“Az elmúlt években rengeteget változott a báb státusza” – Interjú Horváth Alexandrával

2017 március 06. hétfő, 7:00

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen több mint húsz éve folyik bábos oktatás. Idén immár az ötödik bábszínész osztály végez. Az elkövetkező hetekben bemutatjuk Meczner János és Tengely Gábor tíz diploma előtt álló növendékét.

Horváth Alexandra utolsó egyetemi évében egyaránt játszik vidéki és fővárosi színházakban. Fellép a debreceni Csokonai Nemzeti Színház Hessmese című darabjában, melyet kedvenc rendezőtanára, Tengely Gábor állított színpadra, a kecskeméti Ciróka Bábszínházban, a Budapest Bábszínházban és az SZFE Ódry Színpadán, ahol március 10-én mutatja be egyéni báb vizsgáját Amália címmel. Eközben a Magyar Nemzeti Galériában próbál a március közepétől látható Mini textúra elnevezésű gyermekeknek szóló összművészeti sorozatban, júniusban pedig fellép a Madách Színház Szerelmünk Shakespeare Fesztiválján osztálytársa, a bábrendező szakos Szilágyi Bálint Szentivánéji álom előadásában. 

Horváth Alexandra / Fotó: Éder Vera

Mikor döntötted el, hogy színész leszel?

Szabadszálláson születtem, kétéves koromban elváltak a szüleim. Édesanyámmal Szegedre költöztünk. Nem éreztem jól magam a nagyvárosban, bezárkóztam, az ovit sem szerettem. Négy éves voltam, amikor anyukám beíratott táncolni. Mazsorettezni kezdtem és dzsessz balettozni, egy kicsit talán ebben találtam menedéket. Közben apukám is visszaköltözött hozzánk és minden teljes lett. Sokáig azt gondoltam, táncos leszek, bár a nagymamámnak, aki a brazil szappanoperák nagy rajongója volt, már akkor is azt mondogattam, hogy színésznő leszek. Igazán komolyan azonban akkor fogalmazódott meg bennem, amikor tizenkét évesen bekerültem a Szegedi Nemzeti Színházba. A Szerelmi bájitalban (amiben Gregor József volt az apukám) és más darabokban két évadon keresztül táncos gyerekszereplőként léptem fel. Ott éreztem meg először azt a szagot, a színház szagát, ami semmihez nem hasonlítható. Olyan varázslat ejtett hatalmába, ami azóta is fogva tart. Soha nem is volt más tervem.

Akkor egyértelmű volt, hogy az általános iskola utána drámatagozatos gimnáziumba menj?

Nem. Nagyon jó tanuló voltam és édesanyám azt szerette volna, hogy egy erős gimnáziumba járjak. Így a Deák Ferenc Gimnáziumra esett a választás, ami iszonyatosan jó hely volt, nagyon szerettem, de a színpad nem maradhatott ki az életemből, a piarista gimnáziumnak volt egy kiváló színjátszó csoportja, odajártam a gimi alatt. Egyértelmű volt, hogy a Színművészetire megyek, de nem vettek fel. Ezután jelentkeztem a Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola színész 2. szakára.

Hogy élted meg a kudarcot? Nem törtél nagyon össze?

Az első rostán estem ki, mégis az egyik legjobb felvételi élményem volt. Mi ott vidéken mindenféle legendákat hallottunk arról, mennyire megalázzák az embereket, hányan jönnek ki sírva a felvételiről és egy életre elveszik a kedvüket a színészettől. De egyáltalán nem így történt. Sok verset kértek. Nem voltam ügyes, fogalmam sem volt, hogyan kell verset mondani, hogy az értelmét keressük és nem azt, hogyan kell elszavalni. Biztos, nagyon kínos volt. Zsótér Sándor felvételiztetett, aki nagyon érdeklődő és kíváncsi volt. A Három nővérből vittem egy monológot és ő beült Andrejnek a jelenetbe – ez annyira megmaradt bennem. Vagy a másik: a Pocahontasból volt egy dalom, amikor énekelni kezdtem, ő a terem hátsó sarkába ment, onnan hallgatott és mosolyogva bólogatott. Óriási impulzus volt. A következő években sokkal rosszabb élményekkel távoztam. Mindig el is döntöttem, hogy többet nem jövök, persze tudtam, hogy nem így lesz.

Felköltöztél Budapestre. Nagy váltás volt?

Nem volt nehéz, inkább izgalmas volt. Kamaszkorom óta arra vártam, hogy Budapestre költözzek. Ez volt az álmom. Fel akartam fedezni az egész várost, minden részét megismerni. Egyébként pont az érettségi évében váltak el ismét a szüleim. Az is jó volt, hogy nem kellett közöttük választanom, hanem a saját életemet kezdhettem el élni. Fantasztikusan jó volt az osztályunk, hihetetlen intenzitással kezdtem foglalkozni a színházzal, rengeteg új élmény és kaland ért. Nagyon sokat jelentett az a három év. Míg Szegeden laktam, fogalmam sem volt arról, mi is valójában a színház, pontosabban mennyi út és lehetőség van. Persze jártam otthon is színházba, és időnként Pestre is feljöttünk a Madáchba vagy az Operettszínházba, de a színházi világ igazán akkor nyílt ki számomra, amikor Budapestre kerültem.

Hányszor felvételiztél?

Minden évben felvételiztem, amíg a Nemes Nagyba jártam. Az utolsó évben vettek fel, amikor már negyedszer jelentkeztem.

Akkor is prózai szakra?

Igen, de nem jutottam át az első rostán. Helyzetgyakorlatokat kellett csinálni, Bodoky Márk volt a párom. Aznap csak ő jutott tovább, engem pedig átirányítottak a bábszakra. Először nem is értettem, ez mit jelent. Amikor elmagyarázták, legyintettem, nem kell ez nekem. Utoljára hat évesen voltam bábszínházban. Végül rábeszéltek és elmentem. Az első két rosta szinte ugyanolyan volt, mint a prózai: vers, dal és monológ, a bábos részeket nem erőltették. A második rosta után megkérdeztem az osztályt indító Meczner Jánost, hogy érdemes-e odamennem. Nem árulok zsákbamacskát, színész akarok lenni, így nem tudom eldönteni, van-e értelme ezen a szakon harmadrostázni. Ő azt mondta, a vizsga előtti egyhetes „együttélés” egy bábos gyorstalpaló, ahol kiderül, van-e vagy nincs képességem ehhez az egészhez, és hogy nagyon sokan a bábosztályokból végül nem bábos vonalon helyezkedtek el, bőven lesz időm eldönteni, mit szeretnék igazán. Így végül az egy hét alatt a biztos nemből biztos igen lett. És amikor a vizsga után kimondták a nevemet, hogy felvettek, az csoda volt, a mennyország.

Az is maradt?

Nem. Az első évem maga volt a pokol. Idegileg, lelkileg és fizikailag is a határaimat súroltam. A féléves értékelésnél a tanárok közölték, hogy ég a piros lámpa. Ha nem kapom össze magam, ki fognak rostálni. Az az igazság, hogy ott volt bennem, hogy oké, báb, de mikor csinálunk már mást? Nem voltam túl lelkes, és ez meg is látszott. Az osztályközösségben sem találtam a helyem. Aztán a második félévben összekaptam magam, csak a munkáról szólt minden, sehova nem mentem, senkivel nem találkoztam, és bent maradtam. De nem volt ideális ez sem. Másodév elején kezdtem azon gondolkodni, hogy tudnám megtalálni az egyensúlyt: sokat dolgozzam, mindent beleadjak a munkába, de közben éljek is. Sok idő volt, mire rájöttem, hogyan lehet tudatosabban hozzá állni a dolgokhoz, mennyi minden kell ahhoz, hogy jó színész legyen az ember, a tehetség mellett mennyire fontos az önismeret. Az első mérföldkő Zsótér Sándor kurzusa volt. Ott valami megváltozott. Helyrekerültek bennem a dolgok, és ezáltal az osztályközösségen belül is a helyemre kerültem.

Mikor jött el az a pillanat, amikor megbékéltél a bábos státuszoddal és el tudtad fogadni, hogy odajársz, akár még szereted is?

Talán amikor a Homokembert csináltuk Szász Jánossal. Akkor írtam le először a naplómba, hogy talán jobb, hogy idekerültem. Ma már teljesen pozitívan állok a dologhoz. Úgy gondolom, minden szempontból többlet tudást ad az itt szerzett ismeret, amit a prózai színházban is maximálisan lehet kamatoztatni. Tengely Gábor, az egyik osztályfőnökünk mondja mindig, hogy igazán jó bábszínész csak az lehet, aki igazán jó színész. És azt gondolom, igaza van. Most már egyre kevesebb a paravános bábjáték, ahol nem látszanak a bábot mozgatók, az összes többi bábos műfajban ott a színész a színpadon. Jelen kell lenni teljes átéléssel, koncentrációval.

Mit gondolsz, bábszínészként másként nyúlsz egy tárgyhoz a színpadon, mint egy prózai szakot végzett kollégád?

Iszonyú jelentősége van a tárgyaknak a színpadon. Igen, azt hiszem másként bánunk mi a tárgyakkal. Ösztönösen elgondolkodom egy-egy kellék jelentőségén akkor is, ha nem bábos előadásban szerepelek.

Bennetek van egy kisebbrendűségi érzés amiatt, hogy bábosok vagytok?

Persze. De az az érdekes, hogy ezt szerintem leginkább mi generáljuk magunkban. Az első pillanattól kezdve, hogy bekerültem az egyetemre, semmilyen megkülönböztetést nem tapasztaltam sem a diákok sem a tanárok részéről. És azt sem gondolom, hogy az emberek lenézik a műfajt vagy a bábosokat, csak keveset tudnak róla, ezért másként kezelik, mint az élő színházat. Sok helyen jártunk az osztállyal Erasmussal és azt tapasztaltuk, hogy a báb külföldön lényegesen sokrétűbb és sokkal szélesebb körben elterjedt, mint itthon. De az is hozzátartozik a dologhoz, hogy azért nálunk is rengeteget változott az elmúlt években a státusza, bár felnőtt báb előadás még mindig csak elvétve születik. A Budapest Bábszínházban van néhány próbálkozás. Volt is egy olyan szlogenjük, hogy „a báb nem korosztály, hanem műfaj”. Ez lehet a jövő.

Sokat tanultál magadról az egyetemen?

Rengeteget. A magánéletem alakulása és a szakmai előmenetelem párhuzamosan közrejátszott abban, hogy önmagamról tanuljak. Eleinte ez persze nem tudatosult bennem, de amikor erre ráébredtem, elkezdtem célirányosan ezen dolgozni: ki vagyok, miért vagyok, mit akarok az élettől, hogyan tudok felnőttebben hozzáállni a dolgokhoz, nem lázadni mindig minden ellen, hogy mennyire fontos az önreflexió.

Milyen külsős feladataid voltak az elmúlt években?

Az osztálytársaink között vannak bábrendezők, velük már az első osztálytól kezdve együtt dolgoztunk, másodév végén négyen vettünk részt Kelemen Kristóf Sok alvó közt semmi dolgom nékem című előadásában Zsámbékon. Harmadévben nem igen volt külsős munkám, viszont tavaly tavasszal olyan szinten túlvállaltam magam, hogy majdnem idegösszeomlást kaptam. Négy darabban próbáltam egy időben, embertelen volt. A Hol utca hányt az egyetemen, a Budapest Bábszínházban a Kaukázusi krétakört, a Jurányiban Kelemen Kristóffal a Miközben ezt a címet olvassákot és Horváth Jancsiékkal a Sanyi és Arankában, amiből végül nem lett előadás.

Egészen más egy kőszínházban dolgozni, mint az egyetemen?

Tavaly novemberben mutattuk be Tengely Gábor rendezésében a Hessmesét Debrecenben. Talán annyiban volt nagyon más, hogy egy egész csapat állt mellettünk/mögöttünk a próbafolyamat során. Mire kétségbeestem volna, hogy készül el és kerül a helyére a rengeteg doboz, ami az előadásban játszik, a kellékes már legyártotta, az ügyelő már pontosan rögzítette, hová kell rakni mindet. Vagy az öltöztetők. Nekünk mindig magunknak kellett megoldani a gyorsöltözéseket, ott hozzáértő kezek öltöztettek át egy pillanat alatt. Elképesztő módon könnyítik meg a munkádat, csak a saját dolgoddal kell foglalkozni, azzal, hogy jó legyél a színpadon. Olyan jól éreztem magam, sose akartam onnan eljönni.

Jó munka volt?

Sokféle arcomat tudom megmutatni a tizenkét éves kislánytól a kamaszon, a harmincöt év körüli nőn a kövér paraszt nénin át a kilencven éves öregasszonyig. Van benne feladat bőven. Imádok Tengely Gáborral dolgozni, mert ő olyan gyerekelőadásokat rendez, amik felnőtteknek is izgalmasak, érdekesek. Többrétegűek a munkái, minden korosztály számára szólnak. A gyerekek az akkori értelmi szintjükhöz képest értik meg az előadást, de az idősebbek is sok kincset fedezhetnek fel benne. A Hessmesét például végigbőgték a felnőttek. Kőkemény sorsok, szituációk vannak benne. Vagy a mackóélet/mackóálomban, amit az egyetemen csináltunk, a válástól, a nagypapa haláláig minden volt. Szerintem így érdemes színházat csinálni.

Mikor kezdtél naplót írni és miért?

9-10 éves lehettem, amikor a legelső füzetemet kaptam, emlékszem, Anasztázia volt rajta, ő volt a kedvenc mesehősöm. Magyarhertelenden nyaraltunk. Kérdeztem anyától, mit írjak bele és ő azt mondta, írjam le az élményeimet. Így kezdődött. A nagyon régiek már nincsenek meg, de van itt velem Pesten jó pár napló teleírva. Döbbenet, amikor visszaolvasom. Kiskoromban arról írtam, mit csináltam, mi történt aznap, kamaszként már lelki folyamatokról is. Volt olyan időszak, amikor mindenféle emléket ragasztgattam bele: mozijegyet, csoki papírt, újságkivágást. Van, amikor csak arra kell, hogy kiírjak magamból bizonyos érzéseket. Az évek során rájöttem, hogy az önreflexió miatt nagyon jót tesz nekem. Alapvetően ösztönös és hirtelen természetű vagyok, sokszor nem gondolom át alaposan a dolgokat. Nem árt időről időre rendszerezni mindent, mert sokszor kicsúszik a kezemből az irányítás. Mostanában már direkt arra törekszem, hogy mindig pozitívan zárjam az aznapi gondolatsort. És fontos, hogy tudatosítsam magamban azt is, amikor boldog vagyok, amikor jó dolgok történnek, ne csak akkor írjak, amikor baj van.

Szerző: Spilák Klára 

Színház.org

 
 

Kapcsolódó anyagok