„A hivatás fontos része a különleges figyelem” – Interjú Gyöngyösi Zoltánnal

2017 április 03. hétfő, 7:00

Sok éves hagyomány, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős színész hallgatóit bemutató portrésorozat készül. Idén a szinhaz.org ad helyet a beszélgetéseknek, amelyeket rendhagyó módon az egyetem negyedéves dramaturg hallgatói készítenek Kárpáti Péter szakmai irányítása mellett.

 Balázs Júlia interjúja Gyöngyösi Zoltán végzős színészhallgatóval

(az interjú 2017. februárjában készült)

Gyöngyösi Zoltán / Fotó: Éder Vera

Gyöngyösi Zoltán / Fotó: Éder Vera

J: Nehezen egyeztettünk időpontot. Gondolom, nagyon le vagy terhelve. De ez azért jó is, nem?

Z: Eléggé túlvállaltam magam, de igen, ez alapvetően nagyon jó. Februártól lemegyek Debrecenbe, ott dolgozom ifjabb Vidnyánszky Attilával, illetve Vecsei Miklóssal, ismételten. Közben ott talán egy kicsit több pihenőidőm lesz. Bár ahogy Attila próbamódszerét ismerem, lehet, hogy egy percnyi pihenőidőm sem lesz. De ez jó így.

J: Debreceni vagy?

Z: Igen, azért is remélem, hogy lesz egy kis időm. Ugye, hazai pályán leszek, otthon is leszek egy kicsit. Egyébként elég sokan vagyunk debreceniek a Színműn. A volt osztályomból vagyunk itt nyolcan. Öten Máté Gábor osztályában, egy ember báb szakon, egy fizikai koreográfusnak tanul, és egyvalaki már lediplomázott televíziós műsorszerkesztő szakon. Úgyhogy mondhatjuk, hogy az Ady történetében az egyik legsikeresebb osztály vagyunk. Ilyen szempontból legalábbis.

J: Gondolom, az iskola sokat segített az egyetemre való felkészülésben.

Z: Valóban. Ez egy olyan gimnázium, ahol van dráma tagozat.

Budaörsi Latinovits Színház / Liliomfi

Budaörsi Latinovits Színház / Liliomfi

J: Annak idején ezért is mentél oda?

Z: Igen, céllal. Mindig voltak ilyen időszakaim, hogy épp mi akarok lenni. A színészet egyébként mindig a középpontban állt. Tudtam, hogy ha nem színész leszek, akkor is a színház vagy a film közelében szeretnék elhelyezkedni. Végül a színészet maradt. Illetve nem maradt

J: A felvételi milyen élmény volt?

Z: Az Adyban már felkészítettek minket arra, hogy mi vár az egyetemen. De nagyon-nagyon kisiskolás szinten. Szóval inkább csak egy plusz lépcsőfokot adott, hogy jobban rálássunk arra, hogy mi van itt, szemben egy olyan emberrel, aki úgy jön ide, hogy soha nem foglalkozott ilyesmivel. Ijesztő volt, mert nagyban láttuk azt, amit az Adyban kicsiben… De közben meg nagyon titokzatos is, egy zárt világ, amibe muszáj lenne belelátnia az embernek. Így aztán muszáj volt bekerülnöm, hogy jobban megismerjem ezt a világot. Ahogy belépsz, már érzed, hogy egy zárt közösség, egy zárt világ, nem?

J: Igen.

Z: Ez is bennem volt, ez az izgalom, hogy kibogozzam ezt a rejtélyt. Aztán megtapasztaltam ennek minden gyönyörét és fájdalmát.

J: A felvételi óta azért sok minden történt…

Z: Persze! Azóta kinyílt a világ. Pont az ellenkezője történt: beléptem egy kapun, és kinyílt a világ. Nem olyan volt ez az zártság, mint ahogy először tapasztaltam.

Gyöngyösi Zoltán

Gyöngyösi Zoltán

J: Mitől érzed úgy, hogy kinyílt a világ?

Z: Nyilván eltelt ez az öt év, ami alatt tapasztalatokat szereztem. Valóban nagyon sokat tanultam. Nagyon sok olyan tapasztalat és benyomás ért, ami miatt valahogy másféleképpen látunk rá a világra, mint más emberek. Valahogy így tudom ezt megfogalmazni. Nem egoizmusból mondom. Csak emiatt például nagyon szerencsésnek érzem magam.

J: Öt évig a kollégiumban laktál. Így aztán abszolúte része voltál ennek a zárt világnak.

Z: Igen-igen. Ez egyben rossz és jó is. Mármint így utólag, ha visszanézek. Mert olyan barátokat és olyan élményeket szereztem a kollégiumban, amit nyílván nem tapasztaltam volna meg, ha mondjuk albérletben lakom. De közben rossz volt, hogy ennyire beleszerettem ebbe a közösségbe. Nehéz lesz itt hagyni. Nagyon nehéz! De közben várom a jövő évemet, a pályakezdést. Azt egyébként nagyon szerettem Debrecenben, hogy nem kellett kollégiumban laknom. Mert más azért egy gimnáziumi kollégium, és más az egyetemi kollégium. Én csak rosszat hallottam a kollégiumokról. Szilencium, meg ilyesmik… el sem tudom képzelni azt a Légy jó mindhalálig-ból megismert szigort… én nem tudnám megszokni.

J: Megértem. Amikor azt mondtad, hogy megtapasztaltad minden örömét és fájdalmát a képzésnek, akkor milyen élményekre gondoltál?

Z: Arra gondoltam, hogy… Nekem volt egy mélypontom egyébként. Az első félév vége felé. Amikor végül kettest kaptam a színészmesterség tantárgyra. Volt egy egyéni beszélgetésem az osztályfőnökeimmel, és akkor nyitották fel a szememet arra, hogy nem csináltam semmit, hogy mennyire ciki, hogy csak a harmadrostáról emlékeznek rám. Akkor meg kellett tanulnom saját magamat vizsgálni, önkritikusan végigelemezni, nem hazudva magamnak, és el kellett döntenem, hogy mit is akarok ettől a szakmától. És akkor jutottam arra, hogy tényleg nem tudom, mit csinálnék, ha nem színész lennék. Felfogtam, hogy mi ennek a lényege. Megéreztem, hogy ennek a szakmának a próba a lényege. Nyílván az előadás is, de a legfontosabb része, hogy próbálsz, próbálsz, mindig rossz vagy, de próbálkozol, újra próbálkozol, és aztán egyszer csak valami megszületik, vagy elkezd működni. De akkor még mindig tovább kell próbálkozni. Mert azt szintén megtanultam, hogy egy színésznek soha nem szabad elégedettnek lennie önmagával. Ezeket meg kellett tanulnom. Akkor aztán onnantól, a második félévtől kezdve komolyabban vettem ezt. Kezdtem úgy hozzáállni ehhez a szakmához, ahogy kell, szerintem. Éreztem az osztályfőnökeimen is, hogy ha én jobban akarom, akkor ők is több energiát tolnak az én tanításomba. De hát ez persze utólag egy jóleső fájdalom.

Debreceni Csokonai Színház / Kinek az ég alatt semmije sincsen

Debreceni Csokonai Színház / Kinek az ég alatt semmije sincsen

J: Milyen volt az első nyarad az első év után? Hogy érezted magad a barátaiddal, a családoddal?

Z: Úgy éreztem az első félévben, hogy az emberi kapcsolataim megromlanak vagy eltűnnek. Szépen lassan elszállingóznak. Mikor hazamentem, és találkoztam a legjobb barátommal, hirtelen nem tudtam, hogy akkor miről is beszéljek. A színházról ugye nem tudtam, mert ő annyira nem ért hozzá, nem ebben mozog. Nem tudtam miről beszélgetni a legjobb barátommal. De ez nem tragédia, mert egy idő után aztán visszacsöppen az ember! Nyílván azért is volt nehéz, mert vidéki gyerekként kerültem Pestre, honvágy, ilyesmik… Éreztem, ahogy az emberi kapcsolataim, a baráti kapcsolataim meg a családi kapcsolataim is egyébként, megváltoznak. Mert azt, hogy mi van itt, nem lehet elmagyarázni. Hogy nullhuszonnégyben próbálunk egy fekete teremben, és jeleneteket mutogatunk, még csak nem is a világnak, hanem két embernek, és ennek igazából soha nyoma nem fog maradni. Ez így nem igaz, nyilván nyoma marad – bennünk marad nyoma, tanulunk. De olyan dolgokat csinálunk, amit ráadásul meg sem érthet egy civil ember, aki nem ebben él. Egyszerűen nem lehet elmagyarázni nekik, hogy mi az, amit csinálunk.

J: A szüleid hogyan viszonyultak ehhez? Támogattak?

Z: Hála az égnek, mindig támogattak engem. Mindig… Nagyon sokat köszönhetek nekik. Édesapám szerettette meg velem a verseket, benevezett egy versmondó versenyre is. Akkor azt megnyertem. Mutatott nekem felvételeket Latinovitsról, és ezáltal megszerettette velem magát a színészetet.

J: Ő is színész?

Z: Nem, nem szakmabeli. De nagyon nagy tudással rendelkezik. Ő egy művészetkedvelő ember. Ugyanígy édesanyám is. Jó ízlésű dolgokat kaptam gyerekkoromban, jó benyomások értek.

Ódry Színpad / A Nyilas Mihály affér

J: Neked van testvéred?

Z: Van egy nővérem. Klasszikus gyerekkorunk volt, sokat veszekedtünk, ő a nagyobb és ez mindig problémákat szült. De nagyon szeretem a nővéremet. Jönnek mindig nézni, amit csak lehet.

J: Mondtad, hogy többen jöttetek Debrecenből. Valamennyire együtt maradtatok, nem?

Z: Igen, ez jó volt, hogy ott vagyunk egymásnak. Korábban már dolgoztunk együtt, így ismertük is egymást, vagy hát jobban ismertük egymást. Sokszor direkt nem egymással dolgoztunk, de abszolút biztonságot adott, hogy mi ismerjük egymást.

J: Mit gondolsz az osztályodról, jó osztályközösség lett?

Z: Igen-igen. Hála az égnek, egy nagyon-nagyon jó osztályközösség gyűlt össze. Iszonyatosan jól tudtunk együtt dolgozni. Sokan mondták is, amikor nézték a vizsgáinkat, hogy milyen jó közös jeleneteket, és közös vizsgákat tudtunk összehozni, amiben tényleg mindenki egyenlően meg tudta mutatni magát. Látszott a vizsgákon, hogy együtt van összerakva. Nyilván voltak vezéregyéniségek az osztályban, voltak visszahúzódóbbak, de mindig valahogy együtt tudtunk dolgozni. És szerettük egymást. Nem voltak klikkek, együtt voltunk.

J: Ahogy látom, most is épp alakulóban van egy közösség…

Z: Igen, van ez az ifjabb Vidnyánszky Attila, Vecsei Miklós és Kovács Adrián alkotóhármas. Ők szeretnek egy adott közeggel együtt dolgozni. És valóban kezd kialakulni egy évről évre, egy-két produkció erejéig együtt dolgozó, összetartó társaság. Nagyon remélem egyébként, bizakodom abban, hogy valamilyen jövője lesz ennek a társaságnak. Akár egy társulat formájában is. De most jelenleg egy másik társasághoz is tartozom. Nem tudom, hogy tudod-e, de jövőre mi Szegeden kezdjük a pályánkat, öten az osztályból. Olasz Renátó, Waskovics Andrea, Figeczky Bence, Papp Endre és én kaptunk szerződési ajánlatot a Szegedi Nemzeti Színházból. Most ez még nem hivatalos, tehát nem tudom, hogy hányan fogunk lemenni, de úgy néz ki, hogy négyen biztosan. Én például ezért vagyok most ilyen reménnyel teli a jövő évemmel kapcsolatban. Bízom a jövő évben meg Szegedben, mert vagyunk ugye öten, ebből ráadásul négyen Adysok voltunk, és úgy gondolom, hogy mivel Szegeden nincsen olyan korosztályú színész, mint mi, ott öten most valami újat tudunk hozni esetleg.

Budaörsi Latinovits Színház / Liliomfi

Budaörsi Latinovits Színház / Liliomfi

J: Gondolom Renátó ott is rendezhet…

Z: Igen, ez nyilván nagyon jó terep. Egyébként gondoltam arra is, hogy szabadúszással kezdeném. De végül úgy gondoltam, hogy biztonságosabb így, az elején egy olyan közösséghez tartozni, ami befogad és biztonságban, művészi szabadságban kezdheted a pályádat. Ez nagyon jó lehetőség szerintem. Most Szeged kapcsán nem is feltétlen az újon van itt a hangsúly, nem azt akartam ezzel mondani, hogy megváltjuk a világot, hanem hogy ez az ajánlat azért is nagyon kecsegtető számunkra, mert van több játszóhely is Szegeden, ami kihasználatlan, úgymond. Így értettem a művészi szabadságot. Hogy amellett, hogy benne vagyunk darabokban, saját magunknak is csinálhatunk előadásokat. Ez elég nagy szabadságot ad, szerintem. És hát ki tudja, hogy valami újat is tudunk-e csinálni. Vagy sem…

J: Megértem, hogy sajnálod itt hagyni az egyetemi közösséget, de ebben azért van valami nagyon szép is, nem?

Z: Hát figyelj, végül is beugrasz a mélyvízbe. Valahogy elkezdődik. Van persze ebben szépség is. De magammal viszek minden szépet. És sok rosszat is, mindent magammal viszek, ami itt ért.

J: Azt akartam még megkérdezni, hogy hallottam, hogy nálatok volt egy olyan feladat, hogy állatokat kellett utánozni…

Z: Ez volt az első félévünk legelső mesterségfeladata. Én arapapagáj voltam. Kifejezetten utáltam ezt a gyakorlatot. Például ez is hozzájárult ahhoz, hogy nehezebb volt az első félévem. Amikor ott vagy hajnali egykor a próbateremben, és belenézel a tükörbe, ezt látod, hogy… (utánozza az arapapagáj mozgását) Mit csinálok itt hajnali egykor? Miközben már mennél aludni a francba. De ez csak egy sokkal izgalmasabb feladat kezdőfeladata volt egyébként. Csináltunk például olyat is, hogy állatok összezárva, tehát mit tudom én… pingvin és tigris. Akkor utána jött még izgalmasabb, hogy ember-állat gyakorlatok, ami azt jelenti, hogy keressünk egy olyan karaktert, egy olyan embert, akiről, ha meglátod, azt mondod, hogy ez egy papagáj. De közben embert kell játszani, csak mégis, ahogy nézed, ez egy papagáj. Tudod, vannak ilyen emberek: ránézel, és mondjuk azt gondolod, hogy egy keselyű.

J: Igen.

Z: Ez például nagyon izgalmas volt. Egy embert úgy megcsinálni, hogy közben papagáj legyen. Ez nagyon izgalmas része volt a félévnek.

J: Ez mintha ahhoz is kapcsolódna, amit a beszélgetés elején mondtál, hogy ti máshogy nézitek az embereket, vagy másra koncentrálva nézitek az embereket…

Z: Ezt az elején elég felületesen mondtam. De hát, ahogy a dramaturgok is máshogy elemzik a világot vagy egy témát, így mi is más szemmel látjuk… És ez a különleges látásmód az, amit nem tudok leírni…

J: Persze, csak visszakérdeztem.

Z: Egyszerűen mást látok egy emberen. Mondjuk a gesztusain. Jobban érzem, hogy éppen miben van. Vannak olyan kisebb rezdülések, amiket egy nem színész nem vesz észre. Hogy valaki például hazudik. Ilyen pici dolgok. Lehet, hogy nem igaz, de azt hiszem, ez nem minden emberben van meg.

J: Vagy csak kifejezetten erre figyelsz. Úgy értem, ez az, ami kiélesedett…

Z: Nyilván ennek a hivatásnak az egyik nagyon fontos része a megfigyelés. Erre pont tudok is mondani egy példát egy másik félévből, amit egyébként nagyon szerettem. A legeslegelső gyakorlat az volt, hogy menjük ki az utcára, menjünk ki a Blahára, a Nyugatiba mondjuk, és ott figyeljünk meg egy különleges karaktert. Kövessük, figyeljük meg, hogy mit csinál, például egy kocsmában mit iszik, hogy viselkedik, hogy beszél. Aztán egy jelenetben őt is be kellett mutatni. De volt olyan gyakorlatunk is, hogy az óra kellős közepén mondta nekem Máté Gábor, hogy figyelj, Zoló, menj ki azon az ajtón. Most gyere be. Ülj le. Jó, oké. Senki nem tudta, hogy ez akkor most micsoda? Aztán mondta, hogy jó, akkor most Bodoky Márk, menj ki, és csináld meg ugyanazt, amit Zoló, ugyanúgy. Nyilván akkor már leesett nekünk, hogy mi a játék lényege: a megfigyelés. Hogyan jöttem be, hogy léptem, le kellett ugyanúgy utánozni. Ez azért volt érdekes, mert ő az elején nem tudta, hogy mire kell figyelni, és emiatt lehet, hogy nem is figyelt annyira. Pont ez a lényege, hogy mindig figyelni kell. Figyelni kell a másikra, hogy mit csinál. És ez az a látásmód, amiről beszéltem, hogy én mindig, amikor megyek az utcán, figyelem az embereket. Figyelem, hogy mit csinálnak. Ez az talán, amit úgy neveznék, hogy különleges figyelem.

Szerző: Balázs Júlia

Színház.org