Színházi találkozások mínusz 5 fokban – Interjú Tankó Erikával és Szilágyi Ágotával

2016 december 25. vasárnap, 7:03

A két színésznővel kritikus órákról, szavak nélküli összefonódó tekintetekről és feltűnő cipőorrokról beszélgettünk.

Az apropó a következő volt: 2015 novemberében Tankó Erika és Szilágyi Ágota, a Maladype Színház színésznői a Mikszáth téri Bázison mutatták be Outlét című folyamatosan változó performansz-játékukat. Az önéletrajzi ihletésű, személyes hangvételű előadás a fokozott közönségérdeklődésből fakadóan a Maladype repertoár előadásává vált, az elmúlt időszakban Taliándörögdön a Művészetek Völgye Fesztiválon, Szabadkán a Kosztolányi Dezső Színházban, Temesváron a Bánsági Magyar Napokon, valamint Bukarestben a Bukaresti Magyar Intézetben is látható volt.

Fotó: Németh Mónika

Minden Outlét előtt különböző szellemi és fizikai erőpróbának vetitek alá magatokat. Milyen cél motivál benneteket, amikor próbára teszitek a “tűrőképességeteket”?

Szilágy Ágota: Engem az Outlétben elsősorban a kiváncsiság, a “mi fog történni velem, ha…”-kérdés izgat a leginkább. Azt tapasztaltam, hogy az emberben működik egyfajta tehetetlenségi erő, ami nyugalomra, állandóságra, megszokottságra törekszik, ezért nagyon izgalmas számomra, hogy az Erikával közös vállalásainkhoz mások miként tudnak kapcsolódni. Olyan ez, mint amikor a gyerekek azt játsszák, hogy órákon keresztül nem beszélnek; amikor gyerek voltam, én is játszottam ezt. Kell egyfajta bátorság ahhoz, hogy olyat tegyünk, amihez a környezetünk nincs hozzászokva: kibillentjük őket abból az elképzelésből, amit eddig hittek rólunk, kitágítjuk a képkeretet. Hozunk egy játékszabályt és szigorúan tartjuk magunkat hozzá. Az első reakció – még ha nem is fejezik ki szavakban – azt üzeni nekünk, hogy: „ne csináljátok már ezt magatokkal…”, mert amit látnak, az eltér a megszokottól és kényelmetlen számukra kialakítani egy viszonyrendszert az általunk felállított új struktúrákhoz. A próbatételeink szokatlan, de izgalmas játékok, eddig mindig kiderült, hogy a határaink jóval tágabbak, mint ahogyan azt mi gondoltuk.

Tankó Erika: 2015 őszén úgy terveztük, hogy egyetlen alkalommal mutatjuk be az Outlétet, hiszen egy performansznak a lényegét a megismételhetetlensége adja. Mi mégis többször „játszottuk” és innen indult el a lavina: szerettük volna mindenkinek megmutatni: „nézzétek, ezt mi ketten alkottuk, megfogalmaztunk valamit magunkból, szeretnénk, ha a részesei lennétek”! Az eltelt egy év alatt számtalanszor bebizonyosodott, hogy nem szabad ismételni, még akkor sem, ha számunkra kedves emberek kimaradtak az előző eseményekből. Miután “performansz-játékunk” a Maladype reperotárdarabjává vált, minden alkalommal frissítettük, aktuálissá tettük és magunkat is megleptük egy új ötlettel, élménnyel és kihívással. A bemutató előtt például 36 órán át nem aludtunk.

Tankó Erika / Fotó: Németh Mónika

Az idei évben utolsó performanszotokon pedig 12.00 órától az előadás kezdetéig, 19.00 óráig a Maladype Bázis előtt, a Mikszáth téren, mínusz 5 fokban vártátok a nézőket. Egy perzsaszőnyegen két-két széket helyeztetek el egymással szemben, kettőn ti ültetek, kettőt szabadon hagytatok, amelyeken bárki helyet foglalhatott. Felhívásotokban azt írtátok: „a szavak nélküli összefonódó tekintetek a kommunikáció útja”. Milyen élményekkel gazdagodtatok?

T. E.: Mínusz 5 fok volt aznap? Látod, amikor a jó meleg Bázison Ágotával kitaláltuk, hogy “kis Marina Abramovicként” a figyelmünket kölcsönözzük az embereknek, arra egyáltalán nem gondoltam, hogy hány fok lesz kinn a téren. Az első óra egyébként valóban kritikus volt:  nehéz volt megszokni a hideget, be kellett szerezni egy takarót, hogy kibírjuk a további hat órát, de a legnehezebb feladatot számomra az jelentette, hogy elengedjem a gondolatot: nem ül le senki velem szemben. Aztán megtört a jég! Csodálatos volt megtapasztalni az első idegen szempár erejét, ahogy rám szegeződött Egyszerre megszűnt a vacogás, és megállt az idő. Feltöltődtem. Amikor az ismeretlen továbbhaladt, ismét éreztem a hideget, ahogyan bebújt a takaróm alá is, de később újra cipőkopogásra lettem figyelmes és létrejött egy következő találkozás! Várakozással és kiteljesedéssel teli hullámvölgyek között barátkoztam önmagammal.

Fotó: Németh Mónika

Sz. Á.: Nekem az első tapasztalatom az volt, hogy mekkora hülye vagyok. Nem húztam egy rendes cipőt a lábamra és fél óra után a hideg miatt komoly fájdalmaim voltak. Erika – mint csángó lány, aki tudja, hogy mit jelen a mínusz 5 fok – okosabb volt nálam. Végül megoldottuk ezt a kis malőrt (kaptam egy melegebb lábbelit), de levontam a következtetést: a túlfűtött lelkesedés miatt éppen vállalásaink lényege kerül veszélybe. Mindezt leszámítva életem egyik legszebb élménye volt. Az első fél órában úgy dobogott a szívem, hogy majdnem kiugrott a helyéről. Később leült valaki elém és végtelen hálát éreztem iránta, hogy elég bátor volt megtenni ezt. Meglepetésként ért. Kíváncsi voltam, hogy ki lehet az az illető, akinek először csak a cipője orrát látod (a tekintetünket csak akkor emeltük fel, amikor valaki helyet foglalt velünk szemben). Olyan érzéssel töltött el, mintha egy újra és újra megújuló ajándékot kaptam volna. Az arcok megszépültek a kapott figyelemtől. Először mindig arra gondoltam: „Köszönöm…látlak”. Pár óra elteltével a testem jelezte, hogy jó lenne megmozdulni és amikor sikerült ezt elcsitítani magamban és átlendültem ezen a holtponton, időtlenséget és szerelmet éreztem mindazok felé, akik megjelentek előttem: csodálatosak voltak. Előfordult, hogy a térről közelebb jöttek és megkérdezték: miért tüntetünk? A világbékéért, vagy a szegénység ellen? Érdeklődtek, hogy mire lenne szükségünk és – bár nem kértünk semmit, mégis – kaptunk kávét, farmernadrágot, névjegykártyát, pénzt…

Az Outlét legvonzóbb sajátossága, hogy folyamatos változásban tartja tartalmi és formai alakját: miben volt más az ezt követő előadás, mint a korábbiak?

Sz. Á.: Attól, hogy alig tudtunk beszélni, annyira át voltunk fagyva…

T. E.: … Alig tudtunk megmozdulni! A hét órás vállaláson túl szerepet cseréltünk, ami azt jelentette, hogy a korábban önmagunk által saját magunkról írt monológokon és dalokon kívül az ezekhez kapcsolódó mozgáskombinációkat is átadtuk egymásnak. Vakmerő és kockázatos kísérlet volt, ami balul is sikerülhetett volna, de úgy gondolom, hogy akkor este „valaki más” is figyelt ránk és nagyon hálás vagyok, hogy így tett…

Szilágyi Ágota / Fotó: Németh Mónika

Hogyan alakítják, milyen “sorvezető” mentén szervezik gondolataitokat a megéltek, hogyan hasznosítjátok a tapasztaltakat?

Sz. Á.: Rájöttünk arra, hogy a közönség nagy része többek között azért jár színházba, mert szeretnék úgy érezni: figyelnek rájuk és észreveszik őket. Azt hiszem, hogy a művészetnek az lehet egy magasabb szintű célja, hogy az alkotóknak és játszóknak sikerüljön ezt elérni.

Szerző: Oláh Zsolt

Színház.org