“A holokauszt egy felkiáltójel” – Villáminterjú Bánfalvi Eszterrel

2016 december 29. csütörtök, 8:00

Szombathelyre érkezik a Színikritikusok díjával elismert, A Dohány utcai seriff című előadás, amelynek rendezője a Weöres Sándor Színházban rendszeresen ténykedő Mohácsi János, egyik szereplője pedig Bánfalvi Eszter, a társulat oszlopos tagja.

A dohány utcai seriff előadása, amely január 2-án délután 15.00. illetve 19.00. kezdettel ” látható” a Weöres Sándor Színházban. Az előadás szövege a vészkorszak alatt elhurcoltak visszaemlékezéseiből áll össze, és teljes sötétben játssza a társulat! Jegyek itt válthatók.

Az előadás sötétben játszódik. Mit gondolsz, mennyire lehet ez sokkoló a nézők számára, illetve milyen nehézségeket hordoz nektek, az előadóknak?

Egyrészt mindenhol feltüntetjük, hogy az előadás sötétben játszódik, tehát, ha valakinek ez problémát okoz, az fel tud rá készülni. Másrészt nekem kihívást jelent, hogy nincs semmilyen látvány. Csak a hangunkra hagyatkozhatunk, arra, hogyan fogalmazunk, hogyan adunk át egy szöveget. Sokféleképpen tud hazudni egy színész. Itt nagyon pontosnak kell lenni, megspékelve azzal, hogy ezek nem egyszerű szövegek. Ezek visszaemlékezések, feljegyzések, amelyek nem tűrik a mórikát. A hangunk az egyetlen eszközünk, hogy eljuttassuk ezeket a történeteket, a nézőhöz. Nagyon izgalmas, és egyben baromi nehéz.

Hogyan kerültél kapcsolatba az előadással?

Amikor még alakulóban volt az előadás hallottam róla Matók Szilvitől, mondtam neki, hogy engem ez érdekel. Egyrészt a Mohácsi, másrészt a téma is izgat.

Meddig lehet még érdekes a holocaust?

A holocaust vagy a Shoah nem érdekes, hanem egy létező felkiáltójel. Nem lehet az embereket hovatartozásra, fajra, nemre, vallásra, ízlésre való tekintettel kiközösíteni, meghurcolni, megalázni, megsemmisíteni. Az aktuális szörnyűségek eljutnak hozzánk a televízión és az interneten keresztül, de szemünk nem rebben, mert az ingerküszöbünk már egészen más. Tompább. Ma Magyarországon is megengednek emberek maguknak tűrhetetlen megnyilvánulásokat – de nem ezért készül ez az előadás. A fiatalok keveset tudnak erről, messze van tőlük, hatni kell rájuk, mert igenis tétje van.

Miért lett fontos számodra erről beszélni?

Tavaly tavasszal megismertem a nagymamám egyik legfontosabb barátját, Moller Ági nénit. 93 éves, döbbenetes szellemi frissességgel. Ő egy túlélő. Jászberényi, most is ott él. Onnan deportálták, és ott élte le az életét, miután visszajöttek. Néhányan. Számomra megrendítő és izgalmas volt, hogyan beszél egy túlélő jelen időben nekem, aki most élek a 21. században, arról ami vele történt. Rengeteget nevettünk, meg persze hallgattunk. Megtisztelő volt, hogy a bizalmába fogadott, mert a személyes sorsáról a nyilvánosságnak idáig nem beszélt. Ebből beemeltünk részleteket az előadásba. Nemcsak a haláltáborról beszélgettünk, hanem az azt megelőző, és az azt követő időszakról is. Az akkori Jászberényről, arról hogyan változtak a szelek, hogyan deportálták őket, a kényszermunkáról, milyen volt az út hazafelé, és mi várta őket itthon. Ijesztő volt hallani az Ági nénivel való beszélgetésben, hogy hogyan is kúszott be a gyűlölet a mindennapi életbe, vagy hogy miért és hogyan keresünk magunknak ellenségképet. Ez egy élesen észrevehető dolog. Alattomosan bekúszik.

Nagyon nehéz a holocausthoz művészileg adekvát formát találni, a tiétek dokumentarista és puritán.

Nagyon sok megközelítés volt már. Mi nem érezzük az orrunkban az emberi hús szagát, ahogyan Ági néni érzi a mai napig. Ahhoz, hogy fel lehessen fogni, hogy ez nem egy mese, ez nem egy történet, minden pózt le kell rántani róla. Amikor Ági néniéket elvitték, sokkal fiatalabbak voltak, mint pl. én most. 21-22 évesek voltak ezek a lányok. Ha belegondolunk, hogy mi mit csináltunk huszonévesen, mindez felfoghatatlan. Hogy hogy lehet mindenben úgy helytállni, nem feladni. Egyáltalán, élni utána.

Beszéljünk a zenéről! Kovács Marcival már dolgoztatok együtt az Egyszer élünkben.

Dolgoztam már Marcival, de soha nem láttam azelőtt, hogyan születik a zene. Kovács Marci bejön, hallgatja a szövegeket, ebből születnek a dalok. Maga a zene, ami íródik, amit ő kitalál, az mérhetetlen figyelemmel és alázattal van a szövegek, a túlélők iránt, és irántunk, akik ott vagyunk.

Vannak személyes vonatkozásaid az anyaggal kapcsolatban?

Ági néni története azért is hatott rám, mert mindkét nagymamán megjárta Auschwitzot. A nagymamámmal is beszélgettem, de nem ilyen mélységben, fiatal voltam, amikor meghalt. Kiemelnék egy momentumot a beszélgetésből. Megrendítő pillanat volt, amikor Ági néni egy hatalmas szünetet tartott és azt mondta, “soha az életemben nem fogom elfelejteni, amikor égették a cigányokat. Na azt soha.” Az annyira fájt neki.  Hogy miért ölnek meg valakit azért, mert cigány. Láttam az arcán, hogy ez nem megy ki soha. Elevenen égettek el embereket. Gyerekeket, nőket, férfiakat, válogatás nélkül. Cigányokat! Mondta el ezt ez a picike, törékeny zsidó asszony, akinek mindenkiét megölték.

Az interjút Bereczki Csilla és Matók Szilvia készítette.