“Meg kell tanulnom védőháló nélkül létezni” – Interjú Szávai Viktóriával

2017 január 31. kedd, 7:00

Jászai Mari-díjas színésznő, tizennyolc éve a Radnóti Színház tagja, azonban most váltani készül: a jövő évadot már szabadúszóként kezdi.

Szávai Viktória / Fotó: Nizsai Dániel

A beszélgetésünk apropója az, hogy hamarosan megválsz a Radnóti Színháztól…

Igen, ezt az évadot még ott töltöm, a meglévő szerepeimet tovább játszom, de új darabot már nem próbálok. 18 év után, július 31-én pedig megszűnik a státuszom, tehát egy számomra teljesen ismeretlen terepre lépek: szabadúszó leszek.

Mikor döntöttél erről?

Már a tavalyi évad végén éreztem, hogy valószínűleg új utakat kell keresnem, de csak most szeptemberben dőlt el, hogy ezt konkrétan meg is lépem.

Kováts Adél, aki múlt év elején vette át a stafétát az igazgatói poszton Bálint Andrástól, jól ismeri a munkásságod. Ő mit szólt az elhatározásodhoz?

Közös megegyezéssel távozom, tehát nem érte váratlanul a bejelentésem.

Mindig azt mondtad, hogy neked fontos az állandóság, hogy a Radnóti biztos pont az életedben. Mi változott?

Többféle választ tudok adni erre, de azt hiszem, a legtalálóbb, hogy: elértem a szakmai nagykorúságom. 18 év nagyon hosszú idő, azóta többször kicserélődtek a sejtjeim, rengeteget változtam, de a színház nem feltétlenül tudja kezelni és elfogadni ezeket a változásokat. Már nem találom a helyem a Radnótiban, és nagyon erős belső késztetést érzek arra, hogy más keretek között kipróbáljam magam. Én amúgy tényleg egy ős-bika vagyok, aki kitartó, megfontolt, aki keresi a harmóniát, az állandósságot, aki vágyik a biztonságra, akinek lételeme, hogy érezze a lába alatt a talajt. Korábban nem tudtam volna elképzelni magam anélkül a háttérország nélkül, amit a Radnóti jelentett nekem, de úgy látszik, most meg kell tanulnom védőháló nélkül létezni ezen a pályán.

Szávai Viktória / Fotó: Nizsai Dániel

Hogy érett meg benned ez a felismerés?

A színház természete, hogy állandóan változik – kollégák jönnek-mennek, minden előadás és minden apró momentum átrendezi a viszonyokat, lehetőségeket teremt és szüntet meg. A kérdés mindig az, hogy tudom-e, szeretném-e és szükség van-e arra, hogy szolgáljam azokat a folyamatokat, amelyek éppen zajlanak. Ha minderre igen a válasz, akkor a színész otthon érzi magát egy helyen. De ha már az egyik feltétel nem teljesül, akkor megszűnik az elköteleződés, az ember elkezdi kényelmetlenül érezni magát, és akkor mozdulni kell. Persze előfordul, hogy egy próbaidőszak alatt az ember úgy érzi, hogy nem kompatibilis a rendezővel vagy nem beszél egy nyelvet a partnerével – ez esetben összeszorított fogakkal, de tisztességesen meg tudja csinálni a feladatát. Hosszútávon azonban csak szenvedéllyel, teljes odaadással lehet dolgozni. Rájöttem arra, hogy a Radnótin belül ez nekem már nem megy.

Miként változott a viszonyod a Radnóti Színházhoz a kezdetektől mostanáig?

Az egyetem utolsó két évében bedobtak a mélyvízbe, nagy és szép feladatok találtak meg az akkor még működő Kamaraszínházban. Komoly terhelés alatt álltam, figyeltek rám, és ez engem rettenetesen motivált, mert az a típusú ember vagyok, akit a nagy feladatok boldogítanak. Közben néha jártam előadásokat nézni a Radnótiba, és mindig azt gondoltam: „Édes Istenem, ez az én színházam!” Úgyhogy, amikor diploma után leszerződtettek, madarat lehetett volna fogatni velem. Idővel rádöbbentem, hogy annak a folyamatnak, ami elkezdődött a pályám indulásakor, nem feltétlenül lesz folytatása a Radnótiban, mert a műsortervezés során nem az az elsődleges szempont, hogy miként tudják elősegíteni egy huszonkét éves zöldfülü pályakezdő szakmai előmenetelét, várnom kell, amíg helyzetbe kerülök. Az első leckém tehát az alázatról szólt, és mivel fantasztikus kollégák vettek körül, nem esett nehezemre ezt gyakorolni. Hittem abban, hogy idővel rám is jobban odafigyelnek majd, de ahogy teltek az évek, egyre nőtt a hiányérzetem. Természetesen mindig volt mibe kapaszkodni, sok izgalmas munkában vettem részt. Mégis csak az utóbbi 4-5 évben éreztem azt, hogy helyre kerültek a dolgok, hogy sorozatosan olyan kihívások elé állít a színházam, amelyekre igazából vágyom. A Jelenetek egy házasságból „Marianne”-ja gyönyörű szerep, még pár előadást játszunk belőle, aztán lekerül a repertoárról. Nagyon szerettem Mohácsi Jánossal dolgozni a Csillagos égben, ahol egy rendezőnőt játszottam, igazi társulatépítő munka volt. De minden olyan korábbi feladat, amiben kitörhettem az ügyeletes szépasszony szerepköréből, nagyon sokat jelentett. Életem egyik legjobb próbaidőszaka fűződik Rába Rolandhoz és a Yermához, amelyben Mariát alakítottam. Valló Péter Alkony című rendezésében imádtam a szétcsúszott, tüdőbeteg, alkoholista figurámat. Egy színésznek lételeme a kísérletezés, azt szeretné, hogy olyasmit hozzanak ki belőle, amivel meglepetést okozhat.

Szávai Viktória / Fotó: Nizsai Dániel

2004-ben, a lányod születésekor már egy időre kiszakadtál a Radnótiban zajló munkából. Azt az időszakot hogy élted meg?

Mimi tökéletesen időzített, pont akkor érkezett, amikor rámtört a színházundor. Az első két évet otthon töltöttem, mert szerettem volna az anyaság minden pillanatát megélni. Azt mondtam magamban: addig nem megyek vissza dolgozni, amíg nem tombol bennem a vágy, hogy színpadra lépjek. Ennek egy ideig nyoma sem volt, azzal foglalkoztam, hogy van egy pici babám, néztem ahogy alszik, lélegzik, cuppog és így tovább. Ha azon aggódtam volna, hogy mit mulasztok el a színházban, csak a saját életemről maradtam volna le.

Korábban azt nyilatkoztad, egy nőnek meg kell küzdenie, meg kell barátkoznia azzal a helyzettel, hogy az anyasággal az élete gyökeresen és visszavonhatatlanul megváltozik. Neked színésznőként ez mennyire ment könnyen?

Huszonnyolc éves voltam, amikor az élet döntés elé állított. Igazán gyötrelmes heteken estem át, mire elfogadtam, hogy anya leszek. Erről nem szokás beszélni. Sőt, tabutéma, hogy egy nőnek milyen lelki (és testi) nehézségekkel kell megbirkóznia, míg eljut az anyaságig. Átalakul a fizikuma, ezzel együtt a mentális állapota, tehát egy felforgató erejű dologgal szembesül. Le kell mondania saját magáról, az addigi élete megszokott menetéről – pláne, ha színésznő. Szerintem az, hogy a gyerek érkezésével lényegében minden felborul bennünk és körülöttünk, a nők nagy részének igenis egy kőkemény feladat.

A szüléssel kezdődik az újjászületés…

Pontosan! Anyává, apává, családdá kell születni, új viszonyrendszereket kell kiépíteni, új kihívásokkal kell szembenézni, rengeteget kell tanulni magunkról… Emlékszem, amikor ezzel megbékéltem és elfogadtam, hogy mi vár rám, eufórikus állapotba kerültem, ami sokáig elkísért. Hogy fogom összeegyeztetni a teendőimet? Mi lesz a karrieremmel? Lesz-e egyáltalán karrierem? – ezek a kérdések, amiken addig görcsöltem, annyira jelentéktelennek tűntek, hogy lényegében meg is szűntek problémaként létezni. Jó, ebben némileg segítettek a hormonok is. (Nevet.) Szerintem az anyaság egy beavatás, a női lét legfontosabb feladata, komoly tudást és egy egészen más kisugárzást ad az embernek. Emellett sokkal türelmesebb, elnézőbb, nyitottabb, felelősségteljesebb lettem. Persze ennek már az évek múlásához is lehet köze.

Szávai Viktória / Fotó: Nizsai Dániel

A negyvenéves kor mit hozott magával?

Valahogy most is olyan elszántnak érzem magam, mint a lányom születése idején. Tele vagyok energiával, és alig várom, hogy kiszabaduljon a szellem a palackból. Nem gondoltam volna, hogy az önmenedzsment ilyen izgalmas dolog, és hogy ennyire jó érzés kezembe venni a saját életem.

A váltás kapcsán megfordult a fejedben, hogy esetleg más foglalkozást válassz? Előtörtek belőled különböző félelmek?

Persze! Sokszor éreztem már azt, hogy ez a pálya nem nekem való, sőt, szinte minden próbaidőszak hoz ilyen szorongásokat. De ha megszületik egy előadás, amiben sikerül valamit elkapnom, az olyan erőteljes visszaigazolás, ami minden kételyt felülír. Még mindig hiszem, hogy a színházzal van dolgom, sőt, kötelességem játszani, alkotni, mert ehhez értek, ezzel tudok másoknak adni valamit magamból, és ez az, ami kiteljesít. Óriási tapasztalat volt, amikor Bálint András Irodallam címmel indított egy sorozatot, és ennek keretében önálló verses produkciókat hoztunk létre a saját ízlésünknek megfelelően, Dinyés Dániel zenész-zeneszerző közreműködésével. Ekkor készült a Sárkánylehelet című Weöres-estem. Magamtól soha nem vágtam volna bele ilyesmibe, úgyhogy hatalmas élmény volt megélni a teljes alkotói szabadságot, azt, hogy a vaskos Weöres-kötet lapozgatásától milyen út vezet egy szuverén előadásig. Talán pont ez a munka adott bátorságot a mostani döntésemhez, mert már megtapasztaltam, milyen a semmiből létrehozni valamit. Lehetséges, hogy most lesz egy-két rosszabb évem, ami az útkeresésről fog szólni, de bízom abban, hogy az a sok minden, ami ficereg bennem, valamilyen formában majd utat talál magának.

Nem tudod elképzelni, hogy a közeljövőben egy társulathoz tartozz?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy nincsenek illúzióim ezzel kapcsolatban. Nem számítok arra, hogy színházigazgatók szerződésekkel kergetnek majd az utcán. De azt kiírom a homlokomra, hogy “új műhelyeket és közös ügyeket keresek”.

Szávai Viktória / Fotó: Nizsai Dániel

Az első ilyen közös ügy a Kié vagy, mondd? című zenés est, amit a Radnótitól szintén távozó Adorjáni Bálinttal közösen mutattatok be január 14-én, a Gödör Klubban. Mi ennek a darabnak a története?

Több helyre is meghívták a Sárkányleheletet, és ennek kapcsán szóba került, hogy készíthetnék egy zenés estet, mondjuk régi magyar filmslágerekből. Ez engem önmagában nem érdekelt, de aztán Bálinttal elkezdtünk agyalni az ötleten, mi lenne, ha összeraknánk egy előadást, amiben ezek a dalok határozzák meg a dramaturgiát. Harmincas évekbeli, magyar filmeket nézegettem, ötleteket, motívumokat loptam, Szép Ernőből, Molnár Ferencből merítettem, míg végül összeállt egy saját történet Péterről és Vilmáról, akik természetesen egy kicsit mi vagyunk.

Most kerül a televízióba a Csak színház és más semmi második évada is, amelyben Lajtai Petrát, az elismert írónőt, a színházigazgató feleségét játszod. Érdekes a párhuzam köztetek: Petra is éppen új életet kezd, ráadásul darabot ír…

(Nevet.) Erre még nem is gondoltam, de tulajdonképpen így van! Nagyon szeretem a figurámat, ezt a jó humorú, romantikus, érzékeny, de teljesen elveszett nőt, nagyon hálás szerep. A stáb pedig fantasztikus, minden forgatási napomat transzban töltöttem, úgyhogy alig várom, hogy nyáron elkezdjük forgatni a harmadik évadot.

Érdekes, hogy viszonylag kevés mozifilmben láthatott a közönség…

Valóban sok filmes lehetőség elment mellettem. Előfordult, hogy bizonyos alkukat én nem akartam megkötni, és sokszor az utolsó pillanatban mást választottak helyettem. Most ősszel is ez történt és nagyon fájt. Az ember ritkán érzi azt egy castingon, hogy valamit nagyon eltalált – én mondjuk tíz évente egyszer élem meg ezt a fajta elégedettséget. Ez történetesen egy ilyen helyzet volt, a rendező is megerősített ebben, aztán mégsem én forgattam le a filmet. Az okokat nem érdemes firtatni, ami elment, az elment. Ebben a szakmában mindig előre kell tekinteni, és nyitottnak kell maradni a következő feladatra, ami szembejön.

Szávai Viktória / Fotó: Nizsai Dániel

Mi az, ami neked erőt ad az újrakezdéshez?

Hiszek abban, hogy a színház és a film is elsősorban energiák ütköztetése, az új energiák pedig új lehetőségeket vonzanak. A másik fontos tényező, hogy az ember bízzon magában. Mondta már azt nekem rendező, hogy a szép nő nem divat. Nagyon rosszul esett, de azóta rájöttem, hogy ez egy oltári nagy baromság, felszínes és kirekesztő megítélés. Ahhoz, hogy dolgozni tudjak, muszáj bíznom abban, aki lakozik bennem. Szerintem a legnehezebb feladat ebben a szakmában az, hogy képesek legyünk áttörni a rólunk alkotott, meglehetősen leegyszerűsített képet, kilépni a skatulyákból, megmutatni azt, ami mélyen rejtve van. Engem most ez motivál, ezért kell tovább lépnem.

Tóth Berta / Színház.org