“Szenvedélyről beszélünk” – Interjú Pálya Pompóniával és Vadász Krisztinával

2017 március 29. szerda, 7:00

Pálya Pompónia tavaly vehette át színművész diplomáját a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Vadász Krisztina másodéves fizikai színházi rendező-koreográfus szakos hallgató. Most közös bemutatóra készülnek. Április 1-én Túlóra címmel mutatják be azt a monodrámát, amit Lisa Langseth svéd drámaíró A karmester szeretője című színdarabja alapján Bodor Panna és Vadász Krisztina dolgozott át. A két fiatal alkotóval személyes érintettségről, képregény hősnőkről, a közönséggel való találkozásról és bátorságról beszélgettünk.

Fotó: Brozsek Niki

Pálya Pompónia / Fotó: Brozsek Niki

Hogyan jött az ötlet, hogy együtt dolgozzatok?

V.K.: Év elején beszéltünk arról, milyen jó lenne közösen létrehozni valamit. Megállapodtunk abban, hogy ha találunk olyan anyagot, ami mindkettőnket megmozgat, csinálunk együtt egy előadást.

P.P.: Egy hétre rá Kriszta már meg is találta Lisa Langseth drámáját.

V.K.: Olvastam, nekiálltam kutatni, de megkértem Zsótér Sándort is, hogy ha eszébe jut valami jó darab, ami nekünk való lehet, szóljon. A kortárs svéd drámákat tartalmazó Jegesmedvék kötetben találtam meg A karmester szeretőjét. Szóltam Pompinak, hogy esélyes lehet ez a dráma, mert nagyon illik ránk. Még aznap felolvastuk és elkezdtünk foglalkozni vele. Öt nappal később kaptam egy SMS-t Zsótér tanár úrtól, hogy van egy ötlete számunkra, A karmester szeretője.

P.P.: Ez volt az Ámen. Eldöntöttük, hogy akkor valóban nekivágunk a dolognak.

V.K.: November végén kezdtünk el próbálni, éjszakánként és a hétvégenként dolgoztunk. Kihasználtuk azokat az idősávokat, amik lehetővé tették minden egyéb elfoglaltság mellett a produkció létrejöttét, hiszen közben nekem az iskolai feladataimra is kellett koncentrálnom, Pompi meg elég sokat játszott.

Fotó: Brozsek Niki

Pálya Pompónia / Fotó: Brozsek Niki

Mi volt az, ami elsőre megfogott ebben a drámában?

V.K.: Elsősorban az alapszituáció: fiatal nőként valakinek a szeretőjének lenni. Azok a dolgok, amiken keresztül megy a lány, és amikről beszél, nagyon sok ponton egyeznek az én gondolataimmal. Ez főként az agyalás része, gondolati szinten történik. Pompi részéről meg azt tapasztaltam, hogy neki ez a történet sokkal inkább zsigeri szinten inspiráló. Azt éreztem, hogy könnyen fog tudni azonosulni vele és ez kíváncsivá tett.

Mennyire tudsz azonosulni ezzel a lánnyal?

P.P.: Nem nehéz. Az életem több szempontból is rímel erre a történetre. De sokat beszélgettünk arról, hogyan ne legyen ez az előadás egy nőszagú, kesergő történet mesélés, hanem pontosan fogalmazzuk meg, mi az, ami minket mindentől függetlenül érdekel ennek a lánynak a sorsában. Ez a valami pedig az öntudatra ébredés, ahogy egyszer csak felismered, hogyan éltél eddig és mennyi minden kimaradt az életedből, pusztán azért, mert még nem találkoztál vele, vagy belekényszerültél egy másik életvitelbe, de egyszer csak úgy hozza a sors, hogy jön valaki és felnyitja a szemedet. Lehet ez egy szerelem, egy barát, de akár egy kutya is. Akkor elkezded újra végigolvasni magad, és rájössz, ki is vagy valójában. Vagy nem.

V.K.: Ugyanakkor elég erősen összefonódik a férfi iránt érzett szerelem a művészet iránt feltámadó szenvedéllyel.

P.P.: Persze. Tavaly végeztem az egyetemen, most újra fel kell tennem a kérdést magamnak, hogy miről szól ez az egész. Ez olyan, mintha a szerelemben bizonytalanodnál el, tök mindegy hogy az egy férfi, vagy a színház. Mindenképpen szenvedélyről beszélünk.

V.K.: Nagyon lényeges, hogy bárhogy is végződik ez a viszony, elindít egy olyan úton önmagadban, aminek köszönhetően az egész életed átértékelődik és megváltozik és hiába ér véget a szerelem, azt az embert örökre magaddal viszed, hiszen hozzákapcsolódik mindez. Szerintem majdnem mindenki átmegy egy ilyen kapcsolaton tizenkilenc és huszonöt éves kora között. Nekem volt két ilyen találkozásom is, ami alatt meg tudtam magam úgy találni, hogy abba az irányba mozduljak, aminek köszönhetően most itt vagyok.

Fotó: Brozsek Niki

Pálya Pompónia / Fotó: Brozsek Niki

Azért nekem nem ennyire pozitív ez a történet, mert mire a lány ráeszmél ki is ő, elbukik. Vagy nem?

P.P.: Mi úgy érezzük, hogy az előadásban nincs egyértelmű lezárás vagy válaszadás. A munkabemutató után próbáról próbára folyamatosan változott az utolsó jelenet. Nem tudtuk, hogyan fejezzük be, szerettük volna, hogy ne valami közhelyes tanulság legyen a vége, inkább kérdéseket hagyjon maga után.

Az előadás vizuális megjelenését, a díszletet is közösen találtátok ki?

P.P.: Krisztának nagyon fontosak az idézetek, és a könyvei. Egészen különös viszonyt fojtat velük. Főleg ebből ihletődött a díszlet. De egyébként a drámában is sokszor idéz a lány különböző könyvekből, szóval adta magát ez a színpadi tér. A megvalósításában pedig Mucsi Balázs (végzős látványtervező hallgató) segített. Nagyon erős rendezői gondolat a képregény hősnői vonulat, ami a jelmezben és az effektekben is megmutatkozik.

Miért tartottad fontosnak, hogy ilyen közegbe ágyazd a történetet?

V.K.: Azért, mert pont ez ad neki egy olyan kontrasztot, amitől nem lesz olyan nőszagú. Azért ódzkodtunk az egyszerű történetmeséléstől, mert ha egy nő másfél órán keresztül arról beszél, mi megy benne végbe egy szerelem hatására, amiben amúgy teljesen kiszolgáltatott, könnyen lehet, hogy a nézők csak legyintenének, és tovább mennének, oké kislány sajnállak, de ennyi. Attól, hogy van az egészben egy ilyen vagányság, a melankolikus ábrándozás helyett a drámai helyzetek inkább viccesek és ambivalensek lesznek.

P.P.: Az önirónia nagyon fontos. Amikor olvastuk a konyhában, vagy sírtunk, vagy hangosan nevettünk, mennyire szánalmasak vagyunk. Ennek is valahogy bele kellett kerülnie. Meg kellett találni a humorát. Ez nekem nem volt egyszerű. Kriszta módszeresen irtotta az önsajnálatot belőlem. Nagyon jót tett szakmailag, hogy rájöttem, én is képes vagyok arra, hogy humoros és vicces legyek a színpadon, miközben általam megélt dolgokról beszélek.

V.K. : Borzasztóan lényeges, hogy az egész attól lesz impulzív és erős, ahogy Pompi használja benne a színészi személyességet. Ettől jön létre a kapcsolat a nézőkkel, ettől nem lesz egy kiállított, széteffektezett képregény hősnő történet, hanem élő, valódi színház és így talán az effektek nem pótolnak valamit, hanem hozzátesznek valamihez. Itt kell megemlítenem Keresztes Gábort, akivel email-en keresztül dolgoztunk együtt. Kihívás volt nekem, hogy hogyan írjam le azt az érzetet, amit szeretnék visszakapni a zenében. Pompival utólag visszaolvasva nagyon sokat röhögtünk a leveleimen.

P.P.: A kedvencem az volt, amikor sikerült leírnia, hogy „lepkeszárnysuhogás kellene még kb. 40 másodperc hosszan, ami néha hangosabb lesz, de alapból halk, és a végén annak a hangja, hogy belerepül a reflektorba és megsül. Ez egy zavarodottan repkedő molylepke, szóval ne ilyen lágy pillangókisasszony suhogást képzelj el.” A hivatalos bemutató még nem volt meg, de már játszottuk néhány alkalommal barátoknak, ismerősöknek. Mindegyik előadás után el tudom mondani, ki, hogy játszott, ki melyik részre figyelt jobban, kivel volt valódi kapcsolatom, innentől kezdve nem egyedül vagyok a színpadon, hanem partnerekre találok bennük.

Fotó: Brozsek Niki

Pálya Pompónia / Fotó: Brozsek Niki

Tudatos volt, vagy nem adta magát az anyag ahhoz, hogy azt a formanyelvet, amit te tanulsz az egyetemen, nem használod az előadásban?

V.K.: Többen kérdezték, hogy akkor ez fizikai színház lesz? Nem tudtam megmondani, mert szerintem nem ilyen élesek a határok. Nem véletlenül vagyok ezen a szakon, közel áll hozzám ez a fajta színház, de inkább eszközök vagy megoldások vannak, amik belém épülnek. Szerintem már egy ritmus játék vagy egy képi megfogalmazás is lehet fizikai színházi mozzanat. Egy monodráma egészen speciális műfaj. Szerintem amennyit megengedett az anyag, annyi benne van.

Nagy bátorság első rendezői megmutatkozásként egy monodrámát színpadra állítani, kezdő színészként pedig másfél órán keresztül egyedül állni a színpadon.

V.K.: Erre leginkább Adam mondatát tudnám idézni a darabból: „A bátorság az élet egyetlen mércéje.”

P.P.: Igen.

Kérdezett: Spilák Klára

Színház.org