“Írni a legjobb dolog a világon” – Interjú Znajkay Zsófiával

2017 február 28. kedd, 7:12

Nem gondolta volna, hogy egyszer a színházban fogja igazán otthon érezni magát, de az utóbbi években a TÁP Színház színészeként és drámaíróként találta meg a helyét. Az ölében én címmel nemrég mutatták be első darabját, amelynek egyben rendezője is. Znajkay Zsófiát kérdeztük.

Kérlek meséld el a neved történetét, hogy lettél Szabó Zsófiából Znajkay Zsófia?

A Znajka egy orosz mesehős, Nemtudomka, azaz Nyeznajka nevének rövidített verziója. “Nye” nélkül azt jelenti, tudomka, kvázi okoska. Egyrészt már gyerekkoromban is szerettem a Nemtudomkát. Másrészt gimiben oroszt tanultam és nem voltam belőle jó, mindig azt válaszoltam, hogy “nye znajú”, ezért az orosztanárnő néha úgy nevezett engem, hogy “Nyeznajka”. Valakinek a gimiből már csak az maradt meg ebből, hogy “Znajka”, ami nekem nagyon megtetszett. A TÁP Színházban is így hív mindenki. Ebből képzett Göndör Laci (Táp színházas kollégám és barátom) egyszer egy Y-nal vezetéknevet. Ezzel különböztetem meg magamat Szabó Zsófiától, aki egy médiaceleb.

Znajkay Zsófia

Televíziós-műsorvezető, műsorrendező szakon végeztél a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, hogy emlékszel vissza azokra az évekre? Mi az, amit ott tanultál meg?

Az egyetemi évek alatt – finoman szólva – nem álltam a helyzet magaslatán. Megfelelési kényszerrel küzdöttem, ugyanakkor teljesen alkalmatlan voltam megfelelni bárminek. Minden embertől féltem, utáltam magam és nagyon lustán dolgoztam. Rájöttem, hogy egyáltalán nem való nekem a tévézés. Viszont a Bárdos András féle elemzés órák és a Feuer Mária féle pszichológia órák nagy hatással voltak a gondolkodásomra. Bárdostól fontos és felejthetetlen tételmondatokat kaptam, amik segítenek az írásban, mint például: “Zsófia, tudja mi jön a poén után? Semmi!” Vagy: “Azt mondjuk, ami van. Azt nem mondjuk, ami nincs.” Vagy:  “A szóismétlés nem hiba. Ha háromszor lő gólt a csapat, az harmadszorra is gól, sohasem találat”. Ő tanított meg elemezni, ami azóta az egyik kedvenc elfoglaltságom. Feuer Mária is tulajdonképpen abban segített, hogy elemzőbben gondolkodjak, de egészen másfajta módszereket adott a kezembe, nem a tények, hanem az érzelmek felől közelített. Tőle tudom, honnan ismerhető fel egy ember beszédében, ha éppen akkor szüli meg a gondolatokat, amiket mond, vagy ha esetleg rutinszerűen ismételgeti a mondatokat, hogy tudja-e miről beszél, vagy nem, hogy hazudik-e. A drámaírásban ez elég hasznos. Gyakran gondolok rájuk és arra, hogy mit szólnának, ha látnák, mennyit fejlődtem. De lehet, hogy semmit nem szólnának, végülis az a dolguk, hogy embereket fejlesztenek.

Az egyetem után egy darabig a Bárka Színházban dolgoztál recepciósként, saját bevallásod szerint akkor fordultál a színház felé. 

Dolgozott ott akkoriban egy Petrik Zsolt nevű ügyelő, akinek nagyon kellemes orgánuma volt, és akit nagyon szerettem hallgatni a hívóban. Korábban azt gondoltam, hogy a színház valamiféle modoroskodó, művészieskedő hiszti, ezért meglepett, hogy egy ilyen határozott, szikár jellem is tartozhat hozzá. Szabó Borbála több darabot is írt a Bárkának abban az időben. Nagyjából általuk változott meg a színházról illetve a drámáról alkotott képem. Bori jó barátnőm lett, és rengeteget támogatott, amikor depressziós voltam, meg nem volt hol laknom. Ha kapott valami írói munkát, amire már nem jutott ideje, gyakran ajánlott maga helyett. Nagyrészt neki köszönhetem, hogy megtaláltam magamnak az írást.

Znajkay Zsófia rendezés közben

Honnan tudhatta Bori, hogy mégis nyugodt szívvel ajánlhat bárkinek?

Megmutattam neki bizonyos írásaimat, amik tetszettek neki. Fejleszteni is segített őket. Én pedig cserébe vigyáztam a gyerekeire, akiket nagyon kedvelek. Egy időben szinte mindennap ott voltam náluk.

Miért éltél nehéz időszakot a Bárka idején? 

Azért, mert nagyon instabil személyiség voltam, ahogy Bárdos is mondta az egyetemen: “egy zűrös nő”. Folyton bajba kerültem, nem intéztem el semmit időben, a zsebemből használt zsepik és félig megevett penészes szendvicsek lógtak ki. Szakadt harisnyában jártam és nem fűllött a fogam semmihez. Amikor kidobott a pasim, nem mertem elküldeni a saját lakásomból a bérlőket és visszaköltözni oda, mert féltem az egyedülléttől, ugyanakkor az emberektől is tartottam.

2013-ban csatlakoztál a TÁP Színházhoz egy anyák napi varietéműsor ötletével, amelynek keretében a preformansz résztvevői bemutathatták szüleiknek azt, amit azok gyerekként elvártak volna tőlük, ám ők sosem tették meg. Hogy született az ötlet? 

Ekkoriban csodálkoztam rá arra az abszurditásra, hogy a szülők általában állítást fogalmaznak meg azzal kapcsolatban, milyen legyen a gyermekük, ahelyett, hogy feltennék a kérdést, ki is ő valójában. Amikor az ember felnő, akkor többnyire nagyon viccesnek tűnik az, amit korábban elvártak tőle. Úgy éreztem, ez a téma jó humorforrás.

Znajkay Zsófia a TÁP Színházban

Miért ragadtál ott szívesen a TÁP Színháznál?

Soha nem éreztem azt, hogy tartoznék egy csoporthoz, még az oviban sem.  Se a társaimat, se a felnőtteket nem értettem. A gyerekek hangosak voltak, ijesztőek, a felnőttek pedig néha mérgesek, csalódottak vagy elégedetlenek és számomra értelmezhetetlenül viselkedtek. Gyerekként arra jutottam, hogy bennem van a hiba, hogy mindent rosszul érzékelek, ezért elkezdtem hazudni magamnak és a többieknek. Megpróbáltam megfelelni, nem lebukni azzal, hogy különbözöm – persze sikertelenül. Ez a törekvés körülbelül 26 éves koromig tartott, akkor kezdett oszladozni a fejemben a köd. Megértettem, hogy már az oviban is élesen láttam a környezetemet és azt, hogy az embereket általában nem a logika vezérli. Ezért izgalmasak a dialógusok és a dráma. A TÁP olyan személyek gyűjtőhelye, akik sok akadály és nehézség ellenére találtak önmagukra. Girbe-gurbák meg furcsák vagyunk, de kiállunk a színpadra és ezzel parádézunk. A TÁP Színház az első olyan közösség, ami számomra olyan, mint egy család. Más közösségeket sokszor az hoz össze, hogy a tagjai hasonló módon szeretik elterelni a figyelmet a saját kényelmetlen és kínos tulajdonságaikról. A TÁP viszont arra épül, hogy ezeket a tulajdonságokat hozzuk a felszínre és vizsgáljuk meg együtt, ahelyett, hogy titkolnánk és komplexust építnénk rá.

Mindig is író ember voltál, a képregénytől kezdve a dalokon át sokmindent papírra vetettél. Ma mit jelent számodra “írni”?

Írni a legjobb dolog a világon. Megragadhatom azt, ami számomra a legérdekesebb vagy a legviccesebb, megteremthetek mindent, amit akarok, és nem kell hozzá semmi más, csak a képzelet és egy klaviatúra. Annyira élvezem, hogy hangosan szoktam röhögni közben.

Znajkay Zsófia a Nácy c. darabban, amit a Budapesti Anarchista Színház előadásában,az RS9-ben

Hogy született Az ölében én című darabod? Milyen témát jár körül? 

Az ölében én egy anya és a születési rendellenességgel élő fia viszonyáról illetve a halálról szól. Volt idő, amikor ezek a dolgok érdekeltek a legjobban.

Mennyiben inspirálta a történetet Fekete Ádám, akivel barátok vagytok? (Fekete Ádám Junior Prima-díjas dramaturg-rendező, a Tiszta szívvel c. film egyik főszereplője oxigénhiánnyal született, ami maradandó elváltozáshoz vezetett a mozgásában – a szerk.)

Valóban Ádámra írtam a központi figura, Tihamér szerepét. Csak nem vállalta, hogy eljátssza. Akkoriban nagyon szerelmes voltam belé… Sokan azt hitték, hogy én az ő testi fogyatékosságai ellenére vagyok szerelmes, pedig nem. Sőt! Nagyon tetszett, úgy ahogy van. Kifejezetten érdekes és vonzó volt számomra, ahogy mozog, mert olyan, mint egy Dali festmény vagy egy figura a Belleville-i randevúból. Ráadásul ő sok tekintetben vagányabban kezeli a fizikai korlátait, mint én a lelki nyomorékságomat. Amúgy nagyon szerette a darabot. Jó is, hogy végül más játszotta el a róla mintázott karaktert, mert így kívülállóként láthatta az előadást, és azt mondta, hogy fontos volt neki.

Fekete Ádám és Znajkay Zsófia

Hogy érett meg benned az elhatározás, hogy megrendezd a saját darabod?

Ez nem elhatározás kérdése volt. Egyszerűen így alakult. Miután megírtam, önkéntelenül elkezdtem ötletelni és mivel senki más nem kezdett el pörögni a darabon, arra jutottam, akár fel is vállalhatom, hogy fejben már dolgozom rajta. Sokáig az írott anyag kudarcaként éltem meg, hogy én rendezem. De most már örülök neki, hogy ezt megléptem.

Milyen volt a közös munka a csapatoddal, a dramaturggal, Faragó Zsuzsával, a színészekkel, Jankovics Péterrel, Vasvári Emesével, Piti Emőkével, Laboda Kornéllal, a zeneszerzővel, Preiszner Miklóssal, a látványért felelős Szakács Ferenccel és a hangért felelős Bredán Mátéval?

Mivel felfogtam, hogy a rendezés egy sokfelé ágazó szakma és érteni kell hozzá, hovatovább én nem értek hozzá, a legjobb, amit tehetek, ha nagyon hozzáértő emberekkel veszem körül magam, és teljesen rájuk bízom a részfeladatokat. Ezért nagyon erős stábot toboroztam. Mindenkit a legjobbnak tartok abban, amit csinál és hálás vagyok, hogy vállalta ezt a munkát. Azt hiszem, szerették az írott anyagot… Szerintem Vasvári Emese az anya szerepében egyszerűen tökéletes. Mindenki, aki megnézte, azt mondta, hogy lenyűgöző, letaglózó, hogy Oscar-t neki, és nem is nagyon tudok rajta kívül más színésznőt, aki ennyire sallangmentesen és pontosan meg tudta volna csinálni az ő szerepét. Piti Emőke számomra egy izgalmas, misztikus jelenség, felzaklat a közelsége. Gyakran gondolok rá, amikor női karaktert írok – ez a szerep is így született. Jankovics Péterrel meg egy jutalomjáték dolgozni, mert egyrészt nagyon sok zseniális ötletet hoz, de azonnal képes továbblépni, ha olyasmit talált ki, ami nekem az adott pillanatban nem fér bele. Eleve megoldásokkal áll elő, így világít rá problémákra. Ő is azzal a fajta japános morállal dolgozik, mint én, csak ő még precízebb. Nagyon szeretem a hangját is, és nagyon szeretem őt Tihamérként.

Pitti Emőke és Jankovics Péter Az ölében én című előadásban

Kornéllal is perszehogy jó dolgozni, hiszen ő a legjobb barátom. Nagyon okos, ráadásul ő egyszerre rendező és dramaturg, tehát sokat segít. Ja, és fantasztikus színész. Ha az ember mond neki egy instrukciót, akkor azt azonnal megcsinálja tökéletesen, és onnantól kezdve mindig pontosan ugyanúgy csinálja. Olyan, mint egy robot, aki érez és igazán kedves.

Preiszner Miklós… A legjobb. Szerintem ő egy nagyon-nagyon jó zeneszerző. Egyébként Csepelen a Burattino iskolában ének-zenetanár. Vele együtt gondolkodni olyan, mint a saját agyam másik felével beszélgetni, ha az agyam másik fele egy zseni lenne. Nemrég megalapítottuk a Sajnos nevű együttest, egyelőre egy dalunk van, a Sebastian keringő, és nagyon várjuk az évad illetve a tanév végét, hogy befejezhessük a többit.

Szakács Feri szintén telitalálat volt. Egyrészt az ő ízlése is maradéktalanul egyezik az enyémmel. Másrészt elképesztő teljesítményt nyújtott. Én azt hittem, hogy otthonról fogok hozni két bögrét, egy vízforralót, guberálok egy matracot meg egy vécécsészét és az lesz a díszlet. Erre Feri épített, nem győzöm hangsúlyozni, épített egy olyan díszletet, ami hat különböző teret teremt, amelynek az összes eleme többfunkciós, kitalált egy libikóka ágyat, ami a darab központi eleme lett, kitalálta, hogy ábrázoljuk Tihamér születési rendellenességét, beszerezte az összes jelmezt és kelléket, szerelt, festett, turkálóba járkált, kiviteleztetett, gyógynövénykeverékek után kutatott a színpadi cigarettához, extra kéréseket teljesített és soha nem volt egyetlen panasza sem. Ráadásul úgy távozott a munkafolyamatból, hogy ő volt hálás, amiért hagytam, hogy dolgozhasson és megvalósítsa a koncepcióját. Szóval Ő hihetetlen és remek.

Znajkay Zsófia és az interjú elején említett Göndör Laci

Bredán Mátét is nagyon szeretem, róla is elmondható, hogy megoldja a problémát mielőtt kiderül, hogy egyáltalán létezett, és van egy különleges képessége: ha stressz és feszültség van, akkor ő egy tesó a bajban.

Faragó Zsuzsa pedig egy anyahajónyi agy. Egy darabig csak telefonos és online kapcsolatot tartottunk, aztán a megérzéseit követve, a legtökéletesebb pillanatban megjelent, pont akkor, amikor elakadtam és kétségbe voltam esve, mert nem tetszett, amit csinálok és nem tudtam, mi a baj. Akkor tartott egy anyaian feddő, paprikás hangvételű beszédet a dolog hibáiról, amivel megmentette az előadást, mint egy angyal. Ugyanis utána jó lett. Az a tapasztalat, profizmus és lényeglátás, ami őt jellemzi, számomra teljesen lenyűgöző. Egyébként elsőként olvasta ezt a darabot, és szerette, és buzdított, hogy kezdjek vele valamit. Azt is ő javasolta, hogy küldjek darabot a Dramaturgok Céhe által szervezett Nyílt Fórumra. Egyfajta mesterként tekintek Zsuzsára. Ha mond valamit, nem kell azon gondolkodnom, hogy igaza van-e, csak azt kell kitalálni, hogy annak fényében, hogy igaza van, mi legyen a következő lépés.

Laboda Kornél és Vasvári Emese Az ölében én című előadásban

Az új darabod be is válogatták a Nyílt Fórum drámafejlesztési programjába. Mi inspirálta az új művet?

Esetemben nem az inspiráció a lényeg. Pláne, hogy én folyamatosan úgy érzékelem a külvilágot, mint egy darabot, amiben jelenetek és dialógusok vannak. Csak annyi történt, hogy 2014-ben rájöttem, ezeket a szituációkat le lehet írni és ki lehet hozzájuk találni újakat, és hogy ez egy jó módszer arra, hogy rendszerezzem és megragadjam azokat a dolgokat, amik a legjobban foglalkoztatnak. Mindig van valami, ami az érdeklődésem fókuszába kerül. Akkor érzem úgy, hogy szabad róla darabot írnom, amikor már összegyűlik róla elég gondolat. Egy érzet, egy történetfoszlány nem elég.  A második darabom a “Rendezői változat” címet viseli, és egy egzisztencialista – szürrealista romantikus komédia. Most a harmadikon dolgozom, aminek az lesz a címe, hogy: ‘A’.

Znajkay Zsófia

Milyen tapasztalatokkal gazdagít a Nyílt Fórum?

A Nyílt Fórum életem egyik legmeghatározóbb élménye, hiszen ott jelentem meg először, mint szerző, és ott találkoztam először az emberek azon csoportjával, akiket szintén a drámaírás érdekel a legjobban, és akiktől sokat tanulhatok is róla.

Asszisztensként, dramaturgiai munkatársként, színészként, szövegíróként is felbukkantál az utóbbi időben különböző produkciókban, amelyek a TÁP Színházhoz illetve Laboda Kornél rendezőhöz fűződnek. Mi az, ami fontos számodra ezekben a munkákban, amit a jövőben is kívánsz magadnak?

Ahogy korábban is említettem, a TÁP nagyon fontos közege az életemnek. A tagjai nem annak ellenére fogadtak el, hogy kicsit furcsa vagyok, hanem kifejezetten előnyként tekintettek erre. Nekik köszönhető, hogy lett annyi önbizalmam, hogy saját művet mertem írni és elhittem, hogy tényleg szabad azzal foglalkozni, ami a legérdekesebb számomra a világon, még akkor is, ha nincs belőle diplomám.

Az ölében én legközelebb március 5-én, a Trafóban lesz látható, március 25-én a MU Színházban tekinthetjük meg, majd április 9-én ismét a Trafóba költözik a produkció.

Tóth Berta / Színház.org