„Nem csak prezentálni, újraértelmezni” – Interjú Kovács D. Dániellel

2017 február 09. csütörtök, 7:00

Kovács D. Dániel első nagyszínpadi rendezésén dolgozik a Vígszínházban. Shakespeare Szentivánéji álmának február 25-i bemutatója kapcsán beszélgettünk a fiatal rendezővel, akit 2016 őszén a színikritikusok a legígéretesebb pályakezdő díjával tüntettek ki. 
A fiatal, pályakezdő színművészek mindig úgy mesélnek arról a pillanatról, amikor a Víg színpadára léphettek először, mint egy leírhatatlan csodáról. Te milyen gondolatokkal érkeztél az első víges nagyszínpadi olvasópróbádra?

Kovács D. Dániel: Egy olvasópróba a próbafolyamat előkészítésének sokadik lépése, ilyenkor az izgalmakat nem az új tér, sokkal inkább az új stáb adja. Megismerni azokat a színészeket és színpadi munkatársakat, akikkel előtte nem volt dolgod, megfogalmazni a koncepciót, letenni azokat az alapokat, amelyek mentén közösen tudunk dolgozni a készülő előadáson: ez inkább a tét, mert ekkorra már az íróval, a látványtervezővel, a dramaturggal, a hang- és zeneszerzőkkel nagyjából felkészültünk a kihívásra. Az első színpadi próbák persze feszültek. Ekkora térben is az a feladat, hogy műhelymunkát és “merjünk-hibázni-hangulatú” légkört teremtsünk, miközben többen figyelnek minket a nézőtérről. Ezért a “márpedig képes vagyok erre, és ezt meg is mutatom az első próbákon” hozzáállást le kell bontani magamról és a partnerekről is.

Kovács D. Dániel / Fotó: Dömölky Dániel

Már két éve társulati tag vagy a Vígben, ez a harmadik rendezésed. Sikerült már beilleszkedned?

Kovács D. Dániel: Rendezőként nem törekszem arra, hogy beilleszkedjek, emberként viszont nagyon is. Ezt az ellentmondást igyekszem okosan körbejárni. Ösztönöznöm kell a munkatársakat a darabról, az előadásról való kreatív gondolkodásra. Ebben segít, ha megismerjük egymást, de ez valójában csak a munka során történik meg. Azok, akikkel korábban már dolgoztam, jó esetben nagyobb bizalommal viseltetnek irántam. Akikkel még nem találkoztunk, azoknak az esetleges kétkedése, óvatossága pedig engem is arra késztet, hogy újrafogalmazzam a döntéseim miértjeit – ez frissen tart engem és az aktuális anyagot is. Az eddigi három munkafolyamatban megtaláltam a helyem. De itt nem beilleszkedésről van szó. Inkább úgy fogalmaznék, hogy összeilleszkedünk vagy egymáshoz koptunk.

A víges “nagy öregek” hogy fogadtak?

Kovács D. Dániel: Érdeklődéssel, nyitottsággal. Amikor a színművészeti egyetemen, egy-egy vizsgaelőadáshoz hívtam országos szinten elismert színészeket, megtanultam: ők is gátlásokkal, félelmekkel és gyermeki kíváncsisággal kezdenek bele egy próbafolyamatba, akárcsak én. Ezért nem kritikusak velem szemben, hiszen számukra már természetes, hogy kezdetben tele vagyunk bizonytalansággal. Persze néha előfordul, hogy a munkamódszerem fenntartásokat szül, ilyenkor az asztalra letett munka igazol.

Az utóbbi években rendre klasszikus művekhez nyúltál, de ezeket a lehető legközelebb próbáltad hozni hozzánk korban és térben is. Hogy születik meg egy vízió?

Kovács D. Dániel: Nem azt tartottam szem előtt, hogy egy adott mű klasszikus-e vagy kortárs. Olyan problémakörök foglalkoztattak, amelyekről úgy éreztem, érdemes együtt gondolkodni az adott színházzal és annak nézőivel. Ha a társadalmi egyenlőtlenségekkel szembeni lázadás szükségességéről és a válogatatlan eszközök veszélyeiről szeretnék beszélni, ott van Schiller Haramiák című darabja. Ha az ego csapdáiról, arról, hogy az ember hogyan építi a saját legendáját és miként fárad ebbe bele, ott a Don Juan. Ha a szerelem szertelensége és az érzelmek felvállalásával járó pánik érdekel, Shakespeare Ahogy Tetszik-ét veszem elő. Ennél persze sokkal bonyolultabb, társulati és magánéleti okai vannak annak, hogy miért esik a választás egy anyagra, és persze az előadások által felvetett problémákat sem lehet tőmondatokkal leírni. De az biztos, hogy számomra pontos vonalvezető egy kanonizálódott történet, jó benne elmélyülni, adott esetben eltérni tőle, felfedezni, miként közvetíti a mi kérdésfelvetéseinket.

A Szentivánéji álomnak hogy vágtál neki?

Kovács D. Dániel: Akkor tudok törekedni a hitelességre, ha megtalálom a darab igazságát, ha magamra ismerek benne. A Szentivánéji esetében úgy látom, rengeteg tapasztalatot tudok összegezni: fiatalságról, szerelemről, színházcsinálásról, a tudatalattiról szólhat az elmesélt történet. Először csak egy-egy képkocka villan be a darab kapcsán, mondjuk akkor, amikor szerelmesek gyors kiábrándulásaira vagy a pillanat szülte fellángolásaira látok példát egy oldott nyáresti buliban. Működhet Shakespeare története, ha hasonló szituációba helyezzük át? Ha igen, mit okoz az erdő-motívum redukálása? Nyerünk ezzel, vagy veszítünk a lényegből? Ha van több hasonló felvetés és ötlet, akkor azt érzem, érdemes egy már létező drámán keresztül beszélni a saját világunkról, hiszen nem csak prezentálni, hanem újraértelmezni is lesz alkalmunk a darabot, és így valószínűleg képesek leszünk majd elgondolkodtatni a befogadót.

Hol tart most a próbafolyamat?

Kovács D. Dániel: Folyik még a vázlatolás, figurakeresés, jelenet-ritmizálás, a csapat pedig kezd összeszokni: egyre több olyan ajánlat érkezik a színészektől is, ami az előadás rendszerében építi, mélyíti az anyagot. Ez fontos, egyedül soha nem tudnék annyi mindent gondolni, mint csapatban. Tehát építőelemeket formálunk, figyeljük, hogy illeszkednek egymáshoz, hiszen egymáshoz viszonyítva máshogy működnek az egyes jelenetek, felvonások, mint amikor külön-külön agyalunk egy etapon. Az előző jelenet atmoszférájához képest kell a következőt áthangolni. Jó esetben erősítik egymást a helyzetek. Most sok a jó eset.

Szerző: M. K.

Színház.org

 
 

Kapcsolódó anyagok