Van-e élet a halál előtt? – Villáminterjú Hámori Ildikóval

2017 március 08. szerda, 7:00

Jon Fosse Alvás című darabját próbálják a Magyar Színházban. A bemutató április 9-én, a játéktér a nagyszínpad tere, a közönség is ott kap majd helyet. A szerzőt, mint skandináv „fenegyereket” tartják számon a világ színházaiban. Öntörvényű, pontos, kicsit cinikus és világhírű. A darab egyik szerepét Hámori Ildikó próbálja. Közvetlen partnere Dengyel Iván, kicsit távolabbi Csőre Gábor, de körülötte csupa harmincasok játszanak. Van, aki még annyi sincs. A rendező Lengyel Ferenc.

Hámori Ildikó

– Szeretem, hogy fiatalok vesznek körül, azt, hogy másképpen jár a színészi agyuk mint nekem, hogy bátrabbak, kreatívabbak, gyorsabbak, belemenősebbek. Szeretem azt is, amikor a rendező fejében kész van a darab világa, a rendszere. Ritka alkalom még egy ilyen hosszú pályán is, meg kell becsülni. Igyekszem is felnőni a feladathoz. Rendesen megdolgoztatja az agyamat a szerep mondatai mögötti sajátos rendszer. Most már egyre többet tudok erről a nőről.

– Rögtön azt, hogy nem is él.

– Halott, de mint annyi halott ott matat a túlélők körül. Keresi a helyét, az elmúlt élete értelmét és az emlékét a túlélők életében.

– A nézők számára mindez követhető lesz, csak nektek a próbák adnak most különösebb rejtvényfejtést?

– Minden idősík pontosan követhető. Nekem nincs is jelen időm, de ez színészi szempontból a legteljesebb mindegy. A néző pontosan képben lesz, hogy amikor engem lát, akkor a múlt időt látja.

– Nem deprimáló egy egész próbafolyamatot egy halottal tölteni?

– Érdekes utazás és semmiképpen nem depresszáló. Inkább kíváncsian figyelem a szerepet és magamat is. Végeredményben 70 éves vagyok és mostanra már illik jóban lennem az elmúlás gondolatával. A megbékélés és a munka hozzásegít a dolog humorához is.

– Van? lesz?

– Persze. Hiszen látjuk majd – mondjuk – a férjemhez fűződő viszonyomat is, és az bizony rejt magában némi humorforrást. Ha nem is fogják a nézők egymást csapkodni a nevetéstől. De a felismerés vagy a másikra ismerés a színházban mindig jó mulatság.

– Már csak azért is, mert a szöveg olyan, mintha láthatatlanul beülnénk egy családi nappaliba.

– Ez a szappanoperák és a tévés reality-k világa. Ezért ismerős mindenkinek. Tőmondatok, egyszerű mondatok, kétszáz szó. Éjjel-nappal Budapest, a Farm csak azért nem, mert városi a történet. Csakhogy a történet ezerszer mélyebb és súlyosabb, mint amit ez a nyelvi világ engedélyez. A színész személyisége a hozzáadott érték és a rendező által megteremtett rendszer. Ez adja majd az előadás feszültségét és már most érzékelhető, hogy adja majd. Mintha a Macbethet adnánk elő a reality-k minimál szókincsével. Hiszen az életben is mindent elhallgatunk és a valódi gondjaink helyett olyanokat mondunk, hogy menj le, hozz vizet, csukd be az ajtót, szia. Holott azt akarnánk mondani, hogy nem törődsz velem, nem szeretlek, unlak drágám.

– Az általad játszott figura mi mindent hallgat el?

– Azt, hogy miért nem foglakoznak vele a gyerekei, miért nem törődnek vele, miért hagyják egyedül.

– Ez igazán napi problémája nagyon sok idősnek.

– Igen, bár én a fiatal koromat is egy négy generációs családi házban töltöttem el és most is így élünk. Mi, a lányom, az unokám együtt. Dóri néha elment, visszajött, megint elment, aztán úgy döntött, hogy az a jó, ha mindannyian együtt vagyunk, és tényleg nagyon jó. Most még rengeteget tudunk nekik segíteni, de eljöhet az az idő, amikor majd ők fognak nekünk. A színdarabban nem erről van szó.

– Hanem az ellenkezőjéről.

– Igen és közben azzal is el lehet játszani, hogy mi lehet a halál után. Erre is jó a színház. De akárhogyan is, az egész darab mégis arról szól, hogy mi van a halál előtt. Mi van az életünkben, miket hordunk oda, hogy aztán jól-rosszul megbirkózzunk vele. Inkább rosszul.

Kérdezett: Sándor Erzsi

Színház.org