“A múltat csak ürügyként használjuk” – Interjú Szikszai Rémusszal

2017 február 21. kedd, 7:03

Bartis Attila, a nagysikerű Romlás után, a Vígszínház számára egy újabb felkavaró, kíméletlen történetet írt Rendezés címmel. A Házi Színpad február 26-i bemutatójáról a rendezővel, Szikszai Rémusszal beszélgettünk.


Mi ragadott meg téged, Bartis Attila Rendezés című darabjában?

Nem a színház a színházban játék, sokkal inkább annak a komplexitása, hogy milyen az ember, az emberi természet, a maga valójában. Tele van az életünk számunkra felróható, kisebb-nagyobb bűnökkel, mégis, ha összességében tekintesz egy emberre, a kérdés az, hogy felmentehető-e vagy sem. Olyan szövetből vagyunk, hogy ha másról van szó ítélkezünk, ha rólunk, felmentjük magunkat. Ennek a boncolgatásában Bartis nagy jó. Emellett három perc alatt teremt a regényeiben is egy olyan atmoszférát, olyan érzetet, ami lenyűgöző a szorongató érzéseivel együtt, és olyan történeteket talál ki, amik vérfagyasztóak. Ha jól tudom, Attilának ez a második drámája, nem egy hagyományos szövetű színdarab, dramaturgiailag vannak benne buktatók, amiken túl kellett lendülni. De ez nem vesz el semmit a darab értékéből. Sőt, ez volt benne a kihívás.

Szikszai Rémusz és Hevér Gábor / Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Hogy kezdtetek el dolgozni? Volt valami különlegesebb munkamódszer, elemzés?

Az egész próbaidőszakot megelőzte az, hogy Vörös Roberttel (az előadás dramaturgja) egy hétig, nálunk a konyhában dolgoztunk a szövegen éjt nappallá téve, és közben elfogyott egy üveg pálinka. Nyilván az első lépés a szöveg, a föld, amit meg kell munkálni. Míg én át nem rágom magam egy szövegen, addig fogalmam nincs, hogy mit látsz majd az előadásban.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A darab a hazugságokról szól. Te ebben hol látod az aktualitást? Mi a leghangsúlyosabb számodra?

Mindenki megadja magának azt a lehetőséget, azt a pozíciót amiből megítélheti a múltat. Ám a múltat csak ürügyként használjuk valamire, hogy elítéljünk vagy megítéljünk másokat. Nem megérteni akarunk magunkból, vagy a világból bármit is, hanem felhasználjuk ellenfeleink ellen. Erre használja a politika, és ez gyűrűzik a társadalomban is. Soha nem nézünk valóban szembe a múlttal. Gyakorlatilag az egész történelmünkkel ezt műveljük. Nem vagyunk hajlandóak szembenézni a saját hibáinkkal, hogy aztán tanulhassunk belőlük.

Lengyel Tamás, Hevér Gábor / Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Milyen itt, a Vígszínházban dolgozni?

Jó! Én fent vagyok itt az emeleten, a Házi Színpadon. Nagyon szeretem az embereket egyenként, külön-külön is. Nagyon szeretem a háttér embereket, és ahogy melóznak. Én nem hiszek abban, hogy ezt lehet lélek nélkül csinálni. Vagy sikerül megnyerned a kollégákat arra a hat vagy hét hétre, hogy számukra is egy ügy és fontos legyen, vagy nem. Ha sikerül, az mindig, jó érzés. Remélem, hogy nekik is jó volt velem. Én nagyon nem kedvelem a konfliktushelyzeteket a próbákon, inkább teremtek olyan légkört ahol harag nélkül, tisztán lehet beszéni. Ez sikerült szerintem most is. Nagyon szeretek velük dolgozni.

Szikszai Rémusz / Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Mennyit játszol és mennyit rendezel?

Én már alig játszom. Nagyon ritkán hívnak színésznek, folyamatosan be vagyok táblázva, négyet-ötöt rendezek egy évben, még többet is lehetne, ha mindent elvállalnék, de ez fizikailag és szellemileg is egy nagyon megterhelő. Nekem ideális az lenne, ha maximum hármat rendeznék és kettőt játszanék közte fésűben. A játszás egy felszabadító érzés, a rendezés folyamatos felelősség amit egy produkcióért, egy közösségért vállalsz, gyakorlatilag huszonnégy órából huszonnégy óra meló. Visszatérve a Rendezésre, Ruszt József tanította a Fodor Tamásnak, ő meg nekem, hogy vegyél egy üres lapot és írd rá a címet, és kezdjél el gondolkodni, úgy, hogy már százszor átrágtad magad a cuccon.

Csiby Gergely, Medveczky Balázs, Hevér Gábor, Herczeg Adrienn / Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Ennek a darabnak az a címe, hogy Rendezés – ezért is érdekes, mert számomra kevésbé fontos az, hogy a történet egy színházban játszódik, hanem ami fontos, hogy rendezni kellene végre a „közös dolgainkat” , rendezni valahogy a múltat. A színháznak kötelessége elmondani ezt. Mert valamiért mégsem sikerül kimondanunk az igazat. Pedig lényeges lenne. Az, hogy nem vagyunk rá képesek, számomra azt jelenti, nem nőttünk föl. Képtelenek vagyunk felnőni oda, hogy magunk rendezzük az életünket.

 Szerző: Szász Hanna

Színház.org