“Csodás lelki utazás volt az utcán töltött pár nap” – Interjú Szalai Krisztával

2017 január 16. hétfő, 7:00

Január 17-én mutatja be a Centrál Színház Szalay Kriszta Maradjunk annyiban című előadását, amelyben egy hajléktalan asszony története elevenedik meg. 

Milyen találkozás inspirált a darab elkészítésére?

– Nyáron hallottam egy riportot egy asszonnyal, aki 26 éve hajléktalanként él. Libabőrösen és könnyes szemmel ültem negyven fokban az autómban, nem bírtam elszakadni a rádiótól. Felemelt és energiát adott Lakatosné Jutka története. Elhatároztam, hogy megkeresem, és ha beleegyezik, feldolgozom az életét a színpadon.

Miért döntöttél úgy, hogy magad is egy hajléktalan bőrébe bújsz és napokig járod Budapest utcáit?

– Október elején találkoztunk Jutkával és három óra csak úgy elröpült. Mondtam neki, nem tudom, lesz-e, aki nyitott az ötletemre, befogad-e valamelyik színház, de valószínűleg ki kell mennem az utcára ahhoz, hogy előadást készítsek a hajléktalanságról. Jutka a beszélgetésünk alatt többször sírt, de amint probléma helyzet elé került, már pörgött is az agya, sorolta a helyeket, ahol játszhatnám a darabot. Ez feldobott. Tehát minden úgy kezdődött, hogy ő segített nekem. Hitet adott. Érdekes volt megtapasztalni, hogy úgy működött velem, ahogy én szoktam másokkal. Tele volt energiával, felturbózta magát, megoldásokon törte a fejét. Azt hiszem, sok mindenben hasonlítunk… Hazafelé menet már el is döntöttem, hogy pár nap múlva ál-hajléktalan leszek. Meg akartam tudni, mit él át egy ember a kint rekedés első perceiben, napjaiban, talál-e segítséget, milyen állapotba kerül, kíváncsi voltam, hogyan lehetséges esélyt adni a visszatérésre, az emberibb életre.

Milyen élmények értek ebben a pár napban és a tapasztalataid miként tudnak beépülni az előadásba? Mi az, ami megpróbált és mi az, amivel szembesültél?

– Kezdem a konklúzióval. Ha valaki nem találja a helyét, nincs békében önmagával, szívesen megosztom vele a közel öt napos beosztásomat, járja végig az állomásait, mint az El Caminot, és a végére ki fog tisztulni a feje, a szíve. Bármilyen furcsa, de csodás lelki utazás volt az utcán töltött pár nap, nézni a többségi társadalmat és békében elfogadni mindent. Az első estére rendesen depressziós lettem. Szembesülni azzal, hogy elkerülnek, kikerülnek, semmibe vesznek, a kirekesztettség bizony megviselő. Másnap reggel igyekeztem rálátni a helyzetemre, próbáltam racionálisan jelen lenni benne, mondogattam magamban: állj, ez nem az én életem. Az első két nap nem is értettem, miért találtam ki magamnak ezt a borzalmat. Persze közben az is világossá vált, hogy egy hajléktalan ember nincs olyan lelki és szellemi kondícióban, mint én, és egy nap alatt nem csinálja végig azt, amire vállalkoztam. Ahogy említettem, komoly programbeosztásom volt: ételosztás, tisztálkodási lehetőségek, szálláslehetőség, használható WC-k felkutatása, majd alkalmi munka keresése. Egyes történeteimet természetesen belerejtettem Jutka élettörténetébe. De “hajléktalankodásommal” nem csak az volt a célom, hogy az előadást színesítsem. Valódi információkat akartam gyűjteni arról, hogyan lehet segíteni az utcán rekedt társainkon, mert hiszem, hogy ha élhetőbbé tesszük mások életét, azzal mindannyiunk élete élhetőbb lesz.

Az előadásban részt vesz egy fiatalember is, aki befogadott a Kálvin téren a hajléktalanok közé. Mi a közös történetetek?

– A harmadik napon kiültem a Kálvin térre és kiírtam, beszélgetnének-e velem. Ernő, akiről később kiderül, hogy hat évig lakott az aluljáróban, mint egy kedves szociális munkás odajött hozzám és megkérdezte, miben segíthet. Biztosított róla, hogy vigyázni fognak rám. Annyira kedves volt és gondoskodó! Neki köszönhetem, hogy lelkileg átlendültem egy holtponton és képes voltam élvezni a kint létet. Eldöntöttem, hogy beleteszem az előadásba, így adok neki munkát, tehát én is befogadom őt, ahogy ő is befogadott engem.

“Játékosan, interaktívan részt lehet venni az előadásban, mindjárt a díszlet összeállításában is” – áll a színlapon. Mire számíthat a közönség, milyen módon tudnak kapcsolódni a játékodhoz?

– A nézők teremtik majd meg a színteret. Ezért várom, hogy hozzanak a bemutatóra olyan apróbb tárgyakat, amelyekkel egy hajléktalan még örömmel berendezné a kunyhóját. A további előadások alkalmával a már meglévő tárgyakat ajánlom majd fel a közönségnek. Lesz közösségépítő játék is, és lesz, amikor a nézők mondhatják el a darabbal kapcsolatos érzéseiket.

Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál, “azt a feladatot kaptam az élettől, hogy minél több emberrel ismertessem meg a fogyatékkal élők világát”. Azóta rengeteg kezdeményezést indítottál el, ami ezt a célt szolgálja. Néhányat említek: ötletgazdája és főszervezője vagy a „karácsonyi maradékokat” rászorulóknak felkínáló Morzsapartinak, 2005-ben megírtad az „És a nyolcadik napon…” című színdarabot, amely Cserna Antal rendezésében, egy – valóban – Down-szindrómás kisfiúval együttműködésben került bemutatásra, 2008-ban életre hívtad a Kapcsolda programot, ami mozgássérült, látássérült, értelmi fogyatékos és egészséges gyerekek találkozására épül, minden Szent Iván estéjén ingyenes jótékonysági színházi előadással örvendezteted meg a pesthidegkútiakat. Hogy vált egyre fontosabbá számodra az, hogy másokért dolgozz?

– Én önző módon mindannyiunkért dolgozom. Ha közösségek épülnek, ha az emberek jól érzik magukat együtt, az nekem felemelő, és abban a világban már örömmel létezem.

Ha valaki végigtekint az életrajzodon, azt láthatja, hogy az érdeklődésed a színház és az emberek iránt szüntelen: jártál óvónőképzőbe, tanítóképzőbe, dolgoztál értelmi és testi sérültek intézetében, elvégezted a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, játszottál a Katonában, Nyíregyházán, a Vígszínházban, Komédi Franc Ez? illetve PÁB-Színház címen független színházat, KÖ-SZI néven kölyökszínjátszót alapítottál, drámatanárként és rendezőként is ismernek, írtál több darabot és könyvet, készítettél két meselemezt, voltál műsorvezető, producer, tartasz párkapcsolati tréninget férjeddel, Cserna Antallal, akivel ráadásul három gyermeket neveltek. Mi az a belső késztetés, ami újabb és újabb felfedezések felé navigál? Miért, hogy a kíváncsiságod a színház és a környezeted iránt lankadatlan?

– Amikor már nagyon fáradt vagyok egy munka miatt, hát nem eszembe jut egy újabb ötlet? És ha az ötlet jön, szeretem megvalósítani. Amikor felvettek a színművészetire, mindig azt mondogattam magamban, hogy én robbantani szeretnék. Drága Kazimir tanár úr meg csillapított, hogy maga csak ne robbantgasson… Aztán a pályám első évében, amikor olvasott az első szabad társulatról, amit én találtam ki és szerveztem össze, akkor kedvesen rám mosolygott: “Na ilyeneket robbantgathat”. Sokminden van, ami sorsszerűen az én dolgom, és amihez persze törekszem társakat találni. Ha nem lennének nyitott csodás tanárok, lelkes, nagy lelkű diákok, nem lenne például Kapcsolda sem…

Előfordult-e, hogy megtorpantál és elbizonytalanodtál abban, hogy melyik úton menj tovább?

– Hát persze, gyötrődtem eleget. Sokáig azon, hogy alkalmas vagyok-e a pályára, majd azon, hogy az ötleteimet meg akartam valósítani és falakba ütköztem. Az Ötödik Sally hét évig nem engedte magát, majd utána folyt, mint a víz. (Daniel Keyes, A Virágot Algernonnak írója ebben a történetben egy többszemélyiségű nő küzdelmén keresztül mutatja be, hogyan juthatunk el önmagunk teljes elfogadásáig. A darabot, amelyben maga is játszott, Cserna Antal rendezte Szalai Kriszta, Orosz Helga, Csuja Imre, Felhőfi Kiss László szereplésével. A szerk.) Húsz fantasztikus évadon keresztül játszottuk. Ha valamilyen kudarc letört, mindig a Sally adott erőt, hogy lám az is sikerült, ki kell várni a megfelelő időt és minden sikerül, már aminek sikerülnie kell. Hiszek a sorsban, a sorszerűségben.

A pályád alakulása, az, hogy a színházon túl is keresed azokat a feladatokat, amelyekben kiteljesedhetsz, mennyiben köszönhető a külső körülményeknek, annak, hogy hat év után a Vígszínháztól, majd a Magyar Színháztól is búcsúztál? Annak idején hogy érett meg benned a vígszínházi döntés, hogy távozol, és hogy érintett az új igazgató, Zalán János döntése, hogy nem hosszabbítja meg a szerződésed?

– Mondom, robbantani készültem, nem dagonyázni. A kőszínházi létben én megfulladok, nem tudok kiteljesedni. Az élet rövid. Én nem szerepeket akarok játszani, hanem alkotni akarok és megélni a valódi életet. Ezer dolgom van a színházon kívül is. Időnként bepörgetem magam, hogy oktatási miniszter akarok lenni, máskor a miniszterelnökségtől sem futamodnék meg, és hiszem, hogy egy színházvezetés még vár rám valahol. Természetesen abban is a színház általi közösségépítés érdekel.

Saját bevallásod szerint “szellemi szabadúszó” vagy. Milyen nehézségekkel és előnyökkel jár ez a fajta létezés? Vágysz-e arra, hogy újra egy társulathoz tartozz?

– Én folyamatosan szeretnék csapathoz tartozni. A szabadúszás nehézsége, hogy a munka nem mindig pottyan az ölembe. Időnként egyáltalán nem. Ezt megelőzendő találom ki mindig, hogy miért is élek és mit akarok adni a világnak.

Kisebbik lányod Lili, akinek az egészségéért 12 éven át küzdöttél, ma már egy gyönyörű felnőtt hölgy és Békéscsabán színésznek tanul. Milyen érzésekkel tölt el, hogy a nyomdokaitokba lép?

– Már egy elegáns húzással felvételt nyert a Marosvásárhelyi egyetemre. Épp tegnap érkeztem meg tőle. Fantasztikus látni az ottani közösséget, az egyetem családias, egymásra figyelő légkörét. Ha ilyenben lesz része később is, akkor boldog leszek és persze ő is.

A te szemed előtt most milyen célok lebegnek?

– Élhető, szeretettel teli országban szeretnék élni. Mindent megteszek ezért a színházon és a társadalmi aktivitásaimon keresztül.

Tóth Berta / Színház.org

Következő előadások és jegyvásárlás:

2017.01.17. | kedd | 19:00
2017.02.24. | péntek | 19:00
2017.03.10. | péntek | 19:00