“Inspiráló egy éven vagyunk túl” – Interjú Kovács Dezső POSZT-válogatóval

2017 március 28. kedd, 6:50

Mi a válogatás alfája és ómegája? Miért jelent egyszerre szellemi és fizikai kihívást? Erre is válaszolt Kovács Dezső, kritikus, aki Árkosi Árpád rendezővel együtt járta a magyar színházakat az elmúlt egy évben.

Hogy érintett és mi volt az első gondolatod, amikor felkértek POSZT-válogatónak?

Kovács Dezső: Óriási megtiszteltetésnek éreztem, hiszen a pályán csak egyszer adódik ilyen lehetőség. Ugyanakkor tudtam, hogy hatalmas felelősséggel, sok buktatóval is jár a feladat. Belegondoltam abba, hogy egy évig fokozott szellemi és fizikai igénybevétel vár rám, sokféle kérés érkezik majd, és rengeteget kell utazni, róni a kilométereket.

Ez az egy év elég intenzív kommunikációt feltételez a válogatók között. Mit szóltál ahhoz, hogy Árkosi Árpád lett a társad?

Kovács Dezső: Amikor felmerült a nevem, mint lehetséges válogatóé, először az jutott eszembe, milyen jó lenne, ha olyan kollégával hozna össze a sors, akivel súrlódás nélkül tudunk együttműködni, akivel harmonikus, de legalábbis partneri viszonyt tudunk kialakítani. Ez Árkosi Árpáddal az első pillanattól megvalósult. Nem azt mondom, hogy mindig, mindenben egyetértettünk, de alapvető ellentéteink sem voltak.

Kovács Dezső / Fotó: Gordon Eszter

Kovács Dezső / Fotó: Gordon Eszter

Szerinted ez min múlt?

Kovács Dezső: Egyrészt folyamatosan elemeztünk és egyeztettünk – kocsiban ülve, éjszakai telefonok során, előadások után –, így az álláspontjaink közel kerültek egymáshoz. Másrészt talán volt valamelyes rálátásunk a magyar színházi szcénára. Árpád rendezőként is megfordult számos helyen, én is elég sok előadást láthattam az elmúlt években, ezért egy csomó dolgot nem kellett magyaráznunk a másiknak. Úgy hiszem, a különbözőségeink is jól kiegészítették egymást. Árpád alkotóként, egy rendező optikáján keresztül szemlélte az előadások struktúráját, színpadképét, színészvezetési technikáját, dramaturgiáját. Én pedig kritikusként és nézőként vizsgáltam a hatást. Mennyire tűnik erőteljesnek és sikeresnek egy produkció, mennyire szólít meg az a vízió, amit látok – számomra ez volt a legfontosabb.

Idén átmeneti struktúrában kellett dolgoznotok, hiszen a POSZT szakmai tanácsadó testülete most alakítja ki azt a szabályrendszert, amit a későbbiekben érvényesíteni fog a menedzsment. Ez mennyiben befolyásolta a munkátokat?

Kovács Dezső: Pontosan tudtuk, hogy átmeneti évadot vállaltunk. Érzékelhető volt, hogy átalakulás zajlik és hogy bizonyos kérdések még eldöntetlenek. Mondok egy példát. A korábbi években a színházak javaslatot tehettek, hogy mely előadásukat tekintsék meg a válogatók, idén viszont regisztrálniuk is kellett, ami sok vitát is indukált. Noha Árpáddal teljes válogatói autonómiával rendelkeztünk, sok fázisban érkeztek hozzánk az újabb és újabb regisztrációs Excel-táblázatok, és mi igyekeztünk azokat figyelembe venni. Amit személyesen nem tudtunk abszolválni, azt DVD-n néztük meg, úgyhogy bőven kétszáz előadás fölött teljesítettük a kalandot.

Mennyiben jelentett számodra életmódváltást a válogatás? És mi volt az, ami emberpróbálónak bizonyult?

Kovács Dezső: Ennyi estét nem töltöttem még folyamatosan színházban, holott korábban is elég sok előadást néztem, soha ennyit nem vezettem autót és soha ennyire nem tettem próbára a tűrőképességemet. A válogatás tényleg teljes életmódváltást feltételezett. Logisztikailag is a topon kellett lennünk, úgyhogy volt elég próbatétel. Amikor a legnagyobb tél közepén a brassói körgyűrűben kerestük az utat Sepsiszentgyörgy felé, azért alaposan eltöprengtünk a helyzetünkről. És megkönnyebbültünk, amikor sok-sok tűkanyar után, a száguldó román kamionok között túljutottunk a hegyi utakon és időre beértünk a Tamási Áron Színházba. Az is szerencse, hogy egyszer éjjel, az ónos esőben úgy 10 méterrel egy tömegkarambol előtt sikerült megállni a sztrádán valahol Eger és Budapest között. És hálás vagyok az idei kisvárdai válogatónak, Balogh Tibornak, akihez csatlakozhattunk egy hosszabb székelyföldi túrára. Az utolsó egy hónapban is naponta kaptunk meghívásokat – ezeknek a fizikai teljesítőképességünk feszegetésével próbáltunk eleget tenni. Érheti bírálat a listánkat – minden válogatás valamennyire szubjektív és érdeksérelmekkel is jár –, de tiszta a lelkiismeretünk, mert amit tudtunk, megtettünk. Mielőtt úgy tűnne, hogy panaszkodom, szeretném leszögezni: fantasztikus, inspiráló egy éven vagyunk túl, ami elképesztően sok szellemi izgalommal szolgált. A legtöbb utazás is megérte. Kritikusi, szerkesztői munkám révén időnként eljutok külhoni színházakba, mégis elementáris élmény volt szembesülni azzal a sokszínűséggel, ami például a határon túli színjátszás sajátja.

Mit tapasztaltál?

Kovács Dezső: Sokak fejében még mindig valamiféle archaikus kép él a határon túli magyar színjátszásról. De már rég nem arról szól a történet, hogy az alkotók mostoha körülmények között ápolják a magyar nyelvet és színikultúrát. Nem! Kőkemény, magas színvonalú és gyümölcsöző szakmai munka folyik a magyar nyelvű színházakban, profi és gyakran nehéz körülmények között. Sokszor tapasztaltam, hogy a szűkös kondíciók közepette is egészen kiugró szellemi értékek jönnek létre, és arra jutottam, ez nagyrészt társulatfüggő, vezetésfüggő, tehetségfüggő. Kedvenc példám erre egy gyönyörű költői fantázia, a gyergyószentmiklósi Anyegin-előadás, amit a 24 éves Nagy Botond rendezett. Nem került be a 14-es keretbe, de igazán emlékezetes maradt.

Milyen tanulságokat szűrtél még le az útjaid során?

Kovács Dezső: Az elmúlt évtizedekben sajnálatos módon a rendezőgenerációk nem kaptak igazán teret, ezért eltűntek, vagy külföldön kényszerültek dolgozni – őket nem lehet pótolni. Ugyanakkor a mostani huszon-, harmincévesek nagy erővel törnek előre és ez egy áldásos fejlemény. Úgy látom, hogy a fiatalok, akiket a listánkon ifj. Vidnyánszky Attila és Székely Kriszta rendező képvisel, most végre lehetőséget kapnak és újfajta gondolkodásmódot is hoznak. Nemcsak rendezőkről van szó, hanem alkotócsapatokról, tagjai közt színészekkel, írókkal, dramaturgokkal, tervezőkkel. Az új színházi nemzedék teamben gondolkodik és másféle érzékenységgel dolgozik, mint az elődei. Máshogy szocializálódott, szabadabban használja azokat a technikai eszközöket is, amelyek a rendelkezésére állnak, merészebben kísérletezik a szcenikával, a hanggal és a vizualitással. Gyakran erőteljes képekben, nagyszabású víziókban gondolkodik, s mindent megtesz azért, hogy a világnézete tetten érhető legyen a színpadon, tehát totális színházra törekszik. Éppen ezért az a nyelv, amin ők fogalmaznak, az igazán jelentékeny alkotókéval rokon. Láttam olyan előadást is ifjú rendezőtől, amitől a nézők egy része visszahőkölt, mert túl sok attraktív elemmel és zenei betéttel, vizuális effekttel operált. De azt gondolom, hogy ezek a szárnypróbálgatások és Gesamtkunstwerkek egy új színházi korszak kezdetét jelölhetik.

A versenyprogramban szerepelnek érett és beérkezett alkotók előadásai, akiknek a munkásságában felfedezni véled a pályakezdőkéhez hasonlatos gesztusokat. Mondhatni, hogy a válogatásotok olyan produkciókat sorakoztat fel, amelyek megfelelnek a totális színház fogalmának?

Kovács Dezső: Részben igen, de ez nem volt válogatási szempont. A véletlen műve, hogy többségében olyan darabokat választottunk, amelyek valóban gazdag eszköztárat vonultatnak fel. Az egyetlen tudatos és legfőbb célunk az volt, hogy a legjobb előadások kerüljenek be a versenyprogramba, mert abban egyetértettünk, hogy ez a válogatás alfája és ómegája. A POSZT a legjobbak seregszemléje kell hogy legyen. Tekintve, hogy a tizennégyes kereten jócskán túlnőtt az elsőrangú produkciók sora, szóban és írásban is kértük a menedzsmentet, illetve a tanácsadó testületet, hogy a tavalyi évhez hasonlóan tegye lehetővé, hogy még két előadást beválogathassunk a versenyprogramba. Erre idén technikai és anyagi okokból nem kerülhetett sor. Nagy szomorúsággal töltött el bennünket, hogy így kimaradt, többek között, az Egy őrült naplója, Keresztes Tamás bravúros monodrámája és a Zsótér Sándor rendezte Galilei élete is, nem beszélve A mi osztályunk miskolci előadásáról, de kénytelenek voltunk ezt tudomásul venni. Nagy erkölcsi és szakmai dilemmát jelentett a döntés.

Milyen szempontok ütköztek végül? Volt-e olyan előadás, amibe valamelyikőtök beleszeretett és mégsem került fel a közös listára?

Kovács Dezső: Nem voltak késhegyig menő vitáink. És bár nem összeborulós egyetértésben, hanem kisebb-nagyobb kompromisszumokkal, de végül mindenről meg tudtunk egyezni. Most, hogy már eltelt némi idő a döntés óta, elmeditáltam azon, hogy a listánk multikulturális színházi közegről árulkodik. Szerepel rajta a román Radu Afrim előadása (Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan), aki egy saját maga által írt darabot vitt színre Marosvásárhelyen, a kolozsvári színház Gorkij-darabja (A mélyben), amit egy Amerikában élő orosz alkotó, Yuri Kordonsky jegyez, a nemzeti színházi Részegek előadása, amit az ugyancsak orosz Viktor Rizsakov rendezett. A Vígszínház Bűn és bűnhődését Michal Dočekal vitte színre, Závada Pál Jadviga párnája című művét pedig a vajdasági színész-rendező, Mezei Kinga. Ez jelzi, hogy a kulturális miliőnkben nagyon sokféle hatás van jelen, ami megtermékenyítőleg hat a magyar színházművészetre, izgalmas interferenciákat hoz létre, és hogy a mi színházunk is a világszínház része. Számos nemzetközi fesztiválon éreztem nézőként, hogy a legjobbjaink az európai fősodorhoz tartoznak; ez most is bebizonyosodott.

Idén először a Budapesti Operettszínház egyik előadása is helyet kapott a versenyprogramban.

Kovács Dezső: Sokak számára ez meglepetés lehet, de számomra nem volt kérdés, hogy A chicagói hercegnőnek a POSZT-on a helye, mert szakmai minőségét és szellemi színvonalát tekintve is professzionális alkotás. Amellett, hogy rendkívüli zenei igényesség, koreográfiai elegancia és ötletesség jellemzi, a darabértelmezést tekintve is unikális produkcióról van szó, ami messze túlmutat az eredeti librettón. Lőrinczy Attila és Béres Attila ugyanis úgy alakították át Kálmán Imre operettjét, hogy szellemileg modern, szatirikus elemeket is felvillantó, aktuális előadás szülessen. Azt, hogy az operett a magyar színjátszás, a nemzeti kultúra szerves és integráns része, A chicagói hercegnő szerintem maximálisan igazolja.

Már az első POSZT-on is jelen voltál, 2002-ben a szakmai zsűri tagjaként vettél részt a fesztiválon. Most hogy látod, milyen irányba tart a rendezvénysorozat?

Kovács Dezső: Ez nehéz kérdés… Látok biztató jeleket és tapasztalok gyermekbetegségeket, főleg a szervezés és a technikai kivitelezés terén. Várat még magára a versenystruktúra, illetve a válogatási szisztéma teljes kidolgozása és a POSZT finomszerkezetének kialakítása. Tavaly sok technikai baki árnyékolta be a fesztivált, de a körülötte fel-fellángoló szakmai, ideológiai és személyes viták hulláma elcsitulni látszik azzal, hogy az új vezetés kezdeményezésére megalakult a színházi szakmát reprezentáló tanácsadó testület. Azt gondolom, hogy a sokféle erővonal mentén megosztott színházi szakma egésze érdekelt abban, hogy legyen egy jól szervezett, szakmai konszenzuson alapuló, magas színvonalú, pontos kritériumok alapján működő fesztiválja. Nem hiszem, hogy eljön az az idő, amikor a POSZT-tal mindenki elégedett lesz, de remélem, hogy újra tudjuk majd értékelni a létezését.

Tóth Berta / Színház.org

A POSZT versenyprogramját itt érhetik el.

 
 

Kapcsolódó anyagok