,,Az emberi viszonyaink javíthatók” – Interjú Horgas Ádámmal

2017 március 02. csütörtök, 7:00

A Mozsár Műhely március 10-én mutatja be John Godber Április Párizsban című kétszereplős (Botos Éva és Szirtes Balázs) vígjátékát Horgas Ádám rendezésében.

 

– Az Április Párizsbant először láthatja a hazai közönség. A darabot az előadás egyik szereplője, Szirtes Balázs ajánlotta a figyelmedbe. Mi ragadott meg benne?

– Balázs ,,élő”, nyers fordításban felolvasott a darabból, és úgy éreztem, hogy nagyon izgalmas dolog lehet belőle. Megkértem a húgomat, Horgas Juditot, hogy fordítsa le; ő készítette a magyar nyelvű színpadi átiratát. Pompás, sokrétegű, szerethető kamaradarabnak tartom. Borús, fanyar humorú mű, mégis tele van optimizmussal. Drámai, mély szomorúsággal, ugyanakkor remek humorral beszél arról, hogy hogyan mennek tönkre az emberi kapcsolatok. A történet egy középkorú házaspárról szól, akik már nagyon utálják egymást. Megkeseredett, szegény, munkásosztálybeli emberek, a férj építkezéseken szokott dolgozni, de éppen nincs állása, munkanélküli, a nő cipőket árul. Kínjukban különböző hobbikat találnak ki maguknak, a férfi fest, szörnyű képeket, a felesége pedig bulvár újságok rejtvényeinek megfejtésével nyereményjátékokon indul. Egyszer csak nyer egy kétszemélyes romantikus hétvégét Párizsba, ahová – akármilyen viszonyban vannak is – együtt kell elutazniuk. Ahogy kiszakadnak a környezetükből, megváltoznak a körülményeik, esély mutatkozik arra, hogy kicsit helyrezökkenhet a kapcsolatuk. Az Április Párizsban bármennyire sötét helyzetet is mutat be, reményt keltő, mert azt érezzük, hogy az emberi viszonyaink javíthatók.

Horgas Ádám

Horgas Ádám

– A Mozsárban speciális nehézség, hogy a színpad nem magasodik ki a síkból, és a nézőtér szintje nem emelkedik a hátsó sorok felé. Mit találtál ki, hogy a távolabb ülők is lássák a színpadi történéseket?

– A Mozsár tényleg elsősorban a felolvasószínházként, illetve álló szereplőkkel működik jól. Hogy alkalmazkodjunk a helyhez, olyan fura teret találtam ki, ahol magasított asztal és bárszékszerűen megnyúlt székek vannak. Ezek hátulról is jól láthatók.

– Ez a furcsaság nem emeli el az előadást a realitástól?

– De, de amúgy is az abszurd határát karcolgatja a darab, és nagyon jópofán illik a műhöz ez az elvont tér. Jó várakozás előzi meg az előadást, a leírás alapján fesztiválra is hívták, de aki a közeljövőben szeretné látni, az most nézze meg!

– Sok helyen dolgozol. Jelenleg tizenkét előadásod fut szerte az országban, többek között az Életrevalók a Játékszínben, a Hamlet a Pinceszínházban, A lepkegyűjtő a Centrálban, az Ahogy tetszik, A padlás Szombathelyen, A Grönholm-módszer, a 39 lépcsőfok Pécsett. Tíz évig saját társulatod is volt, az Atlantis Színház. Mi lett vele?

– Úgy működtünk, hogy a minisztériumtól, a Nemzeti Kulturális Alaptól, a fővárostól kapott támogatásokból éppen meg tudtuk csinálni az aktuális előadásainkat, de havi fizetést nem tudtam adni a társulat tagjainak. Én sem kaptam. Abból tartottuk fenn magunkat, hogy például táncosokként bekerültünk egy-egy kőszínházi produkcióba. Tíz év után olyan korba, illetve olyan egzisztenciális helyzetbe kerültek az emberek, amiben már egyszerűen nem lehetett vállalni az alternatív színházzal járó létbizonytalanságot. A vezető színészeimet el is hívták kőszínházakba. Akkor úgy döntöttem, nem várom meg, amíg lassan elpusztul az Atlantis, jobb, ha szépen, a csúcson fejezzük be, és feloszlattam a társulatot. Utána két-három évig meghívottként játszottuk még az előadásainkat.

Botos Éva, Szirtes Balázs - Április Párizsban

Botos Éva, Szirtes Balázs – Április Párizsban

– Milyennek találod a színházi szakma mai magyarországi helyzetét?

– Szorongatónak. Főleg a színészek kiszolgáltatottak, akikből ,,túltermelés” van. Emiatt is kerülnek méltatlan helyzetbe. Ráadásul borzasztóan megosztott a szakma, és nem nagyon látni közeledési pontot. A rengeteg sértettség, gyanakvás miatt mindenki valamilyen politikai lobbihoz köti azt, aminek szakmai alapúnak kellene lennie. Ha akadnak is pozitív példák, mert vannak, akik a megosztottság ellenére együtt dolgoznak, amíg a politikai hovatartozás fontosabb a szakmai értékeknél, nem fog megváltozni a helyzet. A Pécsi Országos Színházi Találkozót is szabni-varrni kell már ahhoz, hogy valamennyire felvállalható legyen. Így megkérdőjeleződik a fesztivál értelme.

– Van olyan szakmai fórum, ahol összejöttök és megpróbáljátok megbeszélni a dolgokat?

– Az is kérdés, hogy ki kivel üljön le beszélgetni. A szakma határait is ki-ki máshol húzza meg. Nehéz körvonalazni, hogy mi az alternatív, a profi, a független, az amatőr színház, mert mindenkinek más elképzelése van róla.

– Te hogyan definiálod a független és az alternatív színház fogalmát?

Az alternatív színház számomra azt jelenti, hogy a hagyományos kőszínházi formával szemben, vagy akár azt megtartva is, mindig van benne új, kísérletező jelleg. Látok alternatív szellemű előadásokat kőszínházakban is. Független színház pedig az, amelynek a saját lábán kell megállnia, nem kap állami támogatást, nincs saját játszóhelye. Erős és kitartó szenvedély kell hozzá. Aki ma független színházban gondolkodik, nagyon küzdelmes vállalkozásba kezd, mert úgy tűnik, állami szinten megkezdődött a teljes ellehetetlenítés. 1995-ben, amikor létrehoztam az Atlantis Színházat, minden reményem megvolt, voltak utak arra, hogy működőképes legyen. Ma olyan szintű irtás zajlik, hogy nem mernék összeállítani egy alternatív társulatot.

– Az állami szintű irtás ellenére vagy talán épp azért, sok-sok független formáció nő ki a földből.

– A fiatalokat annyira feszíti a mondanivaló, hogy keresik a formát, amiben kitörhet. Hál’ istennek!

Kérdezett: L. Horváth Katalin