“Kötelességünk a jövőről is gondoskodni” – Interjú Orlai Tiborral

2017 január 07. szombat, 11:00

Ez a mostani, az Orlai Produkciós Iroda tizedik, jubileumi színházi évadja. A Pótszékfoglaló Orlai Tiborral beszélgetett a 2006-os indulásról, emlékezetes előadásokról, a színházcsinálás felelőségéről és a szőnyeg alá söpört dolgainkról.

A Pótszékfoglaló jóvoltából részletet olvashatnak a beszélgetésből: 

Annak idején, 2006-ban hogyan indult az Orlai Produkciós Iroda?

A véletlenek indították el – mint mindig, mindent – ezt az önálló produkciós irodát. Bár az ezt megelőző nyolc évben is, mint Orlai produkció, ott voltunk a piacon. Eszenyi Enikővel közösen csináltunk különböző előadásokat, segédkeztünk azok létrejöttében. E nyolc év tapasztalatai szülték aztán 2006-ban az Orlai Produkciós Irodát.

Orlai Tibor / Fotó: Takács Attila

Enikővel ezek a közös produkciók milyen jellegű voltak?

Ez alatt a nyolc év alatt nagyon különböző előadások születhettek: A Combok csókja, a Ping Szving, az Ég és Nő között, de volt könyv és külföldi rendezés is. Ezen évek alatt nagyon sok mindent megtanultam a szakmáról, a színház belső működéséről. 2006-ban találkoztam Ilan Eldaddal, aki látott néhányat az Enikővel közös produkcióink közül, és akinek volt egy régi vágya, a Hat hét, hat tánc. Megkért, hogy olvassam el a darabot – ez lett aztán az első saját, önálló, produkciónk. Nyolc évadon át játszottuk – 260 előadás ment. Aztán levettük a repertoárról, de azt is csak azért, mert akkor készítettek épp az eredeti anyagból egy filmet, ezért a jogok lejártával már nem hosszabbították meg azokat az irodánkkal. Azóta is sajnáljuk, hogy nem játszhattuk tovább ezt az előadást, amelyik hatalmas sikert ért meg a Produkciós Iroda első színházi előadásaként.

…csodálatos előadás volt több szempontból is. Egyrészt a témáját tekintve: a magány, a másság illetve az, ahogy az eltérő identitású emberek egymással szót érthetnek, egymásra hangolódhatnak. Nagyon aktuális volt ez akkor is és persze ma is az, mikor szekértáborokra szakadt az ország és a szakma is. Másrészt roppant aktuális kérdéseket feszeget ez a darab: “miért nem tudunk mi egymással beszélgetni?, miért nem tudunk párbeszédet kialakítani és miért nem tudunk mi mindebből továbblépni?”.  Örökké hálás is leszek a sorsnak, hogy ez az előadás létrejöhetett.

…Kulka János és Vári Éva számára igazi jutalomjáték volt…

Igen, csodálatos előadás volt több szempontból is. Egyrészt a témáját tekintve: a magány, a másság illetve az, ahogy az eltérő identitású emberek egymással szót érthetnek, egymásra hangolódhatnak. Nagyon aktuális volt ez akkor is és persze ma is az, mikor szekértáborokra szakadt az ország és a szakma is. Másrészt roppant aktuális kérdéseket feszeget ez a darab: “miért nem tudunk mi egymással beszélgetni?, miért nem tudunk párbeszédet kialakítani és miért nem tudunk mi mindebből továbblépni?”.  Örökké hálás is leszek a sorsnak, hogy ez az előadás létrejöhetett.

2006-ra visszatekintve: a szakma hogyan fogadta akkor az Orlai Produkciós Irodát?

Outsiderek voltunk, bár ismertek már, hisz Enikővel már voltak közös produkcióink – mint már említettem – persze azok a közös munkáink egy egészen más jelenléttel bírtak, mint egy teljesen saját, önálló produkció, ez nyilvánvaló. Ám nem éreztem semmiféle ellenszenvet, inkább kíváncsiságot. Soha nem éreztem azt, hogy “mit keres egy közgazdász a pályán?”. Ebben persze nem kis szerepe lehetett annak is, hogy a Hat hét, hat tánc volt az első produkció, ami egyből nagy siker lett elsősorban a két négyformátumú színművész és Ilan Eldad jóvoltából, akik egyben a nevüket is adták a debütálásunkhoz, amiért akkor és azóta is hálásak vagyunk. Mindezeken túl pedig szerencsénk volt – mint az életben mindenhez, így ehhez is, szerencse kell, kár is lenne ezt tagadni.

A kétezres évek elején mekkora sansza, létjogosultsága volt akkor egy magánszínháznak a kőszínházak és az alternatívok között?

Azt gondolom, hogy ennek AKKOR jóval nagyobb jogosultsága volt, mint ma. Sokkal “vállalkozó barátabb” közeg volt ott, az évezredforduló környéki időszak. Hiszen akkor kezdődött el a színházi szakmán belül a szigorú állami struktúrának a felbomlása. Egy rés támadt, amit – jó értelemben véve e szót – ki lehet használni és amelyikkel élni lehetett. Ezt láttuk meg, így indultunk el… Azonban fontos megjegyeznem, hogy amikor a Hat hét, hat tánc létrejött és elindultunk, nem gondoltam, hogy tíz év alatt odáig jutunk, hogy 27 darabból álló repertoárunk lesz és van olyan hónap, hogy hetven tartunk.

Aki a színházi szcénának a része, annak kötelessége a jövőről is gondoskodni. Világéletemben úgy éreztem – főleg amióta anyagilag is jobb helyzetbe kerültünk –, hogy nekem függetlennek igenis kötelességem kell, hogy legyen az is, hogy felkaroljam és támogassam az alternatívokat.

A repertoárdarabokból mindegyiket havi rendszerességgel játsszátok?

Igyekszünk, természetesen. Általában az új bemutatókat havi négyszer-ötször, a régebbieket pedig a kereslettől függően, 1-3 előadással havonta. Néha persze előfordul az is, hogy egy-egy előadást az adott hónapban nem játsszunk egyeztetési okok miatt – ami érthető is. Ám nagyon nem szeretem, ha ilyen előfordul, mert ez tagadhatatlanul árt az előadásnak. A színészeknek nagyon fontos, hogy biztonságban érezzék magukat, értve ezalatt a szövegben való biztonságukat is. Egyáltalán: fontos, hogy egy előadásnak folyamatos színpadi jelenléte legyen.

Hogy érzed: tíz év alatt hogyan változott a repertoárotok műfaji arányai?

Nem lenne valós nem kimondani: a repertoárunk, a működésünk alapját mindig a széles közönségrétegnek szóló előadásaink jelentették. Emellett fokozatosan, egyre inkább elkezdtünk rétegszínházi és stúdió-előadásokkal is megjelenni a piacon. Az első ilyen a Fédra fitness volt, amit már ebben a házban játszottunk (EuroCenter – a szerk.). Egyre inkább igyekeztünk ezt követően olyan társadalmi, közéleti témákról gondolkodni egy-egy előadás kapcsán, amelyekről azt gondoltuk, hogy mindenképp beszélni kellene. A családon belüli erőszak, a holokauszt, a kisember és a hatalom viszonya. A nagyszínpadi előadásaink “irányultságban” odafigyelünk arra, hogy széles nézőközönségnek szóljanak ezek a darabok – hiszen a Belvárosi Színház egy 540 férőhelyes játszóhely, melyet havonta meg kell tölteni 28–30 este erejéig. Azt hiszem, hogy a mögöttünk lévő majdnem tíz éved során igyekeztünk nem létrehozni olyan előadásokat, amelyek csak és kizárólag a közönség szórakozási igényeit céloztak kielégíteni.

De ez egyben azt is jelenti, hogy csak egy nagyon szűk réteget érdeklő előadás megvalósítására nem vállalkoztatok eddig…

Nem, azért ez sincs teljesen így. Megpróbáltunk különleges előadásokat is létrehozni. Gondolok itt most a Happy Endingre, amelyik a rosszindulatú daganatos betegségek kérdésével foglalkozik. Az Apára, ami pedig az Alzheimer kérdésével. E kettőt például a Belvárosi Színházban mutattuk be, és mindkettőről tudtuk, éreztük már a kezdet kezdetén, hogy nem lesz “sikerszéria”, nem fog majd nagy előadásszámot megérni. Ahogy az is természetes, hogy a “kísérletezőbb” előadásaink nem a nagyszínpadra készülnek.

Egy magánszínház az első 3–5–7 évében mennyire tudta azt megengedni, hogy kevésbé népszerűbb, különutas előadásokat is be- és felvállaljon?

Nyilván az első időben nehezebben, de amikor az anyagi alapját keresztfinanszírozással egyre inkább megteremtettük, hogy stúdió-térben, a nem mainstream előadások is létrejöhessenek, akkor belevágtunk. Hisz ne feledjük, hogy folyamatosan kapcsolatban voltunk független, alternatív alkotócsapatokkal, akiknek a működését az első pillanattól kezdve fontosnak tartottuk támogatni.

Egyre inkább egyfajta híd szerepet próbál betölteni a produkciós iroda? Hiánypótlóként, felkarolva szellemi, anyagi értelemben is és segítve az esetleg másképp meg nem születő produkciók létrejöttét?

Igen, ez valóban így van. Aki a színházi szcénának a része, annak kötelessége a jövőről is gondoskodni. Világéletemben úgy éreztem – főleg amióta anyagilag is jobb helyzetbe kerültünk –, hogy nekem függetlennek igenis kötelességem kell, hogy legyen az is, hogy felkaroljam és támogassam az alternatívokat.

A teljes interjút a PÓTSZÉKFOGLALÓ oldalán olvashatják.

Köszönet a szerzőnek, Csatádi Gábornak! 

 
 

Kapcsolódó anyagok