“El sem tudjuk képzelni, milyen lehetőségek rejlenek a bábban”

Interjú Csiby Gergellyel
2017 február 20. hétfő, 7:00

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen több mint húsz éve folyik bábos oktatás. Idén immár az ötödik bábszínész osztály végez. Az elkövetkező hetekben Meczner János és Tengely Gábor tíz diploma előtt álló növendékét mutatjuk be, ezúttal Csiby Gergelyt.
Csiby Gergely az idei évben a Vígszínházban tölti szakmai gyakorlatát, ahol a bombaként robbant, hatalmas közönség és szakmai siker övezte Pál utcai fiúk Richtereként ismerhették meg a nézők. A Dzsungel könyvében a Főfarkast személyesíti meg és játszik a színház legújabb, február 26-án bemutatásra kerülő előadásában, a Rendezésben, amit vendégként Szikszai Rémusz állít színpadra. Kőszínházi elfoglaltságai mellett független produkciókban is dolgozik, fellép a Forte társulattal a Horváth Csaba rendezte Concerto című előadásban és már próbálják a Tavaszi áldozatot, melynek koreográfus-rendezője Widder Kristóf.

Csiby Gergely

Csiby Gergely

Mikor kezdett foglalkoztatni a színház, a színészet?

Az általános iskolában már gondoltam rá, hogy drámatagozatos gimnáziumba jelentkezem, de végül a Szent Margit Gimnáziumban kezdtem a középiskolát. Már fél év után tagja lettem az iskola angol színjátszó körének, magyar nyelvű nem volt, én meg örültem a lehetőségnek, mert az angol nyelvet már akkor is nagyon szerettem. Következő lépés a Gáspár András és Balázs Ágnes vezette ÁSZ Színjátszó Tábor volt, amit 2008 nyarán indítottak. Ősszel elmentem Földessy Margit stúdiójába, ahol három évet töltöttem, majd jött az érettségi és jelentkeztem a Színművészetire. Akkor indult a Bagossy–Pelsőczy–Rába osztály. A másodrostán estem ki. Nagyon rossz élmény volt, nem a kiesés, maga a felvételi. Az a 10 perc. A Pesti Magyar Színiakadémiára azonban felvettek. Nagyon jó osztályunk volt, oda járt például a most negyedéves Szántó Balázs, a zenés osztályból Józsa Betti, Kurucz Dani, Hunyadi Máté. A következő évben ismét jelentkeztem az SZFE-re, de tudtam magamban, hogyha az a tanár indít osztályt, aki tavaly levezette a másodrostát, akkor semmi esélyem. Azt éreztem, hogy nem tudnék neki 8-10 perc alatt annyira megnyílni, hogy kommunikálni tudjunk. Nem akartam csak ezért kihagyni egy évet, és a felvételi infóknál láttam, hogy ismét indul bábszak. Utána kerestem, kérdezősködtem a szakirányról, aztán végül felvételiztem és felvettek. Korábban elküldtem a jelentkezésemet egy New York-i intenzív színészképző kurzusra is, így elég feszesre sikerült a nyár: négy nappal a harmadrosta után repültem Amerikába, ahonnan 2 hónap után, augusztus 20-án jöttem haza.

Csiby Gergely - Egy indián naplója

Csiby Gergely – Egy indián naplója

Vissza tudsz emlékezni, mi volt az, ami akkoriban vonzott a színészetben?

Az általános iskolában csendes, visszahúzódó fiú voltam. A srác, aki nem igazán szerette a focit, nem dohányzott titokban a wc-ben, nem volt benne minden hülyeségben. Nem voltam „népszerű”, de szerettem volna, ha rám is figyelnek. Szerintem ez a közösség és ez a nyolc év hozta ki belőlem azt, hogy meg akarom mutatni magam. Sokakkal ellentétben, nekem nem okozott gondot, ha meg kellett tanulni egy Petőfi verset, vagy ha beosztottak népdalt énekelni az iskolai gálára. Akkor még nem tudtam pontosan, hogy mi ez az egész, hogy „akkor én színész leszek, és emberek előtt akarok dolgozni”, csak jó volt megmutatni magam, csinálni valamit másoknak. Olyankor azt éreztem az iskolás fejemmel, hogy számítok.

A New York-i kurzus segített az itteni indulásban vagy épp ellenkezőleg, nagyon más volt az, amit ott tanultál, mint az, ami az egyetemen várt?

Ez a kérdés nagyon fontos pontja lesz a szakdolgozatomnak is. Sok mindent tanultam, amit nem feltétlenül tudtam rögtön hasznosítani, vannak dolgok, amik például még csak most tudatosulnak bennem, most kezdem megérteni őket. A Uta Hagen-féle módszert tanultuk. Ennek a technikának az az egyik legfontosabb eleme, hogy minden színpadi helyzetben meg kell találnod az úgy nevezett „fizikai célodat”. Tehát minden jelenetben, párbeszéd, vagy monológ közben is a színésznek tudnia kell, milyen a viszonya a térrel. Mi a fizikai cél. Például, keresem a kulcsom, vagy meggyújtom a tüzet a kályhában, vagy egyszerűen csak a képet nézem a falon, de mindig tudnom kell, mi a következő lépés. A tanárok megkövetelték, hogy minden valósághű legyen: amit megfogsz, amit viselsz, ahová ülsz, minden. A stúdió is úgy volt berendezve, hogy a függöny mögött ott volt egy gurítható francia ágy, hűtő, tűzhely, gardróbszekrény. Egész nyáron azt hallgattam, hogy minden „igazi” legyen, mert csak úgy tudod igazán átélni a dolgokat, úgy tudsz magadból építkezni, ha a jelenetben tényleg a saját ruhád, bögréd, szemüveged van. Ha csináltunk egy ötperces jelenetet, az amerikai osztálytársaim, akik ebben a gondolatrendszerben szocializálódtak, biztos, hogy minden kis részletre figyeltek. Ha kellett egy tárgy, legyen az bármekkora is, behozta otthonról. Volt aki saját komóddal érkezett egy mesterség órára… Nagyon furcsa volt ez után a hat hét után egyből azzal találkozni, hogy itthon ez nem így van. Volt két iskolapad, három szék a 42-es teremben és minden mást képzelj el. Hasonló volt viszont, hogy kint is nagy hangsúlyt helyeztek a mozgásra és a testtudatra, és ez az egyetemen is így volt. Nálunk többnyire művész tanárok oktatnak, ott a tanítás egy szakma. Volt egy idős mesterünk, Edward Morehouse, aki ötven éve csak tanítással foglalkozik, Brad Pitt is a tanítványa volt. Színészpedagógus, ez az élete. Négy év távlatából visszagondolva: valahogy úgy jöttem az egyetemre, hogy már egy évet tanultam a Magyar Színházban, voltam kurzuson Amerikában, feltűntem néhány tévésorozatban, azt gondolhattam, már biztos mindent tudok… És akkor jött a pofon, hogy ez egyáltalán nem így van. Az első két-három év iszonyú nehéz volt, hogy megtaláljam magam az osztályban, az iskolában, megtanuljam, hogyan kell az embernek felépítenie önmagát, alkalmazkodni a többiekhez, figyelni és nyitottnak lenni. Nagy áttörés volt másodévben a Zsótér kurzus, ahol a Don Carlossal foglalkoztunk. Ott éreztem először az egyetemen azt a szeretetet és figyelmet, amivel Amerikában találkoztam.

Kukurikú ifiúr (SZFE)

Kukurikú ifiúr (SZFE)

Magával a bábbal nem volt problémád?

Nem. Bár hasonlóan a színészethez, a báb esetében is kiderült, hogy teljesen mást gondoltam róla, mint amit nálunk tanítanak. Azt gondolom, a báb nagyon fontos kifejezési formája a színháznak és ma már egyre jobban be tud épülni a többi műfajba. Ahogy évekkel ezelőtt megjelent a fizikai színház fogalma, most egyre inkább teret kapnak azok a kezdeményezések, ahol az élő színész mellett valamilyen formában ott a báb vagy a tárgyanimáció. Nagy felfedezés volt számomra, hogy nem csak a Sztanyiszlavszkij-féle módszerre épülő színház létezik. Van számos másik út és lehetőség. Ezekkel mind az egyetemi évek alatt találkoztam. Szerencsénk volt, hogy az első három évben sok külföldi workshopon vehettünk részt. Jártunk Berlinben, Sienában, találkozhattunk a londoni Central School of Speach and Drama iskola diákjaival és professzorával, Berlinben Grotowski egyik volt asszisztense tartott nekünk kurzust. Elképesztő élmények. Igyekeztem minden fontos gondolatot rögzíteni.

Miért?

Szeretem összesíteni és megőrizni azokat a dolgokat, amik hatással vannak rám. Így volt ez a New York-i képzéssel, az egyetemi és külföldi kurzusokkal, a Grotowski workshoppal. Akár csak egy mondatot vagy gondolatot, de volt, amikor egy mozgás tréning első felét írtam le. Nem mellesleg, most nagyon jól jön a szakdolgozatomhoz.

Mennyire tudod hasznosítani az életben azt a tudást, amit az egyetemen kaptál?

Negyedévben vidéki bábszínházaknál voltunk gyakorlaton. Mindenki máshol. Én Debrecenben, a Vojtina Bábszínházban dolgoztam. A Tündér Lala címszerepét játszhattam. Egy bunraku bábot kellett mozgatnom egyedül. Lehetett kamatoztatni, amit tanultunk. Aztán az év közepén kicsit bepánikoltam: nem volt felkérésem. Majd egyszer csak jött a Vígszínházban A Pál utcai fiúk Marton László rendezésében. Ez volt az első nagyobb volumenű munkám. Az előadás koreográfusa Horváth Csaba. Közel áll hozzám a mozgás és az a fajta színház is, amit a Forte Társulat képvisel. Boldog voltam, hogy vele dolgozhatok. Élveztem a közös munkát. A Pál utcai előbemutatója után elhívott a következő darabjába. Bartók Concertójára készített előadást, aminek a premierje az Ördögkatlan fesztiválon volt nyáron és játszottuk az Őszi Fesztivál ideje alatt a Várkert Bazárban. A Nemzeti Táncszínház repertoárjára került és egész évadban játsszuk. Kicsit azért féltem bekerülni a Fortésok közé, főleg egy olyan darabba, ahol semmi szöveg nem hangzik el. Aztán arra gondoltam, ha Csaba bízik bennem, hogy fel tudom venni a lépést, nem lesz baj. Nem csak fizikálisan, de agyban is hatalmas munka, azonban próbáról próbára egyre jobban tudtam figyelni és nem csak arra, hogy mi az a bizonyos lépéskombináció, hanem hogy mit is rakunk mögé. Nincs történet, nincs narratíva, de közben mégis van valami. Mindig van. A próbák alatt nagyon hálás voltam, hogy az első években annyi mozgásóránk volt. Illetve pontosan a Concerto próbák előtt fejeztük be az osztállyal a Ladányi Andrea által koreografált Zero című vizsgánkat, ami jó felvezető volt. A Pál utcai fiúk és a Concerto rendbe tett lelkileg. Azt éreztem, amit már régen nem. Az iskolában meg főleg nem. Jó tudni, hogy kellek, hogy fontos vagyok és adhatok másoknak. Nagyon hálás vagyok Marton László tanár úrnak és Csabának, amiért figyelmet és lehetőséget kaptam tőlük.

Forte Társulat: Concerto (Fotó: Kacsur Tamás, Ördögkatlan Fesztivál)

Forte Társulat: Concerto (Fotó: Kacsur Tamás, Ördögkatlan Fesztivál)

Milyen volt A Pál utcai fiúk próbafolyamata és hogy éled meg az előadás óriási sikerét?

Először is volt egy casting. Régi osztály- és csoporttársammal, Szántó Balázzsal mentünk, aki Zsámbéki Gábor osztályába jár. Én nem igazán vagyok jó az ilyen helyzetekben. Sokszor begörcsölök, azonnal jön az önértékelés és akkor vége. Vajon most jól csináltam-e, jól mondtam-e, stb… Azt éreztem, nem sikerült. De egy héttel később csörgött a telefonom, és közölték, hogy megkaptam Richter szerepét. Balázsnak is összejött, ő Weiszet alakítja. Izgalmas volt a próbaidőszak az első pillanattól kezdve. Dés András zenei asszisztenssel kezdtünk dolgozni. Vele csináltuk az ütős, ritmusos játékokat, majd jött a koreográfia, ami tovább erősítette bennünk azt a tudatot, hogy ez egy „banda”. Így aztán a társaság nagyon hamar összekovácsolódott, persze távolról mindenki ismert mindenkit. Medveczky Balázzsal együtt jártunk Földessy Margit stúdiójába, Csapó Attila, Zoltán Áron, Tóth András, Vecsei Hasi fölöttünk végeztek. Nagyon ránk és belőlünk építkezik az előadás. Olyanok lettünk rövid idő alatt, mint egy igazi osztály. Azt gondolom, ezért is tud ekkorát robbanni a produkció, mert valódi csapat lett belőlünk a próbák során. Amikor először játszottunk közönség előtt és az előadás végén elképesztő tapsvihar és sikoly fogadott, kicsit mindenki zavarba jött. Ez még május végén volt. Nem tudtuk, hogy a Pál utca ilyen őrület lesz. De lett, és nagy öröm úgy játszani valamit, hogy azt látod a színpadról, hogy az ezer férőhelyes színházban már a lépcsőn sem lehet moccanni. Néhányan A dzsungel könyvében is benne vagyunk. Nagyon vicces, most két Dés-Geszti darabban is játszom. Januárban beálltam a Makrancos Katába, illetve most próbáljuk a Házi Színpadon Bartis Attila Rendezés című darabját, amit Szikszai Rémusz állít színpadra.

Báb vagy élő színház, esetleg fizikai színház? Melyik vonz leginkább?

A Vígszínházban vagyok gyakorlaton és nagyon jól érzem itt magam. Jó egy színházhoz tartozni, egy csapat részének lenni. És az, hogy mellette még dolgozhatom nem kőszínházi társulatokkal, az külön öröm. Horváth Csaba Concertója fontos állomás a kőszínházi darabok mellett, és most az egyik volt növendékével, Widder Kristóffal próbáljuk Sztravinszkij Tavaszi áldozatát. Ez is fizikai színházi előadás lesz, vagyis inkább tánc. Itt sem lesz szöveg. Javarészt azokkal dolgozunk, akikkel a Concertóban már találkoztam. Örülök, hogy sok mozgásszínházi előadásban vagyok érintett. Karban tart. Fejben és fizikailag egyaránt. Felmerült bennem az is, milyen jó lenne létrehozni egy olyan csapatot, akikkel a színház különböző területeit – mint a báb, a próza, a mozgás – ötvözve lehetne új formanyelvű előadásokat csinálni. Vannak ötleteim, pályáztam tavaly a Titániumra, de ez csak távlati terv. Most még rengeteget kell tanulnom magamról és a szakmáról, sokat dolgozni, tapasztalatokat szerezni. És nem bánom, hogy annak idején a bábszakra adtam be a jelentkezésemet. Talán így kellett lennie.

Vígszínház: A Pál utcai fiúk (Fotó: Gordon Eszter)

Vígszínház: A Pál utcai fiúk (Fotó: Gordon Eszter)

Egyébként bennetek, bábosokban van egy kisebbrendűségi érzés?

Igen. Amíg nem jártam az egyetemre, nem gondoltam, hogy ez létezik. Azt hittem van a prózai meg a bábszak, mindenki csinál, amit csinál. Néztem ilyen és olyan vizsgaelőadásokat, mindegyik izgalmas volt. De belülről már érzékelni lehet egyfajta megkülönböztetést. Csak így finoman. Ez nem titok. Erről lehet beszélni. Állandó kérdés volt, hogy a bábszakos hallgató miért akar egy évben három prózai vizsgát csinálni, miközben nekünk, az elmúlt két évben nem volt szakirányú vizsgánk. Aminek azért, lássuk be, van némi létjogosultsága. Ezzel nyilván az osztályvezetés is képben van és a következő bábosztálynál majd szigorúbb lesz a meghívott tanárokkal. Szerintem az a probléma, hogy nincs pontosan megfogalmazva, mi is a célja, a feladata a bábszaknak. Kiket és mire képez. Mindig az járt körül minket, hogy milyen szuper, ti még bábozni is tudtok. Igen, tudunk, de mindennek ára van. Máshova tolódik a plusz órák miatt a beszéd- vagy zenés-színészmesterség képzés. Utóbbi nálunk konkrétan kimaradt. Az biztos, hogy többet kell teperni és mindenhonnan eltanulni, amit lehet. Ráadásul nincs helyre téve a fejekben, hogy a báb nem az, ami húsz vagy harminc évvel ezelőtt volt, hogy az egy izgalmas, kísérletező műfaj lehet. A világ számos országában különleges alkotók, társulatok dolgoznak, mi itthonról el sem tudjuk képzelni, vagyis nem nagyon foglalkozunk vele, milyen lehetőségek rejlenek a bábban. Persze vannak próbálkozások. Meghívhatna az egyetem olyan nagynevű szakembereket, mint Duda Paiva vagy Matt Vogel, akiktől rengeteget lehetne tanulni a kortárs (báb)színházról. Jó lenne, ha a következő bábosztálynak már nem kellene megküzdenie azokkal a rossz érzésekkel, amikkel nekünk. Az egyetem falain kívül az ember ezt már nem annyira érzi. Ott az számít, mit mutatsz, mit tudsz, mennyire vagy koncentrált munka közben és tényleg akarod e csinálni.

Mire vágysz? Hogy képzeled el a közeljövőt?

A Vígszínházban vagyok gyakorlaton, szeretek ott lenni, azt érzem, ők is szeretnek, és feladat is van. A Vígtől hat percre születtem Újlipótvárosban, életem első színházi élménye is ideköt. Részint a a Vígben ülve, az Egy csók és más semmi előadása alatt döntöttem el, de véglegesen, hogy akkor én is ezt akarom csinálni.