“A legfelszabadultabb kacagás közben szoruljon el a néző torka” – Interjú Pinczés Istvánnal

2017 február 21. kedd, 8:03

David Pownall Mesterkurzus című darabját mutatta be Pinczés István renezésében a debreceni színház, február 17-én.

A darabban Sztálin, a nagy Szovjetunió teljhatalmú ura Zsdánov kultúrkomisszárral berendelteti a Kremlbe az idős Prokofjevet és az ifjú Sosztakovicsot. A Nyugatot járt világhírű komponistával és az ambiciózus ifjú zsenivel Minden Dolgozók Barátjának ördögi tervei vannak: megteremteni a nem létező szocialista realista zenét. A megalázó műhelymunkát Sztálin dirigálja. A két zeneszerző zongorán és az életével játszik. Pownall népszerű darabját számos korábbi debreceni színházi siker (Ibusár, Imoga, Márton partjelző fázik, [kamera.man], A Gézagyerek) rendezője, Pinczés István állította színpadra, akivel a próbák szünetében beszélgetett Vajland Judit.

Pinczés István, Szalma Tamás, Csikos Sándor

− A Mesterkurzus számodra rendezőként sem ismeretlen, hisz huszonhét évvel ezelőtt, mikor főrendezőként dolgoztál a Csokonai Színházban, Dobák Lívia dramaturg segítségével már színpadra állítottad a darabot. Elég nagy az időbeni távlat, de gondolom, valamelyest emlékszel az akkori előadásra, illetve látod a különbséget: másfajta elképzelésekkel, rendezői koncepcióval nyúlsz-e most a szöveghez?

− Korábban nagyon realista megoldásokban gondolkodtunk, vagyis semmi olyasmi nem történt a darabban, ami egy szobában hasonló helyzetben ne történhetett volna meg. Akkor csak Sztálin, Zsdánov, Prokofjev és Sosztakovics volt a színpadon, a Hadnagy és két katona. Most kevésbé hagyományos színházi formanyelven, erőteljesebb rendezői szemlélettel, más színészi játékmodorral szólalunk majd meg. Indokolt esetben nagyon eltolódunk a szürreália felé, hisz az a hat-hét katona, akik kiszolgálják Sztálint és különböző akciókat bonyolítanak le, más-más formában, allegorikus figurák képében is megjelennek. Sok olyan allúzió, célzás lesz az előadásban, amik tovább tágítják az értelmezési tartományt: a Bibliából, a Godot-ra várva című darabból, más művekből is vissza-visszaköszönnek finoman elbújtatott motívumok. A darab stílusa így inkább tart rokonságot az örkényi, różewicz-i, mrożeki társadalmi abszurddal, ahol valóságos, hihető helyzetekben a művész és a hatalom abnormális viszonya sokkal inkább előtérbe kerül, mint a sterilebb, nyugati típusú abszurd darabokban. Vagyis egy olyan abszurd, szürreális, szatirikus játékot látunk most – ellentétben a ’89-es realista-dokumentarista produkcióval –, ahol egy embertelenül diktatórikus társadalmi viszonyrendszer esszenciája és a bomlott agyú diktátor karakterrajza szinte már önmaga paródiájába fordultan, mégis életveszélyesen jelenik meg a két művész zenés kihallgatása során.  Még arra is törekedtem, hogy a négy valóságos történelmi figurát játszó színész sminkje hasonlítson Prokofjev, Sztálin, Zsdánov, Sosztakovics arcára. Örkény Tótékjának Őrnagyához hasonlítható a Pownall által megírt Sztálin-figura: kegyetlen történelmi valóság, hogy ez a nagyhatalmú, sérült lelkű, bomlott személyiségű vezető 20-25 millió ember haláláért felelős. Kivégeztette a családját, potenciális politikai ellenfeleit, aberrált viszonyt ápolt a lányával, és bár a kommunista párt vezetője volt, a vallással, Istennel, a pravoszláv hitvilággal szoros kapcsolatot tartott. Senki nem akarta kivégezni ezt az őrült despotát, mert cár atyuska utódját látták benne. A szocialista-kommunista rendszerben Lenin, később Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev töltötte be a Nép Atyja szerepet, s mi az előadásunkban elérkezünk majd Putyinig is. Négy kitűnő színészi alakítással és hat táncos színes kavalkádjával egy örkényi értelemben szórakoztató, de elgondolkodtató előadás felé próbálom a Csokonai Színház ekhós szekerét tolni, hogy a legfelszabadultabb kacagás közben szoruljon el a néző torka a sírástól.

Jámbor József, Rózsa László, Csikos Sándor, Szalma Tamás / Mesterkurzus, Csokonai Színház / Fotó: Máthé András

− A megalázás, megaláztatás darabjának nevezted a Mesterkurzust az olvasópróbán. A második világháború után három évvel, 1948-ban játszódik a darab, abban az időszakban, amikor a szocialista-kommunista országokban a kulturális élet komoly, gyakran áldozatokkal járó „megtisztítása” zajlott…

− A sztálini, de Zsdánov által meghirdetett doktrína uralkodott, miszerint csak a pártos irodalmat, képzőművészetet, filmművészetet szabad támogatni. A fizikai megsemmisítés, az egzisztenciális ellehetetlenítés, a szilenciumra helyezés, a bebörtönzés, a száműzetés, a fenyegetés, a zaklatás és a kínzás mint a megtöretés módszerei még a hatvanas évekből is ismertek, Magyarországon is. Tudjuk, hogy egyes írók, költők művei nem jelenhettek meg. Tudjuk azt is, hogy volt egy vékony tartomány a támogatott és a tiltott művek mellett, ez volt a tűrt kategória.  1945-46-ban először az orosz irodalmat − ahogy ők hívták −  „tisztították” meg, egy évvel később a képzőművészetet. Aki témában, figurateremtésben, cselekményszövésben nem követte a kitűzött elveket, számíthatott a retorzióra. Az irodalomban, amelynek az eszköze a nyelv, könnyű volt fülön csípni, hogy valami pártos-e vagy sem. Ha nem munkás, gyári dolgozó, vájár vagy olvasztár volt a regény főszereplője, át se ment a szűrőn.

− A zene nyilván nehezebben kontrollálható terület volt, a doktrínák megfogalmazása is nehézségekbe ütközött, így nem véletlen, hogy a darabban is két zeneszerzőzsenit szerepeltet Sztálin mellett a szerző. Miért volt nehéz dolguk a zenével?

− ’48-ban volt a Zeneművészeti Szövetség Kongresszusa a Szovjetunióban, és meg kellett volna határozni a pártos zene törvényszerűségeit. Prokofjev meg is kérdezi a darabban, hogy honnan tudja a zeneszerző, hogy amikor ösztönösen megjelenik egy dallam az agyában, az teszik-e majd a népnek vagy sem?

Mesterkurzus, Csokonai Színház / Fotó: Máthé András

− Vagyis arra próbál választ kapni, hogy meghatározható-e egyáltalán, mik a szocialista realista zene egyértelmű ismérvei?

− Már azt is nagyon nehéz meghatározni, hogy mi is egy adott zenemű témája. Egy dallam vajon a felhők vonulásáról szól, egy búskomor férfi öngyilkossági gondolatairól vagy épp egy államellenes cselekvésre buzdít.

− Igaz az a történet, hogy Sztálin valóban meg szerette volna komponáltatni az új himnuszt? Valóban erre a történetre épül a darab? 

− A darabnak az a magva, de nem teljesen ez történt. Nyílt pályázatot hirdettek az új himnusz megírására Sztálin elvtárs vezetésével és Zsdánov tanácsára.  A nyílt pályázaton Sosztakovics és Hacsaturján nyertek. Az volt a baj, hogy azonos pontszámmal, s mivel senki sem merte vállalni a felelősséget, Sztálin elé került az ügy, döntse el, hogy végül is ki írja meg a himnuszt. A Nép Tanítója úgy döntött, hogy írják meg ketten. Be is mentek egy kocsmába, és aki a rövidebb gyufaszálat húzta, az írta a refrént, aki a hosszabbat, az a verzét. Így készült el az új szovjet himnusz, de nem ez győzött, mert a nyílt demokratikus szavazás mellőzésével időközben Sztálin elvtárshoz beprotezsáltak egy fiatal zeneszerzőt, ő volt Alekszandrov, s az ő verzióját fogadták el. Az angol író, Pownall egyszer Moszkvába utazott repülőgéppel, és a mellette ülő zenetörténész elmondta neki ezt a történetet. Valójában ez adta az inspirációt, hogy ha nem is a himnusz, hanem a szocialista realista zene megszületésének történetét egy ilyen Walpurgisz-éji, a Kremlben éjfékor induló szeánsz vagy inkább kihallgatás keretein belül megírja. Történelmi tények igazolják, hogy Sztálin valóban éjszaka dolgozott, éjszaka írta alá a kivégzendők listáját, éjszaka hívatta be azokat a költőket, írókat, festőket, zeneszerzőket is, akiket ebben a bizonyos szobában, amit a mi díszletünk is ábrázol, addig-addig „gyürkészett” pszichikai és mindenféle hadviseléssel, megfélemlítéssel, amíg el nem érte a célját. A Mesterkurzusban Sosztakovicsnak és Prokofjevnek is alá kellene írnia azt a határozatot, amit másnap a Zeneművészeti Szövetség Konferenciáján Sztálin és Zsdánov szeretne felolvastatni és elfogadtatni az összes zeneszerzővel. Nevezetesen, hogy minden zeneszerző köteles régi, a népdalra emlékeztető, dallamos zenét írni. A két zeneszerző persze azt mondja, hogy ez önmaguk feladása lenne.

Csikos Sándor, Jámbor József, Rózsa László/ Mesterkurzus, Csokonai Színház / Fotó: Máthé András

− A darab egy pontján mégis az ész diadalmaskodik, hisz Sztálin rájön, hogy képtelenség megírni azt a zenét, ami vágyálma volt, hiába hívatja magához a két zeneszerzőt. 

− Sztálin valójában ezt nem realizálja, hisz ekkor már nagyon részeg, Zsdánovnak pedig nincs akkora hatalma, hogy Sztálin feje fölött kivégeztesse őket. Prokofjev álláspontja: adjuk meg a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami az Istené! Vagyis elfogadna egy olyan kompromisszumot, mely szerint bizonyos kötelező penzumokat ők megírnának, annak fejében, hogy kapjanak kottapapírt és adják ki a saját szimfóniáikat is. Sosztakovics egy kicsit erőteljesebben és egy kicsit kevésbé taktikusan, de félreérthetetlenül kiáll a művészi szabadság mellett. Benne sok minden nyersebben van meg, nagyobb hévvel meri védeni a saját igazát, bár a darab folyamán ő az, aki jobban összetörik: sírógörcsöt kap a megaláztatások hatására. Bár Sztálin részegen elengedi őket, Zsdánov azt mondja, még nem végzett velük. A fenyegető árnyék ott marad a fejük fölött.

− Tizennégy év után jöttél újra rendezőként a színházba. Milyen érzés?

− A tavalyi évadra is hívott Gemza Péter, de fizikailag nem voltam még elég erős ahhoz, hogy részt tudjak venni egy próbafolyamatban. Jó érzés volt ide jönni, mert a régi kollegák, a kellékestől kezdve a portáson keresztül a díszítők, a műhelyben dolgozók, mindenki ismer, az egykori sikerekre emlékeztet. Többet készültem erre az előadásra, mintha másutt rendezném. Szeretném, ha azt mondaná a közönség, ezt az előadást érdemes volt megnézni.

Az interjút készítette: Vajland Judit

Debreceni Csokonai Színház