki nem veszthetem el benne a hitem, még ha a néző vagy a tér vagy a kellékek éppen el is vesztik a hitüket, és nem úgy segítenek. Nekem kell ezt a hitet újra vissza adnom nekik. Ez egy nagyon szép és nehéz dolog.

Áprilisban a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón (MITEM) volt a produkció előbemutatója. Milyen élmény volt a Nemzeti Színházban tartott előadás, és hatással volt-e a mostani, debreceni premierre?

A budapesti bemutató előtt Novarinát ismerő debreceni nézőknek már tartottunk egy főpróbát. Mind a „hazai”, mind a MITEM főleg szakmai közönsége előtt szép sikerrel szerepelt az előadás, ennek köszönhetően hívták meg nyáron Zsámbékra. De ennek is öt hónapja már, szóval újra premierláztól fűtötten állunk a debreceni publikum elé. Izgatottan várom a találkozást.

Az interjút készítette: Miklós Eszter
Debreceni Csokonai Színház