“A gondviselés hálót tud szőni az ember alá” – Interjú Szarvas Józseffel

2017 január 22. vasárnap, 7:01

Szarvas József a Dandin György címszerepére kapott meghívást a Csokonai Színházba, s bár már régen eltávolodott a várostól, igent mondott a megcsalt férj szerepére.

 

Fotó: Máthé András

− Ültetett már gyümölcsfát Debrecenben vagy a környékén?

− Igen. Ebesen, az iskolaudvaron.

− Miért volt fontos, hogy csatlakozzon a Tündérkert-mozgalomhoz?

− Mert ezen keresztül megértettem azt, amit az agyakból, a zsigereinkből már régen kitöröltek. A gyerekkoromban bőszen zajlott a hagyatékok eltüntetése, a hagyományok megszüntetése, az örökség fogalmának megsemmisítése, minden, ami a múltról szólt. Én még büszkén énekeltem, hogy „a múltat végképp eltörölni”, s részt is vettem benne. Az Ebes-Fáy-dűlőben éltem gyerekként, egy korábban iskolaként működő uradalmi épületben. Aztán az országos száj-és körömfájás idején, ’72-ben, beköltöztünk Ebesre, a faluba, de úgy, hogy megkaptuk „lehetőségként”, hogy ha apám befizet kétezer forintot a TSZ központ kasszájába, felszámolhatjuk a tanyát. A múltat végképp eltöröltük… Kétezer forintért kivágtuk az összes őshonos gyümölcsfát egy egyholdas területről. Gépek nélkül, csákánnyal, fejszével kellett kiszednünk a követ, gyökerestől a fákat. Aztán Debrecenbe kerültem, majd Budapestre a Vígszínházba, Kaposvárra, a Nemzeti Színházba, s végül elkeveredtem Viszákra, ahol találkoztam egy férfival, aki nagyon világosan beszélt valamiről, ami szíven ütött. Rájöttem, hogy hiányzik az életemből valami kapaszkodó, valami gyökér. Akkor tíz évesen fel sem fogtam, hogy mit csinálunk, csak azt éreztem, hogy belepusztultunk a munkába. Aztán évtizedekre rá, jön egy tiszta tekintetű férfi, aki azt mondja, hogy 30 éve menti az őshonos gyümölcsfákat a Kárpát-medencéből. Néhány évvel ezelőtt, amikor megkértek az ebesiek, hogy hadd lehessen ott a fényképem az iskola büszkeségeinek a falán, feltételként azt válaszoltam, hogy csak akkor, ha Tündérkertet hozunk létre. Megtettük.

− Hogyan gondol a gyerekkorára?

− Tárháza mindannak, ami most vagyok, és ami történik velem.

− Sokszor beszél a múltjáról, és egyszer egy tanítói kérdésre, hogy mi szeretne lenni azt válaszolta: népművelő vagy táncdalénekes. Emlékszik, hogy miért épp ezeket mondta?

− A tanyán be volt kapcsolva a Sokol rádió, csend volt, színházközvetítés vagy táncdalfesztivál. Mesejáték, operett, opera. A fantáziám élénk és szabad volt, de a felnőtt világgal szemben zárt. Apám a tudatlanságával, az iskola a butaságával, a képesítés nélküli pedagógusokkal. A tanító erre a kijelentésre beírt az ellenőrzőmbe, hogy a gyerek notórius képzelgő. Iskola után mentünk ki a földekre kapálni, s apám, aki hat elemit végzett, a beírás miatt jól elvert. Év végén énekből kettest kaptam.

− Az érdekes, mert később magát felvették operaénekes szakra. Valamit akkor nem vettek észre az ott bujkáló tehetségből?

− De rá másfél évre rá Ebesen már a Prepuk János vezette kórusban énekeltem. Amikor elvégeztem a Vágóhídon a szakmunkás sulit, rögtön beiratkoztam felnőttképzésre gimnáziumba. Eltelt két-három év, és közben felvettek ide a Csokonaiba segédszínésznek. Ezt meghallotta a gimnáziumi magyartanárom, és azt mondta, hogy nekem mostantól kezdve magyarból csak egyest vagy ötöst hajlandó adni. A második évet hat évig járatta velem. Három év helyett, mert a felnőttképzés három éves volt, nyolc év alatt érettségiztem le.

− Úgy tűnik, tántoríthatatlan volt.

− Persze. Ugyan itt voltam egy évig segédszínész, közben eltanácsoltak a pályáról, de maradtam énekkari tagnak. Úgy döntöttem, hogy ha már énekkar, akkor a hangot képezni kell, úgyhogy beiratkoztam zenei általános iskolába gyerekek közé. A kottákat csak lemásoltam, engem a hangképzés érdekelt. A zenei szakközépiskolában volt magántanár Poták Fridolin. Meghallott énekelni, és felvett a szakközépiskolába növendékének felnőttképzésre. Egy baj volt: azt mondta, tanuljak meg kottát olvasni a nyáron, s a még nagyobb: vigyem be az érettségi bizonyítványomat, ami ugye nekem nem volt. Elmentem megint vizsgázni, megint megbuktattak. Közben a szakközépiskolai vizsgámat hallotta egy főiskolai énektanár. Megkért, hogy tanuljak vele, fél év múlva vizsgázik, mint hangképző tanár. Na, ekkor bukott ki, hogy se érettségim nincs, se kottát nem tudok olvasni.

− Mikor sikerült leérettségiznie?

− 22 évesen megszólalt bennem a biológiai csengő, hisz Budapesten a színházművészeti főiskolán 23 év volt a korhatár. Valahogy le kell érettségiznem. Szerencsére épp elment a tanár, aki sorra buktatott. Tudtam, ha most nem sikerül, akkor a bennem felgyűlt álmok elszaladnak mellettem. Akkor marad a Vágóhíd. Akkorra már megszületett bennem az elköteleződés a színház felé. Verseket írtam, amatőr színjátszót csináltam, a Vágóhídon megalapítottam a Húsosok Színjátszó Körét, úgy, hogy színházban sem voltam korábban. Akkor voltam először, amikor felvettek segédszínésznek. Se műveltségem, se tapasztalatom, se tájékozottságom nem volt. Beszéltek a színészek itt bent a színházban, és nem értettem a szavakat. Drámákról, darabokról, szerepekről, hol nyaraltak, milyen autójuk van. Egy kukkot nem értettem az egészből.

− A segédszínészet előtt jelentkezett énekkari tagnak is ide, a Csokonaiba…

− A Naplóban egy kis hír volt, hogy basszust keresnek. Meg voltam fázva, gondoltam, jó lesz ez. Ha hiszi, ha nem, nem találtam meg a bejáratot. Jártam oda-vissza kétségbeesve, de csak nem találtam meg a művészbejárót. Körbe-körbe mentem és mondogattam magamban, hogy akkor nem leszek énekes.

Fotó: Máthé András

− Be sem jutott az épületbe?

− Nem.

− Nem kért segítséget?

− Nem. Férfiak vagyunk, vagy nem? Rá egy hétre jött a segédszínészi hirdetés. Jöttem arra is. Képzelheti, hányszor eljátszottam magamban a jelenetet, ahogy körbe-körbe jártam és nem találtam a bejáratot. Aztán emlékeztem, hogy volt egy sarok, ahová soha nem jutottam el. Délben elkérezkedtem a vágóhídról, adtam magamnak három órát, hogy ha belehalok is, megkeresem azt az ajtót. Rögtön meglett. Voltak 25-30-an fiatalemberek, mindenki mormolt, énekelt. Egy srácnak feltűnt, hogy én nem, ráadásul a nővérem latex nadrágját vettem fel. Az nem tűnt fel, hogy máshol van a gombolás, de kék volt, trapéz, nagyon tetszett. Odajött a srác, és azt kérdezte tőlem: te mit hoztál? Én akkor a vágóhídon készáru raktáros voltam. Milyen hülye vagyok, tényleg hozhattam volna valamit! Kolbászt, hurkát, bármit! Ijedtemben visszakérdeztem: miért, te mit hoztál? Mondta, hogy tíz verset, öt monológot. Akkor esett le, hogy mit kellett volna hozni! Mi lett volna, ha nem kérdezi meg?

− És akkor gyorsan összeszedte, hogy mit tud fejből?

− Persze, mit tudtam én, hogy mi van egy felvételin. Eszembe jutott a Mama, meg az Anyám József Attilától, Váczi Mihálytól a Nem elég, Petőfitől a Szeptember végén. Engem vettek fel.

− Milyen érzés volt, amikor megtudta?

− Akkor jártam az Unió Munkászínpadba, amit Tóth Dénes újságíró vezetett. Bényei Jóska volt akkor az igazgató, és szólt Dénesnek, hogy felvettek. Mentem a legközelebbi próbára a Biogal Gyógyszergyárba, és ahogy beléptem, elbizonytalanodtam, mert nem láttam a bagósokat, akik olyankor már mindig kint álltak. Sötét volt a próbateremben is. Az előcsarnokban is. Szombat volt. Benyitottam az ajtón, és nagy füttyögés, éljenzés, én még most is libabőrös vagyok attól az érzéstől.

− Otthon érzi magát a Nemzeti Színházban?

− A szakmámban, mesterségemben ma is otthon érzem magam. Ma sem tudok annál klasszabb dolgot elképzelni, sem a gondviseléstől, sem a szakmától, sem a sorstól, mint amikor 2001 őszén hívott Szikora János, hogy ő rendezi majd a nyitóelőadást az új Nemzeti Színházban, és szeretné, ha én játszanám Ádámot. Egy pályája csúcsán lévő, de még önmagát kereső színésznek, akinek vágyképében már kicsit ott volt a Nemzeti Színház iránti sóvárgás, felkínálni egy ilyen lehetőséget. Sinkovits Imre bácsi mondta nekem, hogy te egyszer itt leszel köztünk.

− Vágyott oda?

− A Nemzeti belénk ivódott. Azt hallottam a régi nagyoktól, hogy oda kell eljutni. Minden jéghegynek van csúcsa. És amikor megépült, akkor kigyúlt bennem egy kis zöld lámpa, hogy, jaj de jó lenne! Miközben készült az épület, emlegették a szakmán belül, hogy te jó isten, az a nyomorult, aki majd oda elmegy, elvállal egy szerepet, az mit kap. Hogy meri oda bárki betenni a lábát? Ez volt a szakmai közbeszéd. Én akkorra már szabadúszó voltam. Jártam Kaposvárra, a Vígbe, a Nemzetibe. Schillinggel játszottam, beugró voltan Ascher darabjában. A rádióban, televízióban dolgoztam. Azon a nyáron három filmben játszottam. És hallottam, hogy azért Szikora csinálja, mert senki nem vállalta el. János hívott, és mondtam neki, hogy elvállalom. Titoktartásra kért minket, mert nagy sajtótájékoztatót akartak. Amikor felkerültem a Népszabi címoldalára, tudtam, hogy ez nem dicsőség, hanem céltábla. Jártam előadásokra, próbákra és hallgattam. Én voltam a hunyó, a „tégla”. Hogy miket hallottam én akkor!?

− Teljesen újra kellett építkeznie?

− A nulláról. A bizalmi háló kikerült alólam. Nem tehettem úgy, hogy naiv voltam. Belül iszonyú fájdalom volt, de csak a próbáig. Ott felnőttem. De a gondviselés hálót tud szőni az ember alá. Már megvolt a viszáki portám.

− Tudta, hogy ott majd színházat csinál?

− Nem, de volt egy pajta, ami rám akart dőlni. Miből hozzam rendbe? Viszák kis pihenő, egy kis tűnődés az életemben. A felelősségvállalás keresése, mert tudtam, hogy a szakmai közgondolkodásban meghatározó ember már nem leszek, miközben tele vagyok energiával.

− Hogy próbálta mindezt elrendezni magában?

− Ekkor találkoztam Kovács Gyulával és Tenk László festőművésszel. Elindult a Pajtaszínház és a Tündérkert. A munkámat csináltam tovább, de belülről valóban újra építkeztem. Kellett valami szabad tér a lelkemben, ami kinyílik, és segít ezt befoltozni.

− Azt mondta egyszer, hogy egy írás attól jó, hogy érvényes, üzen a jelennek, s úgy érezzük, hogy az adott történet velünk is megeshetett volna. A Dandin György jó írás?

− Korrigálnám magamat, és hozzátenném, hogy kultúraközvetítő, kultúrahordozó és közösségteremtő legyen a színház. A Dandin is értékhordozó, alapvető emberi kérdéseket feltevő színdarab. Volt Molière is kortárs és klasszikussá lett, mert igazságot boncolgat. És az igazság beköszönt a mai valóságba is, hisz ez így volt száz-négyszáz évvel ezelőtt is, vagyis van dolgunk a világban.

Fotó: Máthé András

− Hogy nem vagyunk őszinték, hogy becsapjuk a másikat.

− És még nevetni, sírni is tudunk rajta. Férfi és nő örök dilemmája feszül itt, és a rang és a munka. Dandin sem menti magát. Miről van szó? Arról, hogy elég élesen kellene odafigyelni, amikor az ember jövőt választ magának. Az apámék korosztályában tíz év korkülönbség volt a férfi javára, hogy a karrierjében eljusson oda, hogy családfenntartó lehessen. Dandin nem elégszik meg azzal, hogy parasztként szorgos legyen, neki a rang is kellett. Talált hát egy lezüllött nemesi családot, ahol meg csak a rang volt. Az érdektörténet egyáltalán nem vette figyelembe, hogy közben ott van egy kislány: egy Júlia. Csakhogy Dandin nem egy Rómeó. Szó nincs szerelemről, szó nincs arról, hogy két ember hirtelen egymásra néz és szövetséget köt. Pedig a nők általában készek és képesek meglátni a jövő szempontjából a tehetséget. A nőnél nem a szexualitás a döntő, hanem a szerelem. És nézzünk be a mai színházakba: a szerelemről ma nem lehet beszélni. Szexről igen, erotikáról igen, de szerelemről nem. Ha valaki a Rómeóhoz hozzányúl, kifacsarja, kritikát visz bele, mert a szerelem önmagában nem áll meg. Mire kell a szerelem? Meglátom a másikban azt az erőt, azt az energiát, ami majd összeadódik, és ott a család. Ez ma nem korszerű.

− A komikus él hol van a darabban? Látszólag csupa gonosz, egymásnak ártani akaró ember harcának tűnik.

− Nem. Senki nem gonosz. Küzdő emberek vannak benne, s Dandin beszűkült, szerelmes, féltékeny tudattal.

− Dandin szerelmes a feleségébe?

− Ha féltékeny, hogyne lenne az? A szülők azt mondják a lányuknak, hagyd, majd megszereted. Ez érdek. A rangom megvan, pénz lesz mögötte. Mi a legjobbat szeretnénk neked, hogy jól élj. A jószándékot látom benne. Dandinben is. Mit érezhet? Dandin is a lehető legjobb szándékkal veszi el a lányt. Nyilván azt gondolja, hogy megérdemli. Megkérdeztél te engem? − kéri számon a felesége. Akkor jön rá, hogy ő csak a szülőkkel beszélt. Felmentése is van, hogy ez nem jutott eszébe, hisz azt mondja, hogy a Dandinek nincsenek hozzászokva a divathoz. A paraszti világban nem kérdezik meg a lányt.

− Ismeri a féltékenységet?

− Nem.

− Akkor ebbe nem tud kapaszkodni a szerep kapcsán.

− A féltékenységbe nem, de szerelembe igen. És annak az elvesztésébe is. Birtokolni nem akartam, de bizalmat teremteni igen. A celebek nyilatkozzák a sajtóban, az álompárok, hogy a szerelem elmúlt, most már csak barátság van közöttük. Ilyenkor arra gondolok, hát kell a mély barátságnál több a szerelem után?

− Karácsony előtt érkezett Debrecenbe. Hogy érzi itt magát?

Lassan három hete dolgozunk együtt. Ennyi idő alatt egymást nem ismerő színészek között kialakul a munkabizalom. Már vizslattuk egymást, s miután a színház egy gyakorlati műfaj, nem az a lényeg, hogy a büfében ki mit mond, majd a színpad dönti el. Úgy érzem motivált a munkánk. A város hajója elment 30 éve, érzelmileg akkor szakadtam el a színháztól, amikor Király bácsi színészklubját láttam 100 forintos boltnak.

Az interjút készítette: Vajland Judit
Forrás: csokonaiszinhaz.hu