“A színház olyan város, aminek nincsen főutcája” – Interjú Méhes Lászlóval

2017 február 16. csütörtök, 7:00

Ray Cooney és John Chapman Kölcsönlakás c. darabját mutatja be március 3-án a kaposvári színház. Méhes László rendezővel Bérczes László készített interjút.

Sarkadi Kiss János és Méhes László a Kölcsönlakás próbáján – Csiky Gergely Színház (fotó: Memlaur Imre)

„Este nem érek rá, mert játszom” – mondtad, amikor időpontot egyeztettünk ehhez a beszélgetéshez. Én pedig zavarban voltam, mert már elfeledkeztem Méhes Lászlóról, a színészről. Pedig a közönség színészként ismert és szeretett meg téged.

Ma este a Képzelt betegben játszom, ami 2000-ben készült, és benne vagyok A dzsungel könyvében, az még régebbi. Friss előadásokban már nem láthatsz.

Tehát a rendezés és a színészet közül az előbbit választottad.

Ez nem választás kérdése, ez gyakorlati kérdés. Amikor műsortervet készít egy színház, akkor előbb a rendezőről és a darabról dönt, a szereposztás később alakul ki. Kapom tehát a rendezői felkéréseket, és nem engedhetem meg magamnak azt a fényűzést, hogy üresen hagyjak egy idősávot, hátha hívnak valahová játszani.

Be kellett áldoznod a színészetet?

Nem áldoztam be. Színész vagyok, az voltam, az is leszek. Egy színész, aki rendez.

Méhes László és Fándly Csaba a Kölcsönlakás próbáján – Csiky Gergely Színház (fotó: Memlaur Imre)

Pedig azt látom, hogy még a próbákat sem használod ki erre: nem szoktál előjátszani.

Csakis akkor élek ezzel az eszközzel, amikor már nem segítenek a szavak. Az előjátszás megtévesztő lehet: könnyű frappánsan és érdekesen megmutatni valamit, de ennek semmi köze a szerepépítéshez, miközben ez a flott és látványos megmutatás nyomasztó lehet a színész számára. Ismerem ezt abból az időből, amikor színészként magam is szorongtam, mit kezdjek a kapott mintával: másoljam, vagy ellene menjek. Viszont a rendezésben segít az, hogy színész vagyok. Színészi reflexek mentén, színész-aggyal gondolkodom. Amikor elolvasok egy darabot, minden szereppel kapcsolatban azokat a kérdéseket teszem fel, amiket egy színész kérdez: ki ez az ember, mit akar, milyen helyzetekbe kerül…?

Megtörténik, hogy egy színész nem kérdezi meg azt, amit te a helyében megkérdeznél?

Hogyne. De én mondom, akár kérdezi, akár nem. A színészre koncentrálok, mert nem tudom elviselni, ha ügyetlen helyzetekbe kerül, illetve ha ügyetlenül oldja meg a feladatait. Az „igazi” rendező viszont sokkal inkább az úgynevezett koncepcióra, a végcélra koncentrál, mert ha bukdácsolva is, de el akar oda jutni. Én nem bírom a bukdácsolást, ezért nekem talán fontosabb az út, mint a végcél. Tudnom kell a választ a miértekre. A jó színész, és Kaposvárott jó színészekkel dolgozom, folyamatosan kérdez: miért ülök le, miért állok fel, miért megyek oda…? Nekem pedig van szemem arra, és a másfél évtizedes tanítás alatt is „élesedett a látásom”, hogy a színpadi cselekvés mögött van-e tartalom. Nem elég, hogy a szereplő A pontból eljut B pontba. Tudnia kell, miért megy, mert ez a cél ott van a járásában, a mozdulataiban. Nem „közlekednie” kell, hanem az általa megformált szereplőként kell a cselekvés minden mozzanatát végrehajtania. A színpadon nem lehet olyan pillanat, amikor ő nem Mr. Markham, Mrs. Markham vagy éppen Sylvie, kinek-kinek melyik szerep adatott. Ehhez pedig nem lehet „lukacsos” a szerepformálás.

A színészi tapasztalat tehát segít. De segít-e az a fajta tapasztalat, amire, igaz, kicsit szabadkozva, a Kölcsönlakással kapcsolatban hivatkoztál az olvasópróbán: harmadszor rendezed most a darabot.

Egy ilyen, szinte követhetetlenül fordulatos, az abszurd őrületig bonyolított cselekménynél sokat segít az, hogy nem a színészekkel együtt téblábolok egy ismeretlen terepen. Már tisztában vagyok azzal, hogy ebbe a matematikailag tökéletesen kidolgozott összefüggésrendszerbe melyik színészi ötlet fér bele és melyik az, amitől öt perc múlva vagy egy óra múlva bedől minden, azaz felesleges kipróbálni. De hátránya is lehet annak, hogy harmadszor találkozom a darabbal: nagyon kell arra figyelnem, hogy ne azért válasszunk egy megoldást, mert az legutóbb is bevált, hanem mert ezt követeli a szituáció. Mondok egy példát: Joanna (Mészáros Sára játssza pompásan) talál egy titkos levelet az ágyon, elolvassa, majd a szerzői instrukció szerint kidobja azt az ablakon. Ez meg is történt az előző két rendezésemben, de végtelenül zavart, hogy egy középosztálybeli angol hölgy „szemetel”.

Kalmár Tamás, Méhes László és Fándly Csaba a Kölcsönlakás próbáján – Csiky Gergely Színház (fotó: Memlaur Imre)

Miközben muszáj kidobnia a levelet, mert ez viszi előre a cselekményt.

Tehát a feladat nem az, hogy másként cselekedjen, hanem hogy indokot találjunk valamire, ami nem következik a személyiségből. Most, harmadszorra, megtaláltuk a megoldást, a néző majd látni fogja.

Ray Cooney és John Chapman a műfaj mesterei közé tartoznak. De az előző példád is azt igazolja, hogy ők a szükséges fordulatok és félreértések érdekében néha különösebb motiváció nélkül is cselekedtetik a szereplőket. Neked és a színészeknek viszont minden cselekvés mögé konkrét indokot kell találnotok, olykor gyártanotok. Bár a tegnapi próbán, amikor az Alistairt játszó Fándly Csabának a szerzői instrukció szerint be kellett mennie a fürdőszobába, magad is feltetted a kezedet, mondván: „Fogalmam sincs miért, törődjünk bele. De hát Ray Cooney mégsem egy Feydeau…”

Azóta megtaláltuk a megoldást.

Akkor legalább hivatkozhatok a francia kritikusokra, akik így írnak Cooney-ról: „Ő az angol Feydeau”. Márpedig Feydeau a műfaj koronázatlan királya. Mi ez a műfaj?

Szituációs komédia. Egy ügyesen megszerkesztett szituáció félreértést teremt, abból újabb és újabb félreértések születnek, végül már, legalábbis a Kölcsönlakásban, félreértések lavinája temeti maga alá az összes szereplőt. Aztán a legvégén megoldást kell hozni, az összegabalyodott szálakat ki kell bogozni. Ez már csak a kivételesen jó szerzőknek szokott sikerülni. Hogyan is mondta Molnár Ferenc: „Első felvonást mindenki tud írni, másodikat már csak kevesen, harmadikra pedig csak a zsenik képesek.”

A szálak attól gabalyodnak, hogy az egyes szereplők keveset tudnak és sokat feltételeznek. Áll két-öt-tíz ember a színpadon, és gyakorlatilag semmit nem ért abból, hol van és ki áll vele szemben. Ő pánikban van, a néző pedig, aki minden információ birtokában van, nyerítve röhög a sorozatos félreértésekbe zuhanó szereplőkön.

Ennek része az, hogy a szereplők sokszor hiszik azt, hogy végre mindent értenek: Tristan belép, és már nem ért semmit, úgyhogy megnyugodva megállapítja: eltévesztette az emeletet. Aztán rájön a tévedésére, és hogy újra komfortba kerüljön, azonnal eldönti, természetesen tévesen, kikkel találkozott. És ez így megy…

Méhes László és Sarkadi Kiss János a Kölcsönlakás próbáján – Csiky Gergely Színház (fotó: Memlaur Imre)

Míg végül én, a néző is elveszítem a fonalat. De szerintem a két szerző éppen ezt akarja. Hogy eljussak oda, amikor már bármilyen őrületet természetesnek látok.

Az előadás végén az összes szereplő négykézláb mászik a színpadon, és szedi össze a süteményeket. Olyan pillanat ez, amikor mindenki látja magát kívülről, megfullad a röhögéstől, de csinálja tovább. Csinálja, mert csinálni kell: családi békéről, pénzről, szerelemről, valamilyen élet-halál kérdésről van szó. És az úgynevezett szituációs komédia átcsúszik Ionesco-i abszurdba.

A szituációs komédiában a szerző olyan helyzetekbe dobja a szereplőket, amelyekre, jellemünktől függetlenül, mindannyian hasonlóan reagálunk.

Ezért lesz döntő szerepe a színész személyiségének. Minden mást lekottáz az író: XY belép, megpillant valamit, pánikba esik, kirohan… Meghatározza, mit csinál a szereplő. De a hogyan már a színész személyiségén múlik. Ezek a színész létezésének felhangjai. Olyan, csakis rá jellemző gesztusok, mozdulatok, amikről ő sokszor nem is tud, mert egyszeri létezésének velejárója. A próbán mondtam ezt a példát: „What a wonderful world…” – énekelte Louis Armstrong. Adott a szöveg, a dallam, a ritmus, és ő ezt követte. Mégis, rekedtes hangszíne, lényének sugárzása utánozhatatlanul egyedivé tette ezt a számot. Ha így teszi magáévá minden színész a szerepét, akkor igaz és hiteles lesz a viselkedése, és mi elhisszük a legképtelenebb helyzeteket is. Ehhez persze az is kell, hogy a színész teljes lényét vesse bele az adott helyzetbe, ne könnyítsen ki azért, mert ő „csak” egy komédiában játszik.

Készültem egy Ray Cooney-idézettel, ez az a pillanat, amikor bevethetem: „A bohózat és a tragédia egy tőről fakadnak: tehát minél valóságosabb és hitelesebb a színészi játék, annál nagyobb hatást vált ki a közönségnél. Vegyünk egy példát: a férj benyit a hálószobába, és feleségét a legjobb barátjával találja az ágyban. A férj reakciója bohózatban és tragédiában is azonos. A különbség a nézői reakció lesz.”

Teljesen egyetértek.

Méhes László a Kölcsönlakás próbáján – Csiky Gergely Színház (fotó: Memlaur Imre)

Engem Cooney mondata arra is figyelmeztet, hogy se nézőként, se színészként ne nézzünk le egyes műfajokat.

Mert a színház a sokféle egyenrangú igazság elfogadására is tanít. Csehov Három nővérét százszor, ezerszer is érdemes előadni, hiszen benne minden egyes társulat és színész megfogalmazhatja benne ismételhetetlen, összetéveszthetetlen önmagát. Azt szoktam mondani, a színház olyan város, aminek nincsen főutcája. Sokféle utcája van: széles, keskeny, kanyargós, romantikus, fagyos… Csak főutcája nincsen. Amint mégis kijelöljük, beleesünk a politika által olyannyira kedvelt csapdába, amikor egyetlen “igaz” utcába terelünk mindenkit. A főutca által születnek “mellékutcák”, amit a főutca magasából lenézünk-lekezelünk. Ezért tetszik, amit Cooney a komédia és a tragédia rokonságáról mond. Van itt egy másik rokonság: a legjobb szituációs komédiák szoros kapcsolatot mutatnak a zenével. Tulajdonképpen nem is prózai darabok, hanem zeneművek. A tempó, a ritmus mindent eldönt. Csehovnál arra van szükség, hogy a színész az elérendő lelkiállapot mentén határozza meg színpadi létezése ritmusát. Ha úgy érzi, vár akár két-három másodpercet a megszólalással, a mozdulattal. A Kölcsönlakás-típusú darab ezt nem engedi meg. Egy félmásodperces csúszás összedöntheti az addig felépített konstrukciót. Ezért mondom azt, hogy látszólag prózát, valójában zenés darabot darabot rendezek most. És ha jól dolgozunk, a kaposvári néző egy tökéletes zeneművel találkozik majd a bemutatón és a további előadásokon.

Az interjút készítette: Bérczes László

 
 

Kapcsolódó anyagok