“Az alkotáshoz független lélek kell” – Interjú Ascher Tamással

2017 március 14. kedd, 7:00

Aschert Tamást új előadásai mellett arról kérdeztük, mit jelent számára a perfekcionizmus, a jelenlegi alkotói szakaszában milyen dilemmákkal szembesül és miért gondolja, hogy a művészet mindennél fontosabb.

A pályakezdés éveiről szólva azt nyilatkoztad: mindvégig a “nem autentikus létezés problémájával” küszködtél, úgy gondoltad, nem vagy a helyeden, nem azzal foglalkozol, amivel akarsz, a személyes motívumok abban, amit csinálsz, nem érvényesülhetnek eléggé. “Én lírai költő szerettem volna lenni vagy festő, de a tehetségem természete csak a más emberekkel együtt végzett munkára tesz képessé, a visszavonult, magányos alkotásra nem. Holott mindig is azt becsültem igazán, csak azt tartottam autentikusnak” – mondtad. Ez okozott benned feszültséget?

Diploma után viszonylag hamar kitapasztaltam, hogyan vagyok képes hasznosan dolgozni a próbán. Felfogtam, hogy ideáim annyiban valósulnak meg, amennyire a színészekben bizalmat tudok kelteni elképzeléseim iránt. Boldogságomra együttműködő, gazdag tehetségű színészekkel kerültem össze Kaposváron, akik a próbák során mindig rengeteg ötlettel álltak elő és inspiráltak – ez megerősítette a hitem a közös alkotásban, felőrölte a hiúságom egy részét. Elfogadtam és megszerettem azt a fajta egymásrautaltságot, amit a színház jelent. Bár szegényes és sokszor kényelmetlen körülmények között folyt az életünk, a hátrányokat érdemes volt vállalni cserébe az együtt-tanulás, a közös érlelődés lehetőségéért, ami mindenkor a szakmai fejlődés záloga.

Ascher Tamás / Fotó: Trokán Nóra

Egyszer úgy fogalmaztál, a kezdetekkor “valami különös idegbaj és perfekcionizmus” egyfolytában arra ösztökélt, hogy minél jobban csináld a dolgod, és ez  minden energiádat, idődet igénybe vette. Ez ma is elmondható rólad?

Az idegbaj kifejezéssel arra a vonásomra próbáltam rámutatni, hogy a bemutatók környékén nekem soha nem tetszik az, amit létrehoztunk, akkor sem, ha mások dícsérik. Az örökös újragondolás, javítgatás, a többiek bemutató utáni szekírozása – ez az, amit perfekcionizmusnak nevezek, és ez változatlanul jellemez. Ezért a munkatársaimnak továbbra is türelemre van szükségük hozzám. Gyakorta mardos a kétkedés, hogy megoldatlanul maradtak dolgok. Hozzátenném, hogy az önkritikus hozzáállás végül is a művész normális állapota kell legyen. Elégedetten elnyúlva nézni, mit műveltünk: oda vezethet, hogy az ember elfelejt kérdéseket feltenni magának. Ez komoly veszélyt jelent.

Saját bevallásod szerint magaddal vitatkozol a legtöbbet. Mostanában mi okoz dilemmát számodra?

Mondok egy tanulságos példát. Őszi bemutatónk, a Nők iskolája lesz ezúttal a szemléltetés eszköze. Moliére darabja különös, öngúnyban és önsajnálatban bővelkedő remekmű, amely a férfitársadalom és nők viszonyával foglalkozik, rámutatva a lehetséges férfi-gyarlóságokra, a kishitűségből fakadó terrorizálásra, a hegemónia-törekvések nőket lealázó, béklyóba verő ártalmasságára. A darab attól zseniális, hogy egyszerre képes megértetni velünk a menekülni vágyó nő és a rabtartó férfi mozgatórugóit, motívumait, miáltal az egész tarthatatlan helyzet és mindkét fél nyomorúsága megvilágítást nyer. Závada Péter új fordítása élővé teszi a darabban mindazt, ami a korábbi szövegváltozatokban körülményesen klasszicizáló volt, de néhány finom viccet is megenged magának. Ezért aztán az egész este legsikeresebb mondata az, amikor Arnolphe, a féltékeny férfi így szól asszonyához egy átmenetileg diadalmas pillanatban: “sikerült megőrizni határaidat az illegális betolakodóktól!”A hálás kacagás egyszerre szól az aktuális szóhasználatnak, a hatalmi-kincstári nyelv ilyetén kigúnyolásának, és a férfi főhős jellemzésének, akinek hatalmi tébolya a hatalmat jellemző nyelv kliséi által is lelepleződik. Kedvelem ezt a mondatot, mégis gondolkodóba ejt, hogy más pontokon sokkal kevésbé kíséri értő kacagás a férfi színeváltozásának stációit, pazar átalakulását biztoskezű diktátorból nyüszítő szerelmessé – mintha hiányozna a nézőnek az, ami számomra a cselekményből, a helyzetekből kiviláglik, szerintem leleplezően és némi tragikus felhanggal. Mintha az aktuális utalások, gesztusok tömege nélkül egyszerűen leállna a vérkeringés, az igazán forró összeműködés nézőtér és színpad között. Mintha – képletesen szólva – egy vak komondor nélkül a mai néző számára nem volna értelmezhető a mondandóm. De a kritikai visszhang is – majdnem egységesen – számon kérte rendezésemen a társadalmi állásfoglalást a nőkérdés aktuális helyzetéről, noha – szerintem – benne van.

A nők iskolája / Katona József Színház / Rujder Vivien, Ötvös András, Jordán Adél, Máté Gábor

A nők iskolája / Katona József Színház / Rujder Vivien, Ötvös András, Jordán Adél, Máté Gábor / Fotó: Horváth Judit

Ezt minek tulajdonítod?

Mi, színházi emberek mindannyian látjuk, tapasztaljuk a nézők bizonyos fajta leegyszerűsödését… Az is biztos, hogy a kritika-írás színvonalának nem tesz jót a blogok mennyiségi túltengése, a szerkesztő nélkül nyilvánosságra szabadított, egyszerű szempontok alapján írt sok-sok vélemény. És mégis: lehetetlen, hogy ne a rendezésben legyen a hiba, a tévút. Lehet a színházi nyelvhasználat pillanatnyilag divatos gesztusrendszeréről kétkedő véleményem – akkor is: a néző ma ebből a gesztuskészletből ért. Amit egyszer már feltaláltak, azt újra meg újra feltalálni merő konformizmus – mondhatnám Ionesco mondatát kissé átírva, (védve ezzel előadásom többszólamúságát),  de nincs igazam. Álláspontom mégiscsak valamiféle kevélység, és megbosszulja magát a néző, a kritikus értetlenkedése által. Végül is a dilemma, amiről beszámoltam itt: a művet a kor ízléséhez igazítom-e, esetleg megtűzdelve effektekkel és utalásokkal, vagy a saját ízlésemet tekintem irányadónak. Makacsságom arra ösztönöz, hogy a belsőm diktálta utat kövessem, ha ellenkezik a korszellemmel, akkor is. Másfelől nem térhetek ki a nézőkkel való kommunikáció kötelessége elől, a színészek boldogtalanok lesznek, ha nem állhatnak állandó párbeszédben a közönséggel. Izgalmas dilemma ez!

Mire jutsz ennek kapcsán?

Keresnem kell olyan módozatokat, amelyek kompromisszum nélkül megfelelnek nekem. Semmiképp sem ellenzem a mai korra utaló gesztusokat, különösen, ha társadalmi felelősség indíttatásából fakadnak. Elragadtatva néztem például Bodó Revizorát a Vígszínházban, a jelennek szóló dühös fricskákat ranggal ruházta föl a rendező vízió frappírozó ereje, az abszurd helyzetek alapos, részletes kidolgozottsága. Mint néző, elfogadom örömmel, de mint rendező, saját munkáimban nem tudom nem követni az író által megalkotott többszólamúságot – ami persze ártalmára lehet egy erős, egyszerű, kikerülhetetlen állításnak. Talán nem nagyképűség azt mondani, hogy az érzékenységem határokat szab a merészségemnek. Hiányzik belőlem az a bátran vállalt együgyűség, ami többek közt a nagyszerű Ljubimovot jellemezte és amiből sok nagyszabású előadás született. Nyilván én másfajta alkotói természettel rendelkezem. Másrészt – (most egy, az eddigiekkel némileg ellenkező gondolat következik) – nem kell egyszerűnek lennie a mondandónak, de hatékonyan világos és egyértelmű formák segíthetnek a nézőhöz közel vinni a bonyolultat. Ennek jegyében fogtunk hozzá a József és testvérei színrevitelének.

A nők iskolája / Katona József Színház / Rujder Vivien, Máté Gábor

A nők iskolája / Katona József Színház / Rujder Vivien, Máté Gábor / Fotó: Horváth Judit

Thomas Mann regényét Gáspár Ildikó dolgozta át az Örkény Színházban. Miért vágtatok neki egy ilyen monumentális anyagnak?

A cél egy olyan mű megtalálása volt, amelyet színpadra alkalmazva az Örkény teljes társulata szerephez jut. Ildikónak köszönhetően végül azért esett a József és testvéreire a választás, mert izgalmas, vonzó, sokarcú anyag, egy darab az ősi mítoszból, egyidejűleg annak modernül irónikus, sok kételyt tartalmazó, néha mégis ünnepélyes megfogalmazása. A darab József, a tündökletes fiatalember sorsát járja körül. Ő a jövő ígérete, az áldás hordozója, a kiválasztott; ám elbizakodottsága miatt többször is a legmélyebb mélyekbe kell zuhannia ahhoz, hogy beteljesítse sorsát, hogy az emberiség megváltója legyen és élete így más fordulatot vegyen, mint Jákobnak, az apának. A darabban József tetteit végig figyelemmel követi és kommentálja Jákob fiatalkori alakja és korán elhunyt édesanyja, néha pedig a még élő, idős Jákob is előbukkan és megemlékezik a régi időkről. A rengeteg párhuzamosság, ami az apa és a fiú életében rejlik, a nemzedékek egymásra utaltságára hívja fel a figyelmet, arra, hogy mennyire meghatározó a családi örökség, amit magunkkal hozunk. A darabváltozatnak éppúgy témája az ifjúi elbizakodottság és sikeresség, mint az ősbizalom, amivel a hős minden buktatón túllép, rendíthetetlenül bízva valamilyen eleve elrendelésben és abban, hogy tehetsége által felülemelkedhet a bosszú kísértésén. A József és testvérei – miközben életünk legsúlyosabb problémáit boncolgatja és felhívja a figyelmet arra, hogy az emberiség gyilkos természete örökösen kataklizmákkal fenyeget – ellenállhatatlanul huncut módon, derűs bölcsességgel figyelmeztet a dolgok többértelműségére, megrendítő bonyolultságára. Engem lenyűgöz Thomas Mann  iróniája, amivel arról mesél, hogyan próbálja az emberiség megszelidíteni önmagát, és milyen nehézségekkel küzd,  miközben gyilkos ösztöneit hol szabadjára eresztve, hol ismét megfékezve igyekszik képviselni valamiféle humánumot.

A nők iskolája / Katona József Színház / Rujder Vivien, Tasnádi Bence / Fotó: Horváth Judit

Hogyan dolgoztátok fel ezta hatalmas anyagot? Egyáltalán hogy lehet efféle munkán osztozni, a teendőket kétfelé osztani?

Nem is az a legmeglepőbb, hogy két rendező együtt tud dolgozni, hanem az, hogy olyan emberek, akik között nagy a korkülönbség, képesek lépésről-lépésre egyetérteni. Márpedig itt ez volt a helyzet. Igaz, hogy Székely Krisztával is rendeztem már együtt, aki még Ildikónál is fiatalabb, de őt azért hívtam magam mellé, mert Fischer Iván operájának rendezését félbe kellett hagynom egy külföldi felkérés miatt. Végül közbejött egy betegség, nem utaztam el, és remekül osztoztunk a munkán. Bizonyos részeket Kriszta rakott fel, másokat én, és még Iván is beszállt egy-egy hasznos alkalommal a próbafolyamatba. Az Örkényben az volt a lényeg, hogy Gáspár Ildikó egymaga végezte a regény sűrítésének, párbeszédes formává alakításának hatalmas munkáját, tehát egy egész nyáron át egyszerre dolgozott dramaturgként és rendezőként a művön. Ősszel aztán Ari Nagy Barbara és én Ildikóval hármasban adtuk meg a szöveg végső alakját, de az alapvető viszonylatok felvázolása már magában foglalt valamiféle formai elgondolást. Ezért az olvasópróbák előtt arra kértem Ildikót, teljes jogú rendezőként dolgozzon mellettem és együtt valósítsuk meg azt, aminek több elemét már úgyis elképzelte. Megemlítenék néhány mozzanatot: egyfelől azt, hogy Gáspár Ildikó több kiemelkedő, fajsúlyos előadást is rendezett már az Örkényben, egyet a Bábszínházban, és biztos vagyok benne, hogy a pályája ezen az útvonalon halad tovább. Közös munkánk az ő számára bizonyára érdekes stáció életműve építésében; és mindkettőnk számára tanulságos, példamutató visszafogása az esetleg elszabadulni vágyó egónak, a másik fél iránti tiszteletből, a közös stílus, a közösen kialakítandó gesztusrendszer létrehozása érdekében.

Hogy zajlottak a próbák?

A próbák úgy zajlottak, hogy egyikünk a másikhoz fordult, elmondta, hogy gondolja egy jelenet megvalósítását, a színészek türelmesen várakoztak, azután pedig közzétettük a döntést. Az elgondolások menet közben változtak és módosultak, a színészek is hozzátették a magukét, és időről időre Kákonyi Árpád is javaslatot tett, vagy esetleg ingerülten-ám mindíg hasznosan – megbírálta a látottakat. Valóban közösen dolgoztunk tehát.Ezt a közös munkát még a Katonában kezdtük, Ildikó egyetemi éveiben és folytattuk az Örkényben. Az alapját a sok éven át közösen csiszolt, viták során kialakított közös ízlés adja, ami inspirációként szolgál számomra. Az inspiráció másik forrása egy olyan eleven és naív színházi forma, melynek gyökerei a gyerekkori nyaralásokig nyúlnak vissza. A gyerekekkel közösen írott-játszott vásári komédiák, operák és másféle mókák közvetlen, egyszerű formái örökre belém vésődtek, és ezeket nem is olyan nehéz előbányászni a rárakódott rétegek alól. A színházban való létezés hozzásegít, hogy valamennyit megőrizzek az infantilizmusomból.

József és testvérei / Örkény Színház / Vajda Milán, Gálffi László, Epres Attila, Kerekes Éva, Polgár Csaba, Jéger Zsombor, Zsigmond Emőke, Dóra Béla / Fotó: Horváth Judit

József és testvérei / Örkény Színház / Vajda Milán, Gálffi László, Epres Attila, Kerekes Éva, Polgár Csaba, Jéger Zsombor, Zsigmond Emőke, Dóra Béla / Fotó: Horváth Judit

Egyszer kifejtetted, hogy már gyerekként, az álmodozás, a mesék, mítoszok, rémképek világában is azt gondoltad, a művészet mindennél fontosabb, mindenek fölött áll és prioritása van az élettel szemben. Ma másként értékeled?

Mondhatnám, hogy igen. De ez üres beszéd volna annak tükrében, hogy a színházon kívül soha semmi más nem szerepelt az élettervemben, és balga módon fel sem merültek bennem olyan elképzelések, amelyek a civil léthez kapcsolódnak. Merő csoda és hozzátartozóim erőfeszítése, hogy viszonylag gördülékenyen családi élet folyik körülöttem, hogy a lakhatás és hasonló civil ügyek megoldottak. Nem igazán jutott el a tudatomig, hogy mi módon gyarapíthatnám, módosíthatnám életfeltételeimet, mindig a következő alkotnivalót tartottam szem előtt. Nem feltétlenül azért, mert ennyire emelkedett lélek vagyok. Egyszerűen csak nem tudtam elszakadni a színháztól, valamiféle debilitásnak köszönhetően ez lett az origo, és minden más terhet, vagy akár kecsegtető lehetőséget a művészetre való hivatkozással ledobtam magamról. Élhettem volna sokkal nyitottabban, nagyszabásúbban, de színházi szülők gyerekeként sorsszerűen a színház maradt az érdeklődésem homlokterében. Pedig nagyszerű nyarakat töltöttem nagypapám, a csemői szőlősgazda mellett, lenyűgözőnek találtam az ő dolgos, higgadt, természetben otthonos életformáját, fiatalon sokáig fantáziáltam arról, hogy egyszer majd nekem is lesz egy szőlőm, de be kell látnom, hogy ehhez szűkös kereteket szabtam magamnak.

Még lehetsz szőlősgazda, vagy – ahogy egyszer említetted nekem  – akár festő, író, esetleg szerzetes…

Kétségtelen, hogy a legemelkedettebb, legboldogabb élet Lőrinc barát  cellájában ülni és olvasgatni. Amikor a Katonával Spoletoban vendégszerepeltünk, az egész társulat egy kolostorban szállt meg, amit idős apácák működtettek. Ott megtapasztalhattam, micsoda béke honol a falak között –  a megnyugtatóan puritán szobák vakítóan tiszták, öt vagy hat korosabb nővér viselte gondjukat, hosszú, évszázados asztalnál közösen reggeliztünk, magánóvodát is működtettek, ahol nyolc-tíz gyerek játszadozott, más nővérek azalatt egy gránátalma kertet gondoztak.  Magam előtt látom, ahogy fekete főkötőben kapálnak az alacsony fák között… Korán kelni, olvasgatni, elmélkedni minden hívságtól függetlenül, ez igen, ez szép. Nos, egyelőre még nem érek rá, szerencsére sok a feladatom.

József és testvérei / Örkény Színház / Patkós Márton / Fotó: Horváth Judit

József és testvérei / Örkény Színház / Patkós Márton / Fotó: Horváth Judit

A feladataid közül három éve átadtál egyet M. Tóth Gézának, ő vette át a helyed a Színház- és Filmművészeti Egyetem vezetőjeként. Hogy tekintesz vissza a rektori éveidre?

Kissé csalódottan. Amióta a felsőoktatást könnyedén padlóra küldték, a rektorság számtalan kínos harccal jár és nagyon kevés örömöt okoz. Nem egyszer előfordult: a minisztérium péntek délben jelezte felénk, hogy hétfőre kér bizonyos terveket vagy kimutatásokat, ezért a hétvégén lázasan írtunk, szerkesztettünk hetven oldalt, amire aztán hónapokig rá se bagóztak. Állandóan belerángattak minket olyan akciókba, amikből végül semmi se sült ki. A dilettáns és közönyös bürokráciával vívott csatánk legékesebb példája, hogy hosszú egyeztetés után, a Rektori Konferencia (ez valamennyi magyar felsőoktatási intézmény vezetőjének tanácskozó testülete) lerakott az asztalra egy komoly anyagot az  oktatás átstrukturálásáról, ám mire elkészültünk, leköszönt posztjáról (talán hathatós rábeszélést követően) az a felsőoktatási államtitkárhelyettes, akinek az utasítását végrehajtottuk. Az egész hajcihő csak a pillanatnyi adminisztráció önigazolása volt, a munkánk ment a süllyesztőbe. Őszintén szólva, én az ehhez hasonló esetekkel torkig voltam. Egyértelmű sikerem viszont annak megakadályozása, hogy szétverjék az egyetemet és szélnek eresszék a tanári kart.

Felmerült ennek a lehetősége?

Fel. És alapos a gyanú, hogy ha nem vigyáztunk volna, ma már nem működne önálló egyetemként a Színművészeti. M. Tóth Géza tevékenységének középpontjában jelenleg az áll, hogy új campusba költözhessünk, ahol az oktatás körülményei kevésbé szegényháziak – remélem, hogy az ő harca nemcsak a megmaradás, hanem a fejlődés jegyében is eredményesebb lesz.

József és testvérei / Örkény Színház / Zsigmond Emőke, Tenki Réka, Znamenák István, Kókai Tünde / Fotó: Horváth Judit

A rektorságod idején Vidnyánszky Attila azt nyilatkozta, szerinte a pénzhiány mellett az is komoly baj, hogy várjátok az új rendező-generációt, de nem jön. Erre te azt felelted, a jelenség hátterében inkább az áll, hogy a színházi élet nem elég befogadó, nem kínál elég lehetőséget, ezzel szemben túlpolitizált.

A hiányolt fiatal színházi rendezők itt vannak, a szemünk előtt bontakoznak ki meglehetős látványossággal. Székely Kriszta, Kovács D. Dániel, ifj. Vidnyánszky Attila, Hegymegi Máté, a K2 Színház rendezői, Fehér Balázs Benő, Boross Martin, Fekete Ádám és még jó néhány, most nem említett kortársuk mind olyan fiatal színházcsinálók, akiknek a diplomáján még alig száradt meg a tinta. Miközben érezhetően körülveszi őket egy rokonszenvező szakmai érdeklődés (legalábbis én így érzem) mégsem könnyű számukra ebben a nyomasztó, hülyén túlpolitizált világban épeszűnek maradni. Az Újszínházra pályázó izgalmas összetételű csapatok egyike sem kellett a hivatalnak; maradt a  kevéssé meggyőző teljesítményt nyújtó régi vezetés, helyén tartotta a dac, a politikai önigazolás. Szombathelyen épp ellenkezőleg: a politikai szándék itt egy remekül működő, sikeres és összetartó társulat szétbarmolása bármi áron. Az ellenjelölt Dér András összegyűjtött néhány valóban ígéretes fiatal rendezőt a pályázatában: de lehet egészséges ez a színházi újrakezdés, ha ilyen riasztóan nem törődik a vezetni vágyott színház szakmai színvonalával, Jordán és társulata minden oldalról ezerszeresen visszaigazolt szakmai reputációjával? A fiataloknak tehát ma sem egyszerű a helyzetük. Olyan korban élünk, amikor a szervilizmus, a deklarált leborulás a gyors siker záloga – ám csak önálló véleménnyel rendelkező, független lelkű és a politikai színtéren is jó ízlést tanúsító fiatalokból lesz valódi művész, érzékeny alkotó. Kívánom nekik, hogy mindig találjanak olyan menedéket, (mint nekünk Kaposvár volt a kádári kor furcsa, kínos évtizedeiben), ahol tisztán tarthatóak és megőrizhetőek az emberi tartás, a makulátlan jóízlés sokfelől veszélyeztetett értékei.

Tóth Berta / Színház.org