“Egy virágcseréppel is lehet csodát tenni” – Interjú Tóth Mátyással

2017 március 31. péntek, 7:00

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen több mint 20 éve folyik bábos oktatás. Idén immár az 5. bábszínész osztály végez. Bemutatjuk Meczner János és Tengely Gábor tíz diploma előtt álló növendékét.

Tóth Mátyás a zalaegerszegi Griff Bábszínházban tölti gyakorlati idejét, de ottani munkáinak köszönhetően mégis sokfelé játszik az országban. Békéscsabán a Napsugár Bábszínházzal közös Lenka és Palkó című mesejátékban, Budapesten az Ódry Színpadon a Színművészeti Egyetemmel koprodukcióban létrejött A háromemeletes mesekönyvben, mely egyben szóló vizsgája is, és Győrben, ahol épp most mutatják be a Misi mókus kalandjai legújabb változatát, rendező szakos osztálytársa, Markó Róbert rendezésében, de Zalaegerszegen is nagy sikerrel szerepel a legkisebbeknek készült Pötty-ben, amivel jövő ősszel Tajvanba utaznak.

Tóth Mátyás / Fotó: Éder Vera

Tóth Mátyás / Fotó: Éder Vera

Mikor léptél először színpadra?

Ötéves koromban egy farsangi versenyen. A bátyámat kísértem el a nagymamám varrta kakas jelmezben. De annyira szégyenlős és lámpalázas volt a testvérem, hogy nem mert kimenni, úgyhogy én rángattam fel a színpadra. Ha már ott voltam, csináltam egy kisebb műsort is, ami annyira megtetszett a zsűrinek, hogy végül én lettem az első helyezett. A szüleimnek ekkor világossá vált, hogy ezzel a szereplésvággyal lehet kezdeni valamit. Egy kis szabolcsi faluban laktunk, ahol kevés lehetőség volt a művészet iránti fogékonyságom bontogatására, ezért szüleim a szomszédos nyírbátori zeneiskolába írattak. Népdalversenyekre jártam, zongoráztam, tagja voltam a színjátszó körnek. Egyenesen következett a debreceni Ady Endre Gimnázium ének-zene szaka, azonban időközben átmentem a drámaosztályba, mert rájöttem, hogy a színház jobban érdekel. Ezután jelentkeztem a Színművészetire, és elsőre felvettek.

Soha nem is jutott eszedbe, hogy más pályát válassz?

Az egyik legjobb tanuló voltam az általános iskolában és a gimnáziumban is. Három nyelven, angolul, németül és olaszul beszélek. Sok mindenbe belekóstoltam a gimnázium alatt, röplabdáztam, hittankört vezettem. Több B-tervem is volt. Ha nem vettek volna fel a Színművészetire, akkor most vagy Olaszországban tanulnék, vagy az ELTE romanisztika szakára járnék. Tehát nagyon sokféle dolgot kipróbáltam, de mindig is a színház iránti vágy volt bennem a legerősebb.

Ez a szerteágazó érdeklődés megmaradt benned színészként is?

Igen. Azért is választottam a bábszakot, mert valami mást akartam, valami specifikust. Nem ismertem ezt a műfajt, utánanéztem, izgalmasnak találtam. Most is sok mindent csinálok: játszom bábelőadásokban babáknak, kisiskolásoknak és tinédzsereknek, fellépek prózai előadásokban és musicalekben is. Rengeteg minden érdekel. Még nem tudom és nem is akarom eldönteni, hogy melyiket válasszam, egyelőre keresem a helyem.

Tóth Mátyás / Kukurikú ifiúr / Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Tóth Mátyás / Kukurikú ifiúr / Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Ezt el kell dönteni? Nem lehet, hogy mindent csinálj?

Lehet, csak nagyon fárasztó. Rengeteget utazom, sok helyen élek párhuzamosan. Van olyan nap, amikor reggel Zalaegerszegen játszom babáknak, este pedig a Budapest Bábszínházban kamaszoknak. Ez nem csupán fizikai megterhelést jelent, fejben is át kell állni. Az egyik darabban mozgásszínház van, a másikban báb, a harmadikban énekelni, zenélni kell. Ez komoly szellemi munka. Profin kell szétválasztani magamban a dolgokat, hogy ne csússzanak össze.

Azt mondod, azért választottad a bábszakot, mert más színházi nyelvet, más kifejezésformát kerestél. Miért?

A gimnáziumban nagyon sok előadásunk és vizsgánk volt, és már akkor azt éreztem, nekem valamiért nem elég, hogy csak ülök, állok és beszélek a színpadon. Nem tudtam megfogalmazni, hogy konkrétan mit akarok, csak azt, hogy valami mást. Ezért is örültem, amikor megláttam, hogy indul bábszínész képzés. Nem tudtam, mi az, soha nem fogtam a kezembe bábot, csak gondoltam valamit arról, mi lehet ez.

Jól döntöttél? Megtaláltad a bábban azt, amire vágytál?

Nagyon. A báb csodálatos kifejezésmód. Szeretem például azt keresgélni, hogyan tudom a szavakon túl megmutatni, hogy „szeretlek”. Hogyan fejezem ki a szerelmet egy mozdulattal, egy tárggyal, bármivel. A báb erre nagyon alkalmas, izgalmas és sokféle lehetőséget kínál. De még érdekesebb, ahogy a műfaji határok teljesen elmosódnak egy-egy produkcióban. Talán nincs is olyan előadásom, amiben csak egy fajta dolog csinálok, mindenbe beleszövődik egy kis próza, ének, mozgás, és ezek szépen egymásra épülnek. Például a Pötty című baba előadás, amit Zalaegerszegen játszunk, a bábszínház és a fizikai színház elegye. A rendező Juhász Anikó koreográfus a fizikai színházi, mi pedig a bábos gondolkodást adtuk hozzá, amiből fantasztikus előadás született.

Valentyik Anna, Tóth Mátyás / mackóélet/mackóálom / Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Valentyik Anna, Tóth Mátyás / mackóélet/mackóálom / Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A másfajta utak és kifejezésformák keresése azt is jelenti, hogy saját produkciókban gondolkodsz?

Ahhoz még túl fiatal vagyok, hogy megteremthessem a saját színházi világomat, és felépítsem azt a kört, akikkel közösen meg tudnám ezt valósítani. Viszont ez a célom, efelé törekszem. A klasszikus társulati létezés biztonságot ad, azonban egyelőre úgy látom, nagyon bele lehet kényelmesedni, és könnyű elfásulni. Nem tudom, egy ilyen helyzetben mennyire érezném jól magam, és mennyire tudnék kibontakozni.

Egyébként csapatjátékos vagy?

Abszolút. Van bennem csapatteremtő erő, szeretek összefogni, motiválni, lelkesíteni embereket, és együtt gondolkodva közösen dolgozni. Tehát elképzelhető, hogy ha bekerülök egy társulatba, akkor szárnyalni fogok, csak még nem látom ezt magam előtt.

Vannak rendezői ambícióid?

Sokszor megfordul a fejemben ez a gondolat, de aztán mindig elnapolom. Úgy érzem, még nem vagyok rá kész. Egyelőre magamat kell megfejtenem, hogy aztán majd továbbléphessek. De igen, vannak ilyen ambícióim, és szeretném is majd egyszer megpróbálni a rendező szakot. Rengeteg ötlet, gondolat mozog bennem. Már több füzetet teleírtam azzal, mit és hogyan szeretnék megalkotni, mivel szeretnék kísérletezni a jövőben.

Egy olyan előadásban, mint A háromemeletes mesekönyv, ahol egyedül vagy a színpadon, mennyire te határozod meg a dolgokat és mennyire a rendező?

Mivel egyedül játszom, óhatatlanul az történik, amit én csinálok. Somogyi Tamás, az előadás rendezője tulajdonképpen vezetett, irányított a próbafolyamat során. Úgy rendezett, hogy én szabadon mozoghattam. Azt figyelte, hogyan dolgozom és abból formált engem és a darabot.

Valentyik Anna, Tóth Mátyás / Hol utca hány / Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Valentyik Anna, Tóth Mátyás / Hol utca hány / Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Ez az előadás kisiskolásoknak szól, de a legkülönbözőbb korosztálynak játszol. Milyen a gyerekközönség?

Nehéz nekik játszani, de közben (ha sikerül megfogni őket) nagyszerű élmény. Kicsit mindig izgul az ember, mert a gyerekek meglepően őszinték, ha egy színpadi helyzet nem működik, látványosan unatkozni kezdenek. Azt gondolom, fontos, hogy igényes produkciókat készítsünk nekik, mint A háromemeletes mesekönyv, ami meglehetősen kísérletező előadás, sokféle technika jelenik meg benne, nem egyszerű témákat dolgozunk fel a válástól a halálon át a magyarság kérdéséig. Ezek mind olyan kérdések, amik egy kisiskolásban már megfogalmazódnak, csak nem biztos, hogy erre gondolkodtató válaszokat is kap a környezetétől. Komolyan kell venni a gyerekeket, foglalkozni a problémáikkal, és adott esetben segíteni nekik a színház eszközeivel. Súlyos, ha úgy tetszik tabutémákról is beszélni kell nekik, de vigyázni kell arra, hogy ne toljuk túl: ha mondjuk meghal a nagymama, az szomorú dolog, de közben tudniuk kell, hogy ez sajnos a természet rendje, a világ így működik. Szerencsére ma már születnek ilyen előadások Magyarországon, és persze mindig vannak felháborodott szülők, óvó nénik (mondjuk, ők mindig is lesznek, legyenek is).

Te hogy tudsz megjelenni egy bábfigurában?

Azért csodálatos a bábozás, mert a bábban vagy egy tárgyban az én személyiségem van benne. Van olyan előadás, például az úgynevezett fekete színház, amiben a mozgató egyáltalán nem látható, mégis megjelenik a bábban a mozgató személyisége. Csodálatos, ahogy a figura életre kel, egy mozdulattal, egy sóhajjal fejezve ki dolgokat. És még csodásabb, ha a néző meg is érti. Ez varázslatos. És én végig ott vagyok. A báb nehéz műfaj, mert nagyfokú színészi és színházi alázat kell hozzá. Nem te vagy a színpadon, nem te adod elő a nagyáriát, hanem például egy gyufás skatulya. De abban a gyufás skatulyában ott vagyok és áriázom. Száz százalékig.

Hogy élted meg az egyetemi éveket?

Nagyon nehéz évek voltak. Nem voltak elvárásaim, mert fogalmam sem volt, mi hogy működik. Úgy jöttem ide, mint egy zöldfülű. Sok nagyszerű dolgot tanultunk, amiből szakmailag és emberileg is rengeteget építkeztem, de az oktatással nagyon sok problémám volt és van. Rettentő fiatalon kerültem ide, falusi kisfiúként, túl nagy lett hirtelen a teher, túl sok mindent kellett egyszerre csinálni, és egy csomó elvárásnak megfelelni. Nem tudtam megfelelően teljesíteni, begörcsöltem, és ezáltal nagyon rossz dolgok történetek velem. Iszonyúan fontos lenne, hogy az egyetemen legyen pszichológus, aki foglalkozik a diákokkal. Nem vagyok pesti, nem tudom, hogy találhattam volna segítséget a problémáimra, hogy ne kapjak idegösszeomlást, vagy ne legyenek pánikrohamaim. Mindent egyedül kellett megoldani borzasztó nehézségek árán.

Tóth Mátyás / Pötty / Griff Bábszínház

Tóth Mátyás / Pötty / Griff Bábszínház

Többen az osztálytársaid közül azt fogalmazták meg, hogy az egyetem maga sem határozta meg pontosan, mi a bábszak funkciója, feladata. Te is így látod?

Igen, ez valóban probléma. Ha olyan speciális szakok indulnak, mint a zenés, a fizikai színházi vagy a bábszak, muszáj nagyon határozott rendszert felállítani, hogy ne mosódjanak össze a határok, hogy tiszta legyen a képlet, ami mentén folyik az oktatás. A képzésünk során több bábtechnikai tantárgy és foglalkozás nem valósult meg, vagy félbemaradt, mert mást gondolt róla az oktató és mást az osztályfőnök, vagy egyéb kommunikációs problémák adódtak. Így aztán vannak olyan technikák, amikhez még soha nem nyúltam. Az egész képzésben a tudatosságot hiányolom. Pedig az ország különböző bábszínházaiban járva azt kell mondanom, bábszínészekre és bábrendezőkre igenis nagy szükség van. Nálunk csak öt évente indul ez a szak, míg Lengyelországban minden évben. Sokat voltunk ott az elmúlt években, vannak ott bábszínész barátaim, akik arra panaszkodnak, hogy hiába ügyesek, szépek és dolgoznak szorgosan, egyszerűen nincs lehetőségük az elhelyezkedésre, annyira tele vannak a bábszínházak. Nálunk tárt karokkal fogadják a bábszínházak a frissen végzett bábosokat.

Hogy látod a bábszínészek megítélését az egyetemen belül és a szakmában?

A tanárok részéről soha nem éreztem negatív megkülönböztetést, inkább pozitívat. Érdekelte őket, miért vagyunk bábosok. És megpróbáltak speciálisan nekünk való, számunka hasznosítható feladatokat adni. Öt éve lakom Budapesten, de már ez alatt a rövid idő alatt is érzékeltem nyitást a szakma és a közönség részéről egyaránt. Komoly törekvéseket látok ebbe az irányba. Sajnos azonban még mindig élnek a sztereotípiák. Ezek ellen küzdeni kell, küzdeni azért, hogy ha azt mondom: „bábszínház”, ne a paraván mögött megbújó bábosra és a kesztyűs technikára gondoljanak az emberek, hanem arra is, hogy egy virágcseréppel is lehet csodát tenni. De találkoztam olyan rendezővel is, aki kifejezetten bábszínészeket keresett. A tatabányai Jászai Mari Színház Godspell című musicaljébe válogattak be két évvel ezelőtt. Ott is kellett bábozni, bőröndökkel. Ekkor nagy hasznomra vált a bábos tudásom.

A bábos ismeretek elsajátítása mellett mennyi idő maradt arra, hogy megtanuljátok a színészi feladatokat, a szerepépítést, szerepformálást?

Nagyon tudathasadásos állapot, amikor egyszerre van jelen a színész és a báb a színpadon. Eleinte nehéz volt szétválasztani, hogy az egyik pillanatban még báb vagyok, a másikban élő ember, nagy koncentráció kell hozzá, de megtanulható. Színészként abszolút érzek magamban hiányosságokat. Ebben a tekintetben az oktatásunkban komoly problémák és lyukak voltak. De dolgozhattunk Zsótér Sándorral, Mohácsi Jánossal, Szász Jánossal, Gothár Péterrel és így tovább, akiktől sokat lehetett tanulni. Kikerülvén gyakorlatra a különböző színházakba derültek ki az igazi hiányosságok. Megint Tatabányát hozom fel példának, mert nekem az volt az első nagyszínházi produkcióm, ráadásul az egyik főszerepet játszhattam, na, az tényleg mélyvíz volt. Ott nagyon hamar kiderült, hogy zeneileg, bábügyileg, mozgásügyileg, technikailag minden rendben, viszont ott van a színészet, ami ugye hoppá, lemaradt a listáról! Segítséget kértem az ottani színészektől, akik nagyon szívesen adtak tanácsokat. De nem biztos, hogy mindenki ilyen szerencsés, mint én.

Azzal a zenei háttérrel, amivel rendelkezel, a zenés színházat is választhattad volna. Mennyire van ez most jelen az életedben?

A Godspellben óriási élmény volt játszani. A gimnázium alatt nagyon sokat foglalkoztam zenével, jártam kórusba, zongoráztam, sokféle hangszert meg tudok szólaltatni. Fantasztikus érzés volt, hogy egy igazi nagy musicalben szerepelhettem. Hívnak azóta más zenés szerepekre is, de sajnos idő hiányában egyiket sem tudtam elvállalni. De nagyon szeretnék még hasonló produkciókban részt venni, mert csodálatos dolog.

Azt mondod, nem tudtad elvállalni. Amikor több meghívást kapsz, hogy mérlegelsz? Mi az, amire igent mondasz és mire nemet?

Ez elég bonyolult kérdés. Meg kell nézni, melyikben fejlődhetek a legtöbbet művészileg. Nekem ez a legfontosabb. De a megélhetésem is számít, és itt nem arra gondolok, hogy ki fizet többet, hanem arra, hogy egyáltalán olyan produkciót vállaljak el, amiért pénzt kapok. Persze, ha annyira izgalmas a feladat, vagy olyan nagy kihívást jelent, úgy is elvállalom, ha miatta meg kell húznom magam egy darabig.

Mindjárt végeztek. Tudod már, merre tovább?

Egyelőre a vándorlós életmódot fogom folytatni, remélem, sok különböző színházi vagy filmes helyzetbe kerülök, és sokféle előadásban játszom majd.

Egy kis szabolcsi faluból indultál. Mit szól a családod? Mennyit látnak, értenek belőled?

Amikor elmondtam a szüleimnek, hogy jelentkezem a Színművészetire, bólogattak, nem lepődtek meg, sejtették, hogy ez lesz, mindig is támogattak ezekben a dolgokban. De amikor hozzátettem, hogy a bábszakra felvételizem, csak néztek rám döbbenten. Aztán egy idő után anya megszólalt: „ja, egyébként én bábszínésznő voltam Debrecenben”. Egyetemista korában a Vojtina Bábszínházban játszott. Egyébként édesapám rendőr, anyukám postás.

Spilák Klára/Színház.org

 
 

Kapcsolódó anyagok