“Megszállottan figyelem azt, amiből meríthetek” – Interjú Medveczky Balázzsal

2017 január 21. szombat, 9:03

Január 20-án tartották az Ódry Színpadon a “Legendás dalok, legendás előadók” c. Koncert-Találkozót. 

A rengeteg fellépő egyikével, Medveczky Balázzsal beszélgetett az esemény kapcsán a Pótszékfoglaló zenés-táncos színházról és a Vígszínházban futó Pál utcai fiúk Cseléjéről.

Az interjúból részletet közlünk a szerző engedélyével:

Mesélnél a január 20-i koncertről az SZFE-n?

Az SZFE egykori hallgatói híres filmdalokat énekelnek. A koncert Bagó Gizella tanárnő segítségével jött létre. Nagyon sok színész köszönheti neki az énektudását, ő egyébként gyakran szokott hasonló koncerteket szervezni, ami kifejezetten hasznos és jó dolog, a ZAK-os zeneszerzőszakos hallgatókkal együtt. Folyamatosan sokat tesz azért, hogy az SZFE-es a ZAK-között erősödjön a kapcsolat.

Medveczky Balázs / Fotó: Mihalicz Máté

Milyen érzés részt venni a Dés László – Geszti Péter – Grecsó Krisztián által írt Pál utcai fiúkban?

Kifejezetten jó. Nagyon élveztem a rövidnek egyáltalánem mondható próbafolyamatot. A próbákat márciusában kezdtük, rengeteget dolgoztunk a darabon Horváth Csaba koreográfussal és a rendezővel, Márton László tanár úrral. Ebben az egészben a csapatmunka az, ami hihetetlenül erőt adó és inspiráló, hisz rendkívüli összhangot, együtt játszást igényel ez az előadás. Ennyi ember egyszerre a színpadon ugyanabban a ritbusban, ugyanabban a stílusban, ugyanazzal az intenzitással pörög, van jelen. Ez a csapatmunka mindeközben egy igazi csapatot is épített belőlünk. A zenés műfaj alapvetően egy kötött valami, de itt, most nagy szabadságot kaptunk, hogy a prózai részekben a saját színeinkbe és a kreativitásunkat kihasználva szólalhassunk meg.

Úgy érzed, hogy a prózai jelenetekre is jutott akkora hangsúly, amekkora a zenés jelenetekre? Nekem feltűnt, hogy a nagyon szabályosan fölépített és hihetetlenül pontos, fegyelmezett ritmus, mintha a prózát – teljesen érthető módon – nem felülírva, de a háttérbe szorította volna.

Ezen még nem gondolkoztam. A Pál utcai fiúkban az a csodálatos, hogy kifejezetten nem olyan musical, amelyben recitativo, énekes beszéd lenne, mert itt a dal dal, a prózai rész próza – és igyekszik egyformán hangsúlyt fektetni mindkettőre.

Ez a darab alapvetően nem a klasszikus musical keretei között működik…

Nagyon nem és ennek nagyon örülök. Alapvetően ez a csapat a prózai részekben is iszonyatosan erős, ami érezhető a zenés részekben is.

(…)

Annak idején, öt éve, mi motivált, hogy pont prózai színészetre ad a fejed?

Nagyon sokáig, kilenc évig táncoltam, ám mindig éreztem, hogy nekem a színészet kell, mert a mozgás önmagában egyszerűen kevés… A kortárs tánc állati szép, izgalmas tud lenni, de egyre inkább éreztem, hogy beszélnem, mondanom is kell valamit a mozgáson túl… Sokáig és sokat hezitáltam, hogy menjek-e előkészítőre a színműre – ebben édesanyám is maximálisan támogatott: “hat hétvége az előkészítő, az első két kétvégét bírd ki, de ha mégsem tetszene, hát eljössz”. Így hát elmentem és már az első hétvégén örületesen megtetszett az az egész, ami ott fogadott. Amire csak azt tudtam mondani: ezt akarom csinálni!

Az öt év alatt mi volt az, ami változott, alakult, formálódott benned?

Rengeteg minden összeségében. Minden változott, ami csak változhat egy ember gondolkodásában az élet és a színház terén. Nagyon sokat értem az évek alatt, de nem eleget, bőven van még hova fejlődnöm.

Mi maradt meg a lelkes, előkészítőre járó Balázsból?

A lelkesedés mindenképp. És az önbecsülés, amely mindig kételkedik. Máté Gábor pár éve azt mondta nekünk, hogy szükséges egy színész számára a folyamatos kétkedés – bennem is van, abszolút nem tudatosan, de ott van. Mert ha ez nem lenne, úgy érzem, egysíkúvá válnék, ami egy idő után a biztonságos elkényelmesedés felé vezetne. És ez a robotos stabilitás, ez egyfajta színészi halál, szerintem, amikor csak “melóvá”, amolyan “lesz, ami lesz” dologgá válik az egész. Ezt az évek alatt egyre inkább így érzem, gondolom.

Amikor agyalsz akkor mi az, ami igazán hajt, munkál benned?

Az, hogy az egész lényemmel dolgozhatom rajta. Megyek az utcán, és azon kapom magam, hogy folyamatosan agyalok: vajon ez az ember miért így mondja, miért mozog így, mi járhat a fejében, amikor ezt mondja? Jövök-megyek és mindig ütköztetem, kapcsolatba állítom az épp aktuális szerepemet azzal és azokkal, akik épp körbe vesznek. De ez sem tudatos. Mintha egy inkubátorban lennék ilyenkor, megszállottan figyelem azt, amiből meríthetek akár egy parányit is. Ez nekem mindig új erőt ad. Persze a zenés darabok kapcsán is kell agyalni, de az inkább fizikai feladat, amilyen A Pál utcai fiúk is, az is rengeteg kreativitást igényel, még akkor is, ha ez egy egészen más fajta kreativitás, mint ami a prózai színészethez kell.

A TELJES INTERJÚT ITT OLVASHATJA.

 
 

Kapcsolódó anyagok