“A versmondás a személyességtől lesz érdekes” – Interjú Szávai Viktóriával és Pál Andrással

2017 március 22. szerda, 7:00

A versek, a költészet apropóján Szávai Viktóriával és Pál Andrással beszélgetett a Radnóti blog.

Az idei évadban a Radnóti Színház egy online publikált beszélgetéssorozatot indít: minden alkalommal a társulat két-két tagja beszélget egymással, nem feltétlenül a színházról és az előadásokról, sokkal inkább hétköznapi témákról, amelyek körülvesznek minket. A kiinduló témát mindig az új bemutató vagy egy éppen aktuális program szolgáltatja. Cél, hogy a közönség új nézőpontból ismerhesse meg a társulat művészeit.

Április 11-én, a magyar költészet napján a Radnóti Színház ismét bemutatja Bálint András Arany János estjét, ezenkívül ebben a hónapban Heltai naplója című előadásukat is láthatja majd a közönség. A versek, a költészet apropóján készült interjú Szávai Viktóriával és Pál Andrással az önálló est és a versmondás műfajáról, Weöres Sándorról és Latinovits Zoltánról, születésnapi szavalásról és esküvői vőfélyszerepről, kortárs költészetről és a nézőkkel való kommunikációról.

Szávai Viktória és Pál András (fotó: Radnóti Színház)

Szávai Viktória és Pál András (fotó: Radnóti Színház)

Készítettetek-e már önálló estet?

Szávai Viktória: A színházban volt az Irodallam című sorozat, amit Bálint András indított el a Heltai-estjével, és páran a társulatból ezt folytattuk. Én Weöres Sándort választottam, az előadás címe Sárkánylehelet. Műfajilag úgy szoktam hívni, hogy „szeánsz” – egyrészt nem gondolom, hogy az előadás lefedi azt, amit a költői est kifejezés takar, másrészt Weöresnek köszönhetően az anyag nagyon spirituális lett, továbbá nagyon személyes is: én állok a versek mögött, és azokon keresztül magamról beszélek.

Pál András: Én Horváth Illéssel terveztem egy verses estet, de az végül nem valósult meg. A műfaj megszokott sémáitól eltérő formát kerestünk. Azt találtuk ki, hogy legyen benne egy zenekar, és Rimbaud-tól kezdve Petri Györgyön át mindenkitől válogattunk szövegeket egy témára. Ez a téma a kiégés volt, és egy éjszaka történetét akartuk elmesélni.

Milyen szempontok mentén lehet összeállítani egy verses estet?

Szávai Viktória: Nekem fontos vezérfonal volt, hogy szerettem volna beszélni a nőiségről. Rájöttem arra, hogy Weöres, akárki akármit mond, egy női költő.

Mi alapján jutottál erre?

Szávai Viktória: Már a Psychénél is gyanús volt. (nevet) Van valami finom érzékenység és huncut hajlékonyság Weöres költészetében, ami szerintem nagyon is női attitűd.

Ezért választottad pont Weörest?

Szávai Viktória: Nem feltétlenül, ez nyílván tudatalatti döntés volt. Amikor elkezdtem az anyaggal foglalkozni, akkor döbbentem rá, hogy egész pici gyerekként mennyi impulzust adott nekem Weöres költészete. A Bóbita című verseskönyvét kétéves koromban kívülről fújtam, és az első határozott élményem a szerelemről A paprikajancsi szerenádja volt. „Sóhajom, árva madár-pihe száll, s elpihen édes öledben” – nem tudom, hogy ezt hogyan kapcsolta össze a lelkem, de akkor azt gondoltam, hogy ez a szerelem – mert akkor éppen halálosan szerelmes voltam Benics Kálmiba a kiscsoportban. Érdekes, hogy ezek a versek hogyan épültek be az érzésvilágomba.

Pál András: Ezen a ponton le szeretném szögezni, hogy én a ráérés hiánya miatt nem láttam az előadást.

Szávai Viktória: Még lesz rá alkalmad, szóval erre majd visszatérünk.

Szávai Viktória - Sárkány lehelet (fotó: Kárpáti Iván)

Szávai Viktória – Sárkány lehelet (fotó: Kárpáti Iván)

Mit jelent a ti generációtok számára az irodalmi est műfaja?

Pál András: A mi generációnknál már kicsit kikopott ez a műfaj. A hetvenes-nyolcvanas években ennek teljesen más jellegű kultúrája volt. Bálint András, Vallai Péter és Jordán Tamás például fontos előadásokat hoztak létre a műfajban.

Szávai Viktória: Nekem is eszembe jutott Jordán Tamástól a Szabad ötletek jegyzéke, ami számomra revelatív élmény volt, pontosan attól a személyességtől, amivel szerintem érdemes megközelíteni egy költői életművet. Számomra a Szabad ötletek jegyzéke inkább Jordán Tamásról szólt József Attila apropóján, az ő zavarbaejtően személyes és mély emberi kitárulkozásáról.

Korábban is mondtad a személyességet, mint kulcsmomentumot – Andris, te mit gondolsz erről?

Pál András: Hofi Géza szövegei is nagyon viccesek, és én is el tudnám mondani azokat, de lényegesen gyengébben, mint amikor az ő személyiségén keresztül szólaltak meg – még ha nem is ő írta mindet. Szerintem egy versmondás is a személyességtől és a saját viszonytól lesz érdekes. Gimnáziumban nekem mindig az volt a problémám, amikor verseket kellett elemeznünk, hogy mi a fontosabb: az, hogy nekem mit jelent egy vers, vagy hogy a költői életműből kiindulva hogyan kell azt interpretálni? Egy irodalmi estnél is kérdés, hogy mi a cél: az, hogy a hallgatóság minél jobban megismerje az író munkásságát és a művei keletkezését, vagy hogy bemutassuk, hogy mit jelenthet ma az a szó például, hogy szabadság?

Tudtok mondani olyan színészeket, akiknek hallgattátok versmondásait lemezen vagy tévében?

Pál András: Én bakeliten rongyosra hallgattam Latinovits Zoltánt. Imádtam, hogy mennyire bátran ugrált egy versen belül a személyes megnyílás és aközött, hogy mit gondol ő a versről, annak szerkezetéről.

Szávai Viktória: Hallgatod ezeket most is, mai fejjel? Mert nekem azért kemény szembesítés volt, amikor sok évvel később meghallgattam a Latinovits-verseket. Ma már egyáltalán nem azt jelenti, amit kamaszként jelentett.

Pál András: Nem nagyon hallgatom már, de nem is akarom meggyalázni a gyerekkoromat. (nevet) Maradjon az inkább így.

Pál András a Téli rege olvasópróbáján (fotó: Dömölky Dániel)

Pál András a Téli rege olvasópróbáján (fotó: Dömölky Dániel)

Mitől lehet érdekes a fiatalabb generáció számára a verses est műfaja?

Pál András: Például ha Peer Krisztián verseire gondolok, azt érzem, hogy azokhoz mélyen közöm van – olyanok, mintha mindet mellettem írta volna a kocsmában. Vagy vegyük a slam poetry-t, ami ennek a műfajnak egyfajta újragondolása. Amikor a Pacalos pizza című előadást játszottuk, ahol a slam poetry keveredett a klasszikus versekkel, tömve volt a Radnóti fiatalokkal.

Szávai Viktória: Szerintem abszolút van létjogosultsága ennek a műfajnak, legalábbis a saját tapasztalatom alapján így látom. Lényeges kérdés, hogy hogyan tud az ember kapcsolatot találni a nézőkkel, hogyan tud kialakulni egy interaktív játék. Nekem az egyik legpozitívabb élményem az volt, amikor egy kávézóban játszottam az előadást, a nézők az asztalok körül ültek, és egy bizonyos versnél leültem az egyik asztaltársasághoz, ők pedig csillogó szemmel figyeltek, egy pillanatra sem kapták el a tekintetüket, nem jöttek zavarba. Nagyon közvetlen, színházban nem megtapasztalható közlésformát lehet így kialakítani. Vagy nemrég volt egy másik alkalom, amikor szintén jól láthatóak voltak az arcok a nézőtéren: találtam egy lányt, akinek egy konkrét sort céloztam, ő pedig reflexből lesütötte a szemét. Nem eresztettem, és több soron keresztül neki mondtam a szöveget. Érdekes volt ez a kis játszma közöttünk, ahogy egy idő után megértette, hogy nem provokálom, nem esik semmiféle bántódása, csak mesélek neki – egy idő után felnézett, teljesen kisimult az arca, és csak figyelt.

Andris, neked volt olyan, amikor egy klasszikus színházi helyzetben ilyen közvetlen viszonyt alakítottál ki a nézőkkel?

Pál András: A színháznak az alapja, hogy milyen kontaktust tudsz teremteni a nézőkkel, és azok a legnehezebb pillanatok, amikor el kell mondanod egy monológot egyedül a színpadon. Az ilyen helyzetekben, amikor kimennek a kollégáim, akikkel működik egy összjáték, akik segítenek abban, hogy előbb lemeztelenedjek, hirtelen lesz bennem egy huncut érzés, hogy most azt csinálhatok, amit csak akarok. Félelmetes szabadság ez. A nézők sokszor tudják előre, hogy ilyenkor elkezdek hozzájuk beszélni, és ezért is nagy kérdés, hogy ezen a ponton mit tudok pattintani magamból. Emlékszem, hogy amikor gyerekként színházba jártam, és volt olyan, hogy egy színész a szemembe nézett, rosszul voltam, hogy nehogy már – közben pedig tudom, hogy mennyire bírják a nézők, amikor a Lear királyban azt mondom, hogy fattyú vagyok, és nevetnek, és akkor ránézek valamelyikükre, és azt is el tudom játszani neki, hogy nem olyan jó ám fattyúnak lenni. Szerintem ez akkor működik jól, ha mindennemű színészi fölény nélkül tudom megcsinálni, tehát nem azzal a gesztussal, hogy itt állok a színpadon, és most akkor meghallgatod a monológomat, hanem ezen túl tud történni valami: például megmutatom, hogy én is csak egy esendő, szeretetre vágyó ember vagyok, akárcsak mint te, nyugi, játsszunk együtt!

Gyerekkorotokban milyen gyakran mondtatok verset? Akár iskolai ünnepségen, akár versmondó versenyen.

Pál András: Volt egy emlékezetes eset: az egyik szalagavatón el kellett mondanom Váci Mihály Még nem elég című versét. Nagyon utáltam a verset, beszélgettem róla apámmal is, és végül kérdőjellel mondtam végig: „Nem elég?” Nagy balhé volt belőle, de aztán az igazgató-helyettes, aki magyartanár volt, értékelte, és megvédett.

Szávai Viktória: Én arra emlékszem élesen, amikor felvételiztem a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba, és egy József Attila-verset mondtam. A felvételiztető drámatanár azt kérte tőlem, hogy közvetítsem kicsit személyesebben. Ott ültek előttem törökülésben az idősebb diákok, én pedig végigpásztáztam az első soron, és megtaláltam egy vakító zöld szempárt. Odamentem, leültem vele szemben, és elmondtam neki a verset: ő volt Nyáry Krisztián.

Szávai Viktória és Pál András a Lear király olvasópróbáján (fotó: Dömölky Dániel)

Szávai Viktória és Pál András a Lear király olvasópróbáján (fotó: Dömölky Dániel)

Emlékeztek olyan versre, amit vittetek a színész felvételire?

Pál András: Petri György, Az ilyen fontos beszélgetések.

Szávai Viktória: Én vittem Az éjszaka csodáit Weörestől, de egyáltalán nem mondtam jól. Amikor később szerkesztettem a Sárkányleheletet, nagyon gyorsan körvonalazódott, hogy ezzel a verssel szeretném zárni az előadást. Érdekes volt a második találkozás a szöveggel, mert rájöttem, hogy valójában miről is szól – tizennyolc évesen még nem nagyon tudtam.

Kértek már fel titeket arra, hogy születésnapi ünnepségen, privát partin, esetleg esküvőn mondjatok verset?

Szávai Viktória: Vicces, mert már megint Az éjszaka csodáit fogom előhozni. Egyszer teljesen ismeretlenül megkerestek, hogy van egy lány, aki a negyvenedik születésnapját ünnepli, Az éjszaka csodái a kedvenc verse, és megkértek, hogy egy konkrét időpontban menjek oda az Átrium Kávézóba, ahol várni fognak, és mondjam el neki ezt a verset. Odamentem, ott ültek egy aszalnál a barátnők, integettek, hogy itt az ünnepelt, én pedig leültem, bemutatkoztam hogy szia, Szávai Viki vagyok, szeretnék most elmondani neked egy verset, és akkor elkezdtem. Nem tudom, hogy életében volt-e ennyire megilletődve, potyogtak a könnyei, egy idő után már én is küszködtem a sajátjaimmal, és hát egészen elképesztő élmény volt. Aztán a nyakamba borult, mondtam neki, hogy boldog szülinapot, és eljöttem. (nevet)

Pál András: Én egyszer egy baráti esküvőn mondtam el József Attila Kopogtatás nélkül című versét. De ilyen alkalmakkor általában én vagyok az, aki zokszó nélkül hülyét csinálok magamból, ezért én szoktam lenni a vőfély az esküvőkön. Olyan is volt már, hogy megérkeztem, és akkor mondták, hogy „jaj de jó, hogy itt vagy, akkor lennél a vőfély?” Tehát általában én vagyok a bohóc.

Kortárs költők közül kit szerettek olvasni?

Szávai Viktória: Tóth Krisztinát mondanám elsőre, akinek a kellemes női pofátlanságát nagyon kedvelem.

Pál András: Korábban már említettem Peer Krisztiánt: nagyon szeretem a nyersessége és a személyessége miatt. Hogy olyan magányos, mint én. (nevet)

Az interjút készítette: Kelemen Kristóf
Az interjú elsőként a radnoti.reblog.hu oldalon jelent meg!
Portréfotók: Csizik Balázs és Misetics Mátyás