“Nagyot szólhat, mint anno Kaposváron” – Interjú Figeczky Bencével

2017 március 18. szombat, 7:00

Gábor Sára dramaturg hallgató készített interjút Figeczky Bence végzős színészhallgatóval.Sok éves hagyomány, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős színész hallgatóit bemutató portrésorozat készül. Idén a szinhaz.org ad helyet a beszélgetéseknek, amelyeket rendhagyó módon az egyetem negyedéves dramaturg hallgatói készítenek Kárpáti Péter szakmai irányítása mellett.

Figeczky Bence

Figeczky Bence / Fotó: Éder Vera

Találtam a neten egy cikket, ami Tiszaújváros honlapján jelent meg rólad, miután felvettek. Emlékszel? Felolvassam?

Olvasd fel. (Nevet) Csak arra emlékszem, hogy egy béna fotó készült rólam, amin sárga pólóban vagyok.

„Figeczky Bence neve nyilván nem cseng ismeretlenül városunkban, legalábbis azoknak a körében, akik az utóbbi években figyelemmel kísérték a helyi kulturális rendezvényeket. A közönség láthatta őt például Maugliként a Dzsungel könyvében, s minden bizonnyal néhány év múlva sok más szerepben is ráismerhetünk az egykori tiszaújvárosi diákra. Bence ugyanis – városunkban az utóbbi évtizedekben egyedülálló módon – felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színész szakára.”

Örültek neki, de nem igaz, hogy csak engem vettek fel. Réti Adri is tiszaújvárosi. Sőt Vizi Dávidot, akivel együtt színjátszóztunk és egy gimibe jártunk, egy évvel utánam vették fel. Csak ő az Operettszínház stúdiójában volt, én meg a Gór Nagy Mária Színitanodába jártam az egyetem előtt.

Tiszaújvárosból utazgattál a Gór Nagyba?

Akkor én már Pesten laktam. Érettségi után feljöttem, és elvégeztem egy fodrász sulit. Ez művészet is, és nők között is vagyok, szóval ötvözi kellemeset a hasznossal. Meg azért is csináltam, mert akartam egy földi szakmát. Közben felvételiztem ide. Harmadszorra vett fel Máté Gábor.

És milyen volt fodrásznak tanulni?

Isteni. Nagyon szerettem, és a mai napig nyírok. Sőt, meggyőződésem, hogy az első két rostán azért jutottam tovább Gábornál, mert elmeséltem egy füllevágós sztorit. Az első hajvágás-vizsgánk a stuccolás volt – amikor a fésűt tolod a tarkótól felfelé, és az ollót csattogtatod –, és a mellettem lévő srácnak a gyerekkori barátja volt a modellje, és levágta a fülcimpáját. Ettől a fodrász srác olyan zavarba jött, hogy csak annyit hallottál „B…meg! A kurva élet. Ilyet én még nem b…m. Pi…ba!” A fodrász srác zavarában lesöpörte a modell válláról a fület, ami leesett a fotel karfájára. Úgyhogy ráfogott és hátradobta, de ott egy hatalmas üvegfal volt és megtapadt rajta egy pillanatig, beleesett a hajba, és ott kotortuk – jött a mesterünk is, a Laci –, kerestük a fülcimpát. A modellcsávó meg nagyon vérzett, ájult le a székről, és elvitték a kórházba. Ezt elmeséltem, Gábor meg úgy nevetett, hogy ráhasalt az asztalra és csapkodta. A harmadrostán meg volt egy nagyon jó feladat, amire ráharaptam: a tárgykonfliktus. Egy vasalódeszkával és egy vasalóval csináltam egy jelenetet. Miközben egy inget vasaltam ki, mindent megcsináltam ezekkel a tárgyakkal, amit lehetett.

Van érzéked a tárgyakhoz, a bábozáshoz?

Inkább azt mondanám, hogy a lazzikhoz (helyzetkomikumra épülő bohóctréfa), a karikatúrákhoz és egyfajta furcsa humorhoz. Volt a Gór Nagyban egy mesterem, Márkó Eszter, aki tartott nekünk Molière-félévet. Ő Marosvásárhelyen végzett, és itteni szemmel egy teljesen idegen típusú színjátszást hozott az életembe, aminek alapja ez a furcsa humor.

Mondasz valamit, amiben érződik ez a furcsa humor?

Az Utolsó estém a Földönben (az Ódry színpad Klubjában futó előadás). Annak a két figurának, akit Renátóval (Olasz Renátó, Bence osztálytársa, az előadás rendezője) játszunk, ez a magja. Nagyon technikás, tudatos, de közben egy brutál intenzív karikatúra. A magyar szem számára kissé szokatlan, de szerencsére a mi generációnk erre könnyen harap. Animációs-, és akciófilmeken nevelkedtünk, ezért nem mondjuk, hogy „ez baromság” vagy „nem értem”.

Ez hasonlít a Bodó Viktornál használt effektekhez, gegekhez?

Igen. Csak Bodót én nem ismertem. Egészen addig nem tudtam a létezéséről, amíg az egyetemre nem kerültem, és Renátó, mint nagy Bodó-fanatikus, el nem rángatott a Katonába az Anamnézisre. Akkor szembesültem vele, hogy ez bizony létezik már Magyarországon.

Azaz nem te találtad fel….

Ez a ráismerés mindig traumatikus. Csinál az ember egy jelenetet, egy nagy ötletet, és akkor Máté Gábor bedobja: Ezt láttam egy előadásban, még nyolcvanvalahányban. És akkor, hogy „A fenébe… már mindent megcsináltak.” Az Utolsó estémmel is sokszor azt éreztem, hogy ez az, most valami újat találtunk ki, de persze biztos készült már hasonló. A kezdeti koncepciónk az volt, hogy készítünk egy előadást, ami rólunk szól: mi vagyunk benne, azt csinálunk, amit akarunk és megpróbálunk nem költeni rá.

Honnan indultok el, ha az a cél, hogy létrehozzatok egy olyan előadást, ami rólatok szól?

Az Utolsó estém esetében májusban összeült a csapat, és csak dumáltunk, hogy ki milyen szerepre vágyik, mit akar kipróbálni, milyen témák, kérdések foglalkoztatják. Aztán álmokról beszéltünk, visszatérő félelmekről, és a Police magazinból szemezgettük az abszurd cikkeket. Meg furcsa improvizációkat csináltunk. Például „Baszd fel magad öt perc alatt!” Méghozzá a teljes őrületig, azon, hogy nem tudod bekötni a cipőfűződet, vagy nem tudod kiköpni a rágódat. Ezekből a beszélgetésekből és gyakorlatokból írt Renátó és Horváth Jancsi (filmdramaturg-hallgató) egy kanavászt. Igazából szövegkönyv volt. Csak azért hívom kanavásznak, mert folyamatosan alakult és formálódott próbák közben.

És mit csinálsz egy munkafolyamatban, ahol nem adott ez a szabadság?

Ezt is meg kell tanulnunk, de nekem ebben is szerencsém volt. Az első munkám során a Radnóti Színházban Kisvinyóval (Ifj. Vidnyánszky Attila) hazai pályán játszottam, hiszen már a Liliomfiban (Ifj. Vidnyánszky rendezése, amiben Bence játssza Gyurit, a pincért) dolgoztunk együtt. Ezután Csató Katával próbáltuk az Ofélia árnyszínházát. És Kata is nyitott volt rá, hogy hozzuk a saját ötleteinket és gondolatainkat. Az egész társulat beletette a magáét.

A Nyilas Mihály affér

A Nyilas Mihály affér

Ha jól tudom, egy féléve a Radnótiban vagy gyakorlaton. Most épp miben vagy benne?

Ezen a két darabon kívül átvettem még két szerepet: a Lear királyban és a Glembay-házban. Játszom még Valló Péter rendezésében a Téli regében, amit izgatottan várok. Ezenkívül a RIM-ben (Radnóti Ifjúsági Műhely) a másodévnek csinálunk darabot; Jancsi, Renátó meg én. A tavasz ébredése alapján a szexualitás megélése, feldolgozása, meg az egymáshoz való viszonyuk a téma. Az elején játszottunk, meg imprókra engedtük rá őket. Aztán szövegeket írattunk velük, feladatokat adtunk nekik, és annak mentén indultunk valami felé. Most már megvannak jelenetek meg a képek, és elkezdjük összeollózni. Most kezdjük látni, hogy lesz ebből valami előadásszerűség. Voltam az elsőéveseknél is, és nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom, de csomószor jobban érzem magam ilyen foglalkozásokon, mint ha próbálnék, vagy játszanék.

Sokan, akik az SZFE-re jelentkeznek, ehhez hasonló diákszínjátszó körökben találkoztak először a színházzal, és az ottani közösségi élmény vezeti őket a színészet felé. Aztán az egyetemen valami teljesen mással találkoznak. Te is végigmentél hasonlón?

Hát igen. Bár engem nem feltétlenül csak ez kötött le, hanem minden. Mindenbe belekóstoltam: karatéztam, lovagoltam, akrobatikus rokiztam, teniszeztem, úsztam, színjátszóztam, gitároztam, grafikáztam – grafikus akartam lenni sokáig –, aztán festettem, elkezdtem rézkarcokat készíteni, aztán jött ugye a fodrászat. És akkor kezdtem el a színház felé fordulni, amikor megnéztem a Madáchban az Operaház fantomját. Abban is az fogott meg, hogy Kentaur milyen fantasztikus díszletet csinált hozzá, milyen szuper a zene, és mennyire beszippant ez a világ. Aztán lett egy barátnőm a gimiben, aki musical-fan volt, és állandóan ezeket hallgatta. Én is rákaptam, elkezdtem énekelgetni, de pusztító hangom volt. Amikor először énekeltem, Vizi Dávidnak olyan röhögőgörcse lett, hogy bebújt a szekrény mögé, mert elszégyellte magát. Ő már akkor is nagyon jól énekelt. Azóta már sokat alakult, már nem csak én élvezem, hanem akik hallgatják is. Később, miután bekerültem az Egyetemre, még mindig az volt bennem, hogy jó játszani, élvezem, leköt és ennyi. Csak mostanra, az utolsó két évre tudatosult, hogy ez nem hobbi, hanem ez a szakmám, és hogy így még sokkal jobb.

Az elmúlt évek alatt kialakult valamilyen munkamódszered?

Nem lehet általánosítani. Ahány ember, annyiféle módszer van. Filozófiát lehet tanítani, és Gábor ebben a legjobb. Olyan hozzáállást, metódust tanít, ami tökéletes: hogyan építed fel a napodat, hogyan rakod össze a tested, hogyan tartod jól karban az agyad, hogyan dolgozol az olvasópróbától a bemutatóig és azon túl, hogyan építesz fel egy szerepet, hogyan nyúlsz egy szöveghez, egy anyaghoz, egy rendezőhöz, egy íróhoz, egy stílushoz, hogyan legyél rugalmas…

Kitagadottak

Kitagadottak

Ezekhez ad nektek kulcsokat?

Igen. Eleve így építi fel az öt évet – illetve négyet –, a legkisebb egységtől bővíti az egészet. Először állatjeleneteket csináltunk.

Milyen állat voltál?

Fellocsoltam a balettszőnyeget, és egy pingvin voltam, aki hason csúszott, jött-ment, totyogott, rekedt hangja volt, gülüszeme, és mindig elaludt a melegben, de amikor pont orra bukott volna, felriadt.  Aztán emberállatot kellett belőle csinálni. Olyan embert, akiről eszedbe jut az állat. Ezek a feladatok a megfigyelésre és a reprodukcióra koncentráltak, illetve arra, hogyan rakódik össze agy és test. Ez jól karbantartja a fantáziát.

Az utolsó vizsga, amit láttam, a Sirály volt.

Zsótér Sándor egy teljesen más típusú tanulópénz volt, és csodálatos. Tőle nagyon féltem, mert rettegek a szövegtől. Ez nagyon idétlenül hangozhat egy leendő színész szájából.

Mégis miért féltél?

Egészen addig az írott szöveget mint terhet éltem meg, nem pedig mint közvetítőeszközt. Azt éreztem, hogy megfojt, gátol, bilincsel. Ezért éreztem jól magam a fizikai színházi produkciókban. Nem kellett beszélni, a testem mindent elárult: a tartásom meg a tekintetem. Úgy éreztem, mindent tudok kommunikálni vagy közvetíteni. Viszont ahogy jött a szöveg, olyan görcs állt belém, mint a fene. És Zsótér mutatta meg, hogyan tudod megfogni, mindent megfejteni, magadévá tenni, élvezni, színezni a szöveget. Figyelni a másikra és válaszolni, nem csak mondani a vakvilágba. Zsótér alapvető dolgokra reflektál és ad megoldókulcsot, amire alapjáraton nem is gondolnál.

Sirály

Még soha nem hallottam ennyire pontosan és precízen megfogalmazni, hogy mit jelent egy színésznek Zsótér.

Szerintem nagyon fontos, hogy meg tudj fogalmazni dolgokat, különben nem tudod használni. Ugyanez van a színjátszásnál. Sokszor megtörténik, hogy egy jelenetről elmondják, hogy ez jó volt, de neked nincs meg a kulcsa. Ilyenkor elkezded az érzetet és az elemeket reprodukálni, de már sose lesz ugyanolyan. Azért nem, mert nem a realitást találtad meg benne, nem azt a magot, ami működteti, hanem különböző elemeket: a feelinget, a hangsúlyt, a mozdulatokat. Hogyha megvan a mag, amit meg tudsz fogalmazni magadnak, akkor hányhatsz a takarásban, lehetsz álmos, kedvetlen, ha ez ott van az agyadban, már nem lehet nagy baj. Na, erre is tanít bennünket Gábor. Ha megvannak a stációid, akkor nem tévedhetsz. Legalábbis nem akkorát.

Mennyire kapsz külső visszajelzéseket? A kritikák nem annyira a színészi játékról, mint inkább a koncepcióról írnak.

Igen, mert egy koncepciót meg tudsz fogalmazni, leírod gyorsan, aztán túlvagy rajta. Az előadásról meg nem lehet egy alkalom után írni, hanem legalább háromszor kell látni. Legalábbis akkor, ha a színészről és a munkáról akar valami komolyat írni. Manapság inkább csak ajánlókat és élménybeszámolókat írnak…

Milyen lenne, ha Tiszaújvárosba utaztatnátok a Válogatást (Gazdag Gyula A válogatás c. 1970-es dokumentumfilmje alapján készült vizsgaelőadás)? Az ’50-es években épült, átnevezték egy időben Leninvárosnak…

Hát. Nem kötnék össze feltétlen azzal a korral. Inkább asszociálnának egy mostani X-faktorra. Ráismernének a mai emberekre. Semmi nem változott. Van egy-két kiemelt alak, fazon vagy csapat, akiket indokolatlan módon előre tolnak és használnak, hogy kommunikáljanak velük a nézők vagy a hallgatók felé. Mindegy, csak ne gondolkozzanak. Csak szórakozzanak! Ők legyenek a példakép – pedig nagyrészt nem alkotók, hanem bábok, és amint nincs mozgató, összeesnek. Akár a marionettek, összenyeklenek és eltűnnek.

A Nyilas Mihály affér

A Nyilas Mihály affér

Te hogy látod ebben a rendszerben a színház helyét?

Ha szétnézek Európában vagy akár az egész világban, akkor ritka az olyan ország, ahol ennyi és ilyen minőségű színház lenne, és ennyi nézőt be is csábítana. Viszont az a veszély, hogy iszonyatos ütemben változott meg a világ az utóbbi húsz évben. Miközben a színházi rendszer nagyon nehézkesen változik. Főleg gyávácska, botladozó próbálgatások történnek, amik a fiataloknak erőltetettek, az időseknek meg túlságosan újítóak. Ez egy nagyon érzékeny, ám fontos téma. Szerintem abban van a megoldás, ha társulatok összefognak, és kialakítanak egy erős bázist, ami neveli a nézőt – ilyenek az ifjúsági programok. Hiszen a színházra nevelni kell a nézőt, különben nem feltétlenül tudja elfogyasztani az előadást. Ha életedben nem ettél még rákot, és rossz részeit eszed meg, akkor hánynod kell tőle. „Kegyetlen sok pénzt kifizettem érte, és még szar is volt.” De örömmel látom, hogy ez irányba vannak lépések. RIM, Katona Klub stb.

A Kitagadottak, amit most fogtok bemutatni, a második előadásotok Olasz Renátóval. Gondolkodtatok társulatalapításon?

Volt róla szó, de Budapesten társulatot csinálni nem a legegyszerűbb. Mindenféleképpen örülnénk, ha tudnánk folytatni a közös munkát, miközben szeretnénk gyakorolni a szakmát kőszínházi kereteken belül is. Ha lesz rá lehetőség, hogy mindkettő megvalósuljon – akármerre az országban –, akkor szerintem élünk a lehetőséggel. Vagy semmi nem lesz a kísérletből, vagy valami nagyot szólhat, mint anno pl. Kaposváron. Kisebb vágyakkal nem érdemes elkezdeni ezt a pályát.

Szerinted lehetséges ma Magyarországon egy vidéki színházban robbantani?

A múltban már megcsinálták. Mi miért ne tehetnénk?

Az interjút készítette Gábor Sára, negyedéves dramaturg-hallgató

 
 

Kapcsolódó anyagok