“A szövegnek szolgálnia kell” – Interjú Tóth Krisztinával

2017 február 15. szerda, 7:00

Duncan Macmillan Lélegezz című drámáját mutatja be február 25-én a Katona József Színház. A darabot Tóth Krisztina fordította magyarra, aki Csikós Kornéliának válaszolt.

Tóth Krisztina

Miért az lett az előadás címe, hogy Lélegezz?

Az kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az eredeti címet, ami Lungs, nem lehetett átvenni egy az egyben, mivel nem egy pulmonológiai szakkönyvről van szó… Egy színdarabnak nem lehet Tüdők a címe. Az biztosnak látszott, hogy valami lélegzettel kapcsolatos címet adunk majd az előadásnak, mert sok szó esik a darabban a környezetvédelemről, a faültetésről, a világ oxigén szükségletéről, az esőerdőkről, és közben egy párkapcsolat történetét követjük nyomon, de hogy konkrétan mi legyen, az a fordítás közben alakult ki. Arra gondoltam, hogy figyelemfelkeltő és izgalmas cím a Lélegezz, ráadásul így, a felszólító mód miatt több mindenre asszociálhatunk: a párkapcsolati konfliktusokra, amikor kifulladásig fajul egy-egy veszekedés, a rosszullétre, amikor mélyeket kell lélegezni, a szülésre, amikor szintén segít a légzés, illetve tágabb értelemben a világ sorsára, hiszen a főszereplők végig a levegőről, az oxigénről, az esőerdőkről erről beszélnek.

Dolgozott már együtt Forgács Péterrel?

Régóta jóban vagyunk, tanítottam az osztályát is, de közös munkánk még nem volt. Péter megkért, hogy fordítsam le ezt a szöveget, mert izgatja, foglalkoztatja ez a darab. Amikor kézhez kaptam a művet, meglepődtem, mert színpadi szempontból piszok nehéz: rögtön azzal szerzői utasítással kezdődik, hogy ne legyen se díszlet, se jelmez. Hoppá. Emellett komoly idősíkváltások vannak, a két szereplőt fiatalon ismerjük meg és a történet végére megöregszenek. Az életükből rövid, mozaikszerű villanásokat kapunk, melyeket rendezői feladat lesz érzékeltetni. Fordítóként sem volt könnyű észlelni és jelezni a váltásokat, mert a szerző nem sok támpontot ad – ám ezzel párhuzamosan természetesen a fordítói mozgástér is kitágul.

Pálos Hanna az olvasópróbán (fotó: Horváth Judit)

Pálos Hanna az olvasópróbán (fotó: Horváth Judit)

McMillan-darabot fordított korábban?

Nem, és mivel én alapvetően francia műveket szoktam fordítani, ezért izgalmas volt most angol nyelvből dolgozni. Maga a szöveg okozott különösebb gondot, egy első munka-változatot viszonylag hamar el lehet készíteni. Irodalmi szempontból volt nehezebb megtalálni a hangot – egész pontosan arra gondolok, hogy a szereplők mai nyelven beszélnek, sok szlenget használnak. Ez okozott inkább fejtörést, hiszen a fordításokban a szleng, ahogy a beszélt nyelvben is, meglehetősen gyorsan avul. Úgy kellett megszólaltatnom a szereplőket, mintha mai magyar nyelven társalognának, ugyanakkor arra is törekednem kellett, hogy a mondatok ne kopjanak meg, a szöveg ne váljon néhány év múlva porossá, nevetségessé. Majd kiderül, sikerült-e. Én fordítóként nem szeretem, ha az én hangom erősen átüt a fordított munkán, bár a személyiség vízjele nyilván valahogy rajta van.

Mennyi idő alatt fordította le a művet?

Mint minden ilyen jellegű munkánál, az ismerkedési szakasz fontos: meg kell találni a megfelelő nyelvi regisztert. A munkafolyamat elején elképzeltem, hogy ebben a környezetben, ahol mi, most élünk, kik is ezek a figurák, milyen hangjuk van. Miután kirajzolódott a személyiségük, és háromszor-négyszer átolvastam a darabot, akkor már könnyebb volt. Tulajdonképpen egy nyáron át dolgoztam rajta, ősszel már csak finom utómunkákat végeztem.

A fordítónak milyen alapszabályokra kellett odafigyelnie a Lélegezz fordítása közben?

Szem előtt kell tartani, hogy a szövegnek szolgálnia kell a rendezőt, a színészeket és a nézőket. Rugalmasnak mondhatónak és hitelesnek kell lennie, egy pillanatig nem szabad azt éreznünk, hogy fordítást hallunk és hogy idegen nyelvű szöveg az eredeti mű. Írás és fordítás közben is érdemes hangosan felolvasni a dialógusokat. Ami írásban jól működik, az kimondva néha idegenül hat. Ebben a műben egészen hosszú, lendületes veszekedések, elfulladó monológok vannak és éppen ezért különösen fontos, hogy a fordító olyan mondatokat írjon le, amelyek nem csak nyelvileg felelnek meg az eredeti szövegnek, hanem kimondhatónak és természetesek is. Azokat a részeket, ahol szinte levegővétel nélkül nyomják a dumát a szereplők, mindig felolvastam. Az is fontos, hogy ne legyenek hangtorlódások, mint ahogy erre a dalszövegeknél is figyelni szoktunk. Lényeges még, hogy a mű rétegzettsége, ironikus bája ne vesszen el: a szereplők időnként önmaguk paródiájává válnak, ugyanis olyan környezetvédelmi és ismeretterjesztő szövegeket nyomnak le, amelyek – ha a fordítás nem képes érzékeltetni az ironikus távolságot, az idézőjeleket -, a színpadon kifejezetten idétlenül is hathatnak. Jelezni kell valahogy, hogy itt kicsit azért önmagukat is kiröhögik: az, ahogyan ez a környezettudatos nemzedék a globális felmelegedés és egyebek miatt aggódik, és közben a magánéletének kérdéseit, hogy például együtt legyenek-e aznap vagy ne, ettől teszi függővé, ahogy a napi bevásárlási listát képtelen leválasztani a Föld sorsának jövőjéről, az időnként elég abszurd. Elmondható az is, hogy ez egy puritán, minimalista darab. Egyszerre sokkoló és ironikus, komoly kérdéseket vet fel, anélkül, hogy komolykodna.

Milyen különleges stílusismertetője van McMillannak?

A faarcú angol humort tudnám kiemelni, az a fajta irónia jellemzi, amikor nem nagy poénok vannak, hanem az egész helyzeten röhögünk, és nem, nem felhőtlenül: kifejezetten szorongató ez a nevetés. McMillan úgy nyilatkozott, hogy olyan darabokat akar írni, amilyeneket ő szeretne viszontlátni a színpadon: nem akar különösebben intellektuális lenni, de nem akar csak és pusztán szórakoztatni sem. Olyan komplex darabokat kíván írni, amilyenekre ő vágyna nézőként. Nem érdeklik a trendek, nem érdekli, hogy mi megy most – ennek ellenére komoly politikai kérdéseket vet fel a szerzői utasítás, hogy egészen lecsupaszított körülmények között kell előadni a művet. Rendkívül képzett szerzőről van szó: amikor elhatározta, hogy drámaírással fog foglalkozni, akkor minden drámaíró kurzusra beiratkozott, hogy minden tudjon erről. Jó pár írói eszközről lemond, aminek a birtokában van, és ez a fajta eszköztelenség tudatos szerzőre vall.

Nagy Ervin az olvasópróbán (fotó: Horváth Judit)

Mióta foglalkozik fordítással?

Az egyetemi éveim alatt kezdtem fordítani, eleinte főleg költészetet, de elég sok prózát, regényt is átültettem már magyarra. Az utóbbi években nem vállalok regényfordítást, mert azt tapasztaltam, hogy ugyanolyan alkotói energiákat kell mozgósítanom, mint amikor saját szövegeket írok. Amikor hosszabb prózafordításokat vállalok, akkor nehezen tudok mellette írni, és ilyen egy-két éves kihagyásokat már sajnos nem tudok megengedni magamnak. Nagyjából azt mondhatom, az elmúlt huszonöt évben folyamatosan fordítottam ezt-azt.

Volt korábban olyan fordítása, amit bemutattak? Mit vár ettől a mostani bemutatótól?

Anna Gavalda Szerettem őt című regényéből, amit én fordítottam, Szántó Erika rendezett egy darabot. Abban szintén sok dialógus volt, és sokat tanultam abból a munkából. Később megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy a mondatok többnyire jól működnek a színpadon is. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy Péter mit kezd vajon ezzel a McMillan-darabbal. Biztos vagyok benne, hogy volt egy erős rendezői víziója arról, hogyan lehet színpadra vinni ezt a komplex, különös anyagot. Türelmetlenül várom, milyen lesz az a végeredmény, mert kicsit nehezen tudom még elképzelni, hogyan fog a mű megszólalni. De Pétert és a két zseniális színész ismerve biztos, hogy valami nagyon izgalmas, meglepő előadást látunk majd.

Kérdezett: Csikós Kornélia
Forrás: katona.blog.hu

 
 

Kapcsolódó anyagok