“A világmindenséghez kell hozzászólnunk” – Interjú Markó Róbert bábrendezővel

2017 január 24. kedd, 7:03

Szerencsés János, avagy az ördög három aranyhajszála címmel tartott új bemutatót a debreceni Vojtina Bábszínház. A vásári bábjáték hagyományát felelevenítő előadás rendezőjével és írójával, Markó Róbert végzős bábrendező szakos hallgatóval készült interjú.

Szerencsés János, avagy az ördög három aranyhajszála c. előadásról:

Hol volt, hol nem volt, egyik országban vagy másik országban, annak is a közepén vagy a szélén, itt vagy ott, volt egyszer egy szegénylegény. Úgy hívták: Szerencsés János. És hogy mit akart ez a Szerencsés János? Hát a király lányának a kezét. A király meg azt mondta, csak akkor adja a lányát a Szerencsés Jánoshoz, ha a Szerencsés János az ördög fejének a tetejéről három aranyhajszálat elhoz. Elindult hát a Szerencsés János egyenesen a Pokol iránt. Hogy odaért-e? Hogy az ördögöt megtalálta-e? Hogy a fejéről a három aranyhajszálat elhozta-e? Aki kíváncsi, járjon utána! A történetet paravános bábos játékban keltjük életre duda, mandolin, kaval, kantale és egyéb hangszerek kíséretében.

Az előadást 3 éves kortól ajánlják!

Író-rendező: Markó Róbert e.h.
Díszlet- és bábtervező: Boráros Szilárd
Zeneszerző és zenei közreműködő: Arany Zoltán
Játsszák: Telenkó-Oláh Tímea és Schneider Jankó

Interjú:

A szöveg írásakor mennyire befolyásolt az, hogy paravános játék születik az előadásból?
A szövegkönyv azt követően született meg, hogy eldöntöttem, népmesét szeretnék színpadra vinni, kesztyűs technikával. Ideális esetben egyébként is ebben a sorrendben kellene haladni. A Vojtina vezetésétől szabad kezet kaptam, az én döntésem volt ez a történet, elsősorban azért, mert érdekelnek a Szerencsés János típusú hősök, akik stilizáltan ugyan, de fontos viselkedésmintát nyújtanak a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt azzal, hogy bejárnak egy utat, és közben nem tántorodnak el. Számomra fontos életstratégia az, ahogy ők léteznek.

Azt nyilatkoztad egyszer, hogy a mozgató és a báb közt megállapított viszonyrendszer és a kiválasztott technika nagyban meghatározza a születendő darab egyes tulajdonságait. A kesztyűsbáb esetében mik ezek a tulajdonságok?
Semmiképpen nem bírja el a sok szöveget, az akciók közül is inkább a nagyobbakat, a finom dolgok csak akkor válnak hangsúlyossá, emelődnek ki, ha előtte széles ecsetvonással dolgozunk. Fontos a nyelvi humor, illetve a szereplők megkülönböztethetősége a szöveg szintjén.

Felvállalt szándék a vásári bábjáték dramaturgiájának követése?
Az előadás a hagyományos kesztyűsbábjátékra jellemző vásári elemeket, fordulatokat a szóhasználat és a cselekmény szintjén is felmutatja. A főhős a történet elején elmondja, hogy mi is az ő problémája, azaz pusztán a közléssel felmutat egy dramaturgiai alaphelyzetet. Ez azért nagy könnyebbség esetünkben, mert az eredeti népmeséhez képest, ami egy szerteágazó, két részből álló történet, praktikus szempontból mi csak az ördög három aranyhajszálának a megszerzésével foglalkozunk. A műfajtól való egyik alapvető eltérés az, hogy a főhősnek van egy konkrét, nem transzcendentális síkon létező célja, a királylány kezének elnyerése, akit csak akkor adnak hozzá a szülei, ha az ördög három aranyhajszálát megszerzi. Nem sodródik úgy, mint Vitéz László, nála sokkal opportunistább. Lepaktál az ördögök öreganyjával, a jó cél érdekében besározódik. Legyőzi ugyan az útját akadályozó ördögöket, de a gonoszt megtestesítő Lucifert békén hagyja, mert ahogy Marika néni, Lucifer öreganyja mondja: „hiába is próbálkozol, úgysem tudod a gonoszt a világból kiveszejteni.” Biztonságosabbnak tartom, ha a gonosz létezésének a tudatával tanulunk meg együtt élni, mint annak az illúziójával, hogy az nincsen vagy teljesen legyőzhető. Ennek elfogadásában a humor, mint túlélési stratégia segít nekünk, ha már meg kell halnunk, tegyük azt nevetve.

Hogyan jelennek meg a műfaj tradicionális elemei a színpadképben?
Miután ez egy olyan darab, amelyben a főszereplő sokféle helyszínt jár be, azzal az elképzeléssel kerestem meg Boráros Szilárd tervezőt, hogy egy négyoldalú, kerekeken forgó paravánrendszerben játsszuk el az előadást, ő azonban elolvasva a szövegkönyvet meggyőzött arról, hogy az egyszerűség felé induljunk el. Nem áll jól a kesztyűsbábnak, ha sokat és hosszan megy.
Szilárddal az utóbbi közös munkáinkban azt keresgetjük, hogy mi az a „népi”. Hogy mit jelent számomra, azt személyes érzésből fakadóan tudom csak megfogalmazni. Ha népzenét hallok, vagy néptáncot látok, akkor valami történik velem, egyfajta rezgés születik meg bennem. Szilárddal, aki képzőművészeti értelemben keresi ugyanezt, arra jutottunk, hogy az a népi, ami otthon van. Nem a matyó hímzés, a rámás csizma, hanem a mi esetünkben az IFA tükör, a rongyszőnyeg, a pléh lemez.
A vásári bábjáték hagyományától annyiban eltértünk a díszletet tekintve, hogy nem egy konkrét háttér előtt játszódnak a jelenetek, hanem az „utazósságra” reflektálva egy festett mikrokozmosz, a tejútrendszer előtt, melyet egy csillagos égboltot ábrázoló függöny takar.
A bábok kialakításánál a szabályosság volt a célunk, ragaszkodtunk ahhoz, hogy a vásári bábjáték tradícióit elevenítsük fel, ugyanakkor a klasszikus megjelenítéshez képest is születtek új formák, mint például a Lucifer figurája.
Fontos, hogy élőzene kíséri az előadást. Arany Zoltán zeneszerző a népies, nem mindennapi hangszerek mellett egyszerű hangkeltő eszközöket is megszólaltat. Zoli muzsikusként közvetlenül a paraván előtt ül egy padon, a háta mögött zajló jelenetet két tükör segítségével követi.

Az általad rendezett előadások többsége népmese adaptáció. Fontos számodra, hogy a hagyományokból építkezve fogalmazz?
A bábszínház egyik fontos feladatának azt tartom, hogy erős alaptörténeteket meséljen el konkrét, sulykolt üzenet megfogalmazása nélkül. Ez a fajta gondolkodás az embert ösztönösen a népmesék felé tereli, ahol egy általános, mindenki számára átélhető réteget talál, szemben az egyre divatosabbá váló erős társadalmi, családi problémákat központba állító kortárs darabokkal. Ez utóbbiaknak is van létjogosultsága, mégis azt érzem, hogy ezek bizonyos szempontból korlátozzák a befogadást azzal, hogy az általuk felvetett problémára megpróbálnak megoldást is kínálni. Ha egy előadás pregnánsan fogalmaz meg egy állítást, már kevésbé tűnik számomra érdekesnek, mint az, amelyik általános érvényű történeteket jár körül. Határozottan emlékszem arra a nagyon intenzív érzésre, amikor először azonosultam ezzel a gondolattal. Az egyetemi felvételimen Ascher Tamás, rendező a munkámat látva azt mondta, hogy: „jó, jó, csak nagyon keveset szól a világmindenséghez.” Akkor megértettem valamit. A világmindenséghez kell hozzászólnunk, legalábbis ezzel az igénnyel kell elkezdeni a munkánkat.
A népmesék épp azért imponálóak számomra, mert képviselnek egyfajta rendet, rendezettséget mind dramaturgiai, mind pedig morális értelemben. A népmese adottságait tekintve alkalmas arra, hogy kapcsolódási pontot találjon vele a gyerek és a felnőtt egyaránt. Olyan élethelyzetet mutat be, mellyel bármilyen korosztály tud azonosulni. A mi előadásunk esetében nem összetettebbet annál, mint amit Szerencsés János énekel, hogy „aki dudás, akar lenni, pokolra kell annak menni…”, azaz ha van egy célja az embernek, akkor azért a célért küzdeni kell.

Most végzed a Színművészeti Egyetem bábrendező szakát, ugyanakkor már évek óta a művészeti vezetés része vagy a győri Vaskakas Bábszínház társulatában.
Közelebbi kapcsolatba a szakmával akkor kerültem, amikor egyetemistaként pénzkereset céljából elmentem jegyszedőnek a Katona József Színházba, de oda is csak azért, mert épp félúton volt az egyetem és az otthonom között. Ezt megelőzően összesen két előadást láttam, az egyiket egy osztálykirándulás alkalmával Sopronban, amikor a tanárunk tévesen nem a Janika címen futó szórakoztató zenés komédiára vett jegyet, hanem Csáth Géza A Janika című darabjára. Egy egész napos strandolást követően, fáradtan és éhesen végig kellett néznünk, ahogy a főszereplő Trokán Péter egy ültő helyében, az orrunk előtt elfogyaszt egy rántott csirkecombot, krumplipürével és tejfölös uborkasalátával. Akkor én azt gondoltam, hogy ha ilyen a színház, akkor engem ez nem érdekel.
A Katona József Színházban látottak aztán később változtattak a véleményemen. Csatlakoztam a Bérczes László – Nánay István által vezetett színikritika írást oktató Hajónapló Műhelyhez, elkezdtem kritikákat írni. A Vaskakasba az éppen megüresedő sajtós helyére kerültem Kocsis Rozi révén (a Vaskakas Bábszínház igazgatója – szerk.), akivel nem sokkal azelőtt egy kritikus díjátadón ismerkedtünk össze. Bár a sajtós munkával együtt járó teendőkhöz annyira nem értek, mint utóbb kiderült, mégis megtartottak, sőt szabadkezet kaptam a munkaköröm kialakításában. Innen kerültem aztán 27 évesen a bábrendező szakra.

Hogy látod, milyen perspektíva áll a végzős bábos osztály előtt?
Pozitívan látom. Úgy érzem, hogy a rendező osztályunk – függetlenül attól, hogy tehetségesek vagyunk-e vagy nem –, kap lehetőséget, van ránk igény a szakma részéről. Nyilván elsősorban a saját tapasztalataimról tudok beszámolni. Jó most Győrben lenni, érzelmileg is oda vagyok szocializálva. Ha felmerül egy ötlet, amiben perspektívát lát a színház vezetősége, akkor amellé infrastruktúrát, pénzt ad. Öt végzős bábszínész hallgató szerződött le hozzánk, akikkel miután öt évig összezárva együtt dolgoztunk az egyetemen, fél szavakból is megértjük egymást. A feladatunkat abban látom, hogy az újonnan jövők és a már évek óta ott dolgozók munkáját formailag, tartalmilag, gondolatiságában összehangoljuk. Az a cél, hogy együtt hozzunk létre valamit, anélkül, hogy elnyomnánk egymást.

Forrás: VOJTINA BÁBSZÍNHÁZ