Mesék, melyektől emberekké válhatunk – Villáminterjú Szirtes Edina Mókussal

2017 február 26. vasárnap, 9:00

Hogyan reagálnak a tanárok, mikor egy hétéves, pufók kislány kijelenti, hogy zeneszerző lesz? Hogyan válik színházi zeneszerzővé a koncerttermek ünnepelt hegedűművésze? Milyen az „oroszlánszőrös zene”, és milyennek hallja egy zenész Lázár Ervin világát?

Szirtes Edina Mókussal, A kisfiú meg az oroszlánok című zenés mesejáték zeneszerzőjével készült interjú.

Szirtes Edina Mókus (fotó: fidelio.hu)

− A honlapodon olvastam, hogy az első műved rögtön egy mesejáték megzenésítése volt hét éves korodban. Mesélnél erről egy kicsit?

− Talán az Ali baba és a negyven rabló című mese volt, amelyhez első osztályos koromban a zeneiskolában zenét kellett írnunk. Volt egy kisfiú az osztályunkban, aki nagyon tehetségesen klarinétozott, és én azt találtam ki, hogy a klarinét végéhez kössünk egy zsineget, ahhoz pedig egy kígyót, és ahogy fújta a hangszert, a zsineghez rögzített kígyó szépen kitekeredett. Egy nagyon egyszerű dallamot írtam a klarinétosnak, én pedig zongorán kísértem. Az a különös, hogy mikor Kecskeméten elkezdtem a zeneóvodát, én már ott mondtam, hogy zeneszerző és karmester szeretnék lenni. Ehhez a nagyon karakteres kijelentéshez egy pufók kislányt kell elképzelni tökéletesen gömb alakú fejjel, akinek a fején hófehér Beatles-frizura volt. A határozottságommal viszont mély benyomást tettem a tanáraimra, és az egyikőjük aztán el is jött Budapestre, a Művészetek Palotájába az első szerzői estemre, és pironkodva ismerte el, hogy csak legyintett, mikor a gomba frizurámmal bejelentettem, hogy zeneszerző leszek. Ez egyébként is jellemző rám: elképzeltem, hogy muzsikus leszek, és azzá is váltam. Kívülről akár túl egyszerűnek is tűnhet a mai világban, de ez együtt jár egy mindennapos küzdéssel, hogy ne fertőzödjünk meg, hogy azok maradjunk, akik gyerekkorunkban lenni akartunk.

Mercs Máté, Mészáros Tibor - Csokonai Színház: A kisfiú meg az oroszlánok (fotó: Máthé András)

Mercs Máté, Mészáros Tibor – Csokonai Színház: A kisfiú meg az oroszlánok (fotó: Máthé András)

− A hegedűművészi és zeneszerzői karriered nyílegyenes vonalúnak mondható a zeneóvodától a Zeneakadémiáig. Hogyan érkezett meg az életedbe a színház?

− Mindig is álmodoztam róla, de mikor mások már huszonévesen zenét írnak a színházakban, akkor én még diplomáztam és koncerteztem. Később a kortárs táncon keresztül kerültem közel a színházhoz: táncosoknak írtam zenét, ugyanis koncertező zenészként hozzájuk hamarabb eljutottam. Először a Szegedi Kortárs Balett A csodálatos mandarin című előadása előtt egy szabad hegedű improvizációval léptem fel. Utólag azt mondom, hogy nagy bátorság volt Bartók műve előtt improvizálni, mindenesetre ez volt az első alkalom, majd ezt követték további meghívások a PR-Evolution, a Duda Éva Társulat, aztán a Ciróka Bábszínház részéről is, és ezzel bekerültem a színházakhoz. Ami most nagyon nagy megtiszteltetés számomra, hogy a Budapesti Operettszínház tavasszal Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnikájából készít egy musical változatot, melynek én lehettem a zeneszerzője. Mindig érdekes kérdés, hogy egy drámai előadásban milyen szerepet játszik a zene: továbbviszi-e a gondolatot, hozzátesz-e olyat, amit nem lehet szóban kifejezni, vagy éppen megállítja az időt, és tovább élteti a korábban már elmondottakat. Természetesen minden zenés munka kihívást jelent, de a musical azért különösen fontos, mert a zene tényleg egyenrangú része az előadásnak.

Csokonai Színház: A kisfiú meg az oroszlánok (fotó: Máthé András)

Csokonai Színház: A kisfiú meg az oroszlánok (fotó: Máthé András)

− Úgy tűnik, hogy a debreceni A kisfiú meg az oroszlánok és a budapesti Szegény Dzsoni és Árnika együtt egyfajta Lázár Ervin-sorozatot alkotnak most a szakmai életedben.

A kisfiú meg az oroszlánok− Az a fantasztikus, hogy én egy Lázár Ervin-fan vagyok. Gyerekkorom óta meg vagyok győződve arról, hogy játszi könnyedséggel mond ki olyan dolgokat, melyekről egyébként emberöltők óta gondolkozunk. Olyan egyszerűen elmondja például azt, hogy a szeretet nem csak a mesékben, hanem a valóságban is csodálatos. Csodálom azt a természetességet, ahogy ezek a bölcsességek kibuggyannak a mesefigurák szájából, és ezekben az egyszerű szavakban éppen azt halljuk, amitől emberré válhatunk. Általában azt mondják, hogy gyerekekhez vagy az ifjúsághoz szólnak a történetei, de szerintem pont Lázár Ervin az, akinek a gondolatait akár a felnőttek is megkönnyezik.

− Benned létezik Lázár Ervinnek valamiféle zeneisége? Hogyan hallod az ő műveit zeneként?

− Igen! Nyilván most a musical zenéje született meg hamarabb, és azt tudtam, hogy a klasszikus zenéből inspirálódó, de határtalan, kortalan, leginkább a tündérzenéhez hasonló zenei világot szeretnék. A Budapesten készülő musicalben inkább kidomborodik ez a tündérzene, hiszen ott a történet is Tündérországban játszódik. Az azonban a debreceni előadás zeneiségét is jellemzi, hogy a klasszikus és a népzene találkozása, helyenként könnyűzenei elemekkel. Az itteni kicsit egyszerűbb, szikárabb zene, szándékaim szerint ettől progresszívebb is. Van egy brácsa, egy cselló és egy tuba, melyek az énekeket kísérik, és a zenéjük ezáltal mélyebb, kicsit nyersebb és szikárabb. Az előadás zenéjében jelen van a klasszikus zene és a népzene inspirálta dallamvilág, illetve ehhez járul hozzá az Arvo Pärt-féle letisztult kortárs zeneiség és egy kis beat. A magyar népzenétől egy kicsit „porosabb”, emberibb lesz, de természetesen vannak benne könnyűzenei elemek is. Az oroszlánok egyfajta gyermeki tisztaságot képviselve jelennek meg, akik kicsit rakoncátlanok, vadak, de közben odaadóak, és ők mondják ki kristálytisztán az emberi igazságot.

Varga Klári, Mészáros Tibor, Mercs Máté - Csokonai Színház: A kisfiú meg az oroszlánok (fotó: Máthé András)

Varga Klári, Mészáros Tibor, Mercs Máté – Csokonai Színház: A kisfiú meg az oroszlánok (fotó: Máthé András)

− A debreceni előadás műfaji megjelölése zenés mesejáték. Hogyan érvényesül a produkcióban az általad írt zene?

− A színpadon mindez úgy fog megjelenni, hogy a kisfiú valósága, melyben elveszítette az édesanyját, bejátszott hangfelvételek formáját kapja, míg az elképzelt világa, amely gyakorlatilag megmenti őt, élő zeneként hangzik el. A valóság így kicsit távolabbról, tisztán, de egyben fájdalmasan hangzik fel, míg a színpadon az élő zene − ha kicsit „oroszlánszőrösebb” és nyersebb is − az elképzelt világot teszi a gyerekek számára testközelibbé és átélhetővé.

Az interjút készítette: Miklós Eszter
Forrás: csokonaiszinhaz.hu