“Magyarország az egyik legjelentősebb színházi nemzet”

Interjú Ilja Bocsarnikovsz orosz rendezővel
2017 április 09. vasárnap, 7:00

Ilja Bocsarnikovsz orosz rendezővel, színházi oktatóval a színházi kultúrák találkozásáról, a nemzetközi együttműködések fontosságáról és a Csokonai Színházban frissen bemutatott Hogyan nevezzelek? című vígjátékról készült interjú.

Ilja Bocsarnikovsz (fotó: Máthé András)

Ilja Bocsarnikovsz (fotó: Máthé András)

− Színészként végeztél, jelenleg viszont már elsősorban rendezőként és színészmesterség tanárként dolgozom. Hogyan kerültél át a színpad „másik oldalára”?

− A Moszkvai Művész Színház (MHAT) stúdiójában diplomáztam színészként, majd elkezdtem ugyanott hivatásos színészként dolgozni. Ez idő alatt egykori tanáraim felkértek, hogy adjak színészmesterség órákat a hallgatóknak. Előbb orosz diákokkal kezdtem foglalkozni, majd később amerikaiakkal is, és jelenleg is oktatok. Részt veszek több nemzetközi programban, melyek során tartok órákat a Harvard Egyetemen, illetve foglalkozom a Moszkvába érkező amerikai diákokkal. Nyaranta a Boston melletti Cambridge-ben, Los Angelesben és Németországban tartok kurzusokat. A munkám fele oktatás: az alapoktól kezdem a diákokkal, tréningeket, gyakorlatokat, etűdöket, jeleneteket és vizsgaelőadásokat csinálok velük. A színészi diplomám után rendezőként is végeztem. Eddigi pályámat végigkísérte a Viktor Rizsakovval való együttműködés: színészhallgatóként a mesterség tanárom volt, aztán mikor osztályt vezetett, ott én is tanítottam, és ezzel párhuzamosan rendezőként ismét a tanítványa lettem. Emellett az elmúlt öt évben minden nyáron dolgozom Kaposváron is, ahol a nyári egyetemen különböző nemzetiségű színészhallgatóknak tartok kurzusokat.

Mészáros Tibor, Majzik Edit, Mercs János / Csokonai Színház / Hogyan nevezzelek? / Fotó: Máthé András

Mészáros Tibor, Majzik Edit, Mercs János / Csokonai Színház / Hogyan nevezzelek? / Fotó: Máthé András

− Érdekes, hogy épp az Egyesült Államokban és Oroszországban dolgozol a legtöbbet, ugyanis talán nem túlzunk, ha azt mondjuk, két merőben eltérő színházi világról van szó. Hogyan dolgozol együtt ezekkel a különbségekkel, okoznak-e nehézségeket?

− Teljes mértékben különbözik az amerikai és az orosz színház. Az életemnek egy pontján azonban megértettem, hogy van egy olyan képességem (tudásom?), mellyel segíteni tudok a színészeknek, hogy jobbak legyenek, és mindkét országban igyekszem ezt tenni. Magyarországon például − csakúgy, mint Oroszországban − a Sztanyiszlavszkij-féle színház az elterjedt, míg az Egyesült Államokban ez gyakorlatilag nem létezik. A tengerentúlon csupán két repertoárral működő színház van, a többi egy-egy produkcióra szerződtet színészeket, akik három-négy héten keresztül szinte minden este játsszák a darabot, majd leveszik műsorról az előadást. Ebben a rendszerben senkit nem érdekel a próbafolyamat, a színészek lelki élete, ami igazán számít, az a szép intonálás és a technika. Természetesen mikor amerikai színészekkel dolgozom, és modern, elsősorban nem a szövegmondáson alapuló színházat csinálunk, az számukra először megdöbbentő és nagyon nehéz. Aztán mikor ezek a diákok eljönnek Moszkvába, és megnézik Rizsakov előadásait, sokkolja őket, mert soha életükben nem láttak még hasonlót. Ettől persze nehéz a közös munka, de végül mindannyian beleszeretnek Oroszországba, a Sztanyiszlavszkij-módszerbe és a színházba. Az Egyesült Államokban a színészhallgatóknak sokkal kevesebb mesterségórájuk van, és sokkal többet beszélnek elméletről, különféle módszerekről.

Mercs János, Ráckevei Anna / Csokonai Színház / Hogyan nevezzelek? / Fotó: Máthé András

Mercs János, Ráckevei Anna / Csokonai Színház / Hogyan nevezzelek? / Fotó: Máthé András

− Van esetleg olyasmi, amit érdemes lenne átvenni az amerikai színházból?

− Ne felejtsük el, hogy alapvetően nincsenek különböző színházi rendszerek, mindannyian a görög színháztól indultunk el, a francia színházon, a commedia dell’artén keresztül jutottunk el napjainkig. Úgy gondolom, hogy mindenki, aki jó színházat csinál, alapvetően Sztanyiszlavszkij rendszerét alkalmazza, még akkor is, ha sosem hallott róla. Sztanyiszlavszkij előbb a színházát alkotta meg, majd ahhoz próbálta kifejleszteni azt a módszert, mellyel felkészíthetőek a színészek. Aztán a színészzsenik egyenként megpróbáltak más-más módszert alkotni a felkészüléshez, de a végcél minden esetben a sztanyiszlavszkiji „univerzális” színház. Tudom, hogy Magyarországon nagyon népszerű például Jerzy Grotowski − én is részt vettem Vidnyánszky Attila egyik csodálatos Grotowski-kurzusán −, nála is a színészek felkészítése a cél. De visszatérve a kérdésre: nagyon sokat tanulok az amerikai színháztól és diákoktól. Az orosz hallgatóknak talán túl sok az elméleti tudásuk, tudják, hogy az orosz színház mély és drámai, ismerik a nagy orosz drámaírókat. Éppen ezért néha nehéz őket kimozdítani ebből. Ezzel szemben az amerikai diákokkal könnyedebb a munka, viszont őket nehéz rávenni arra, hogy mélyebbre ássanak. Úgy gondolom, hogy én ötvenszázaléknyit adok nekik az orosz kultúrából, és ugyanennyit vissza is kapok tőlük energiában, gondolkodásmódban, munkamódszerben. Ezért szeretek különböző országokban, különböző nemzetiségű alkotókkal együtt dolgozni, mert vámpírként szívom magamba a tudásukat.

Mercs János, Mészáros Tibor, Vranyecz Artúr / Csokonai Színház / Hogyan nevezzelek? / Fotó: Máthé András

Mercs János, Mészáros Tibor, Vranyecz Artúr / Csokonai Színház / Hogyan nevezzelek? / Fotó: Máthé András

− Ahogy említetted, Magyarországon is elsősorban a mélység és a drámaiság az, ami eszünkbe jut az orosz művészetről. Most pedig egy ettől merőben eltérő dologgal foglalkozol nálunk, egy könnyű francia vígjátékot rendezel.

− Bár a Hogyan nevezzelek? egy komédia, de talán azért, mert orosz vagyok, ebben is meg kell keresnem azt, ami komoly és mély. Egyik kedvenc filmem a Forrest Gump, ami tele van drámai helyzetekkel, igazán emberi problémákkal, de az egész annyira derűs és vicces, hogy éppen ezért nagyon tud működni. A most készülő előadás is telis-tele van olyan pillanatokkal, melyek megnevettetik majd a közönséget. Egy családról és a barátaikról szól, akik együtt vacsoráznak, és ez alatt a két óra alatt rengeteg minden derül ki mindegyikükről. Ezek az új információk megdöbbentik a szereplőket, ami nagyon vicces helyzeteket teremt, de hiszek abban, hogy a közönség érezni fogja, hogy ez több mint poénok sora, hiszen közben olyan témákról beszélünk, mint a szeretet, a család és a barátság.

Ráckevei Anna, Mercs János / Csokonai Színház / Hogyan nevezzelek? / Fotó: Máthé András

Ráckevei Anna, Mercs János / Csokonai Színház / Hogyan nevezzelek? / Fotó: Máthé András

− Hogyan kerültél kapcsolatba Magyarországgal és a magyar színházzal?

− Először még diákkoromban találkoztam a magyar színházzal. Láttam Vidnyánszky Attila Három nővér rendezését, és teljesen megdöbbentem az elképesztő szépségétől. A következő élményem az volt, mikor először mentem Kaposvárra, beszélgettem az oktatókkal és a hallgatókkal, és megértettem, hogy milyen magas színvonalú a magyarországi oktatás. Mikor például francia alkotókkal vagy diákokkal beszélgetek, mindig azt érzem, hogy ugyanarról beszélünk, mégis kicsit másról. Itt azt tapasztalom, hogy pontosan értjük egymást, még ha angolul is beszélek, olyan, mintha ugyanazt a nyelvet beszélnénk. Ezért is szerettem bele Magyarországba, és akármerre megyek Európában, mindenhol elmondom, hogy szerintem Magyarország az egyik legjelentősebb színházi nemzet. Csodálatos, hogy milyen sok színház működik az országban, és ami talán még fontosabb, a közönség imádja a színházat. Több előadást láttam a Csokonai Színházban is, mindig tele volt a nézőtér, és mikor megkérdeztem, hogy új-e a produkció, kiderült, hogy nem, már régóta játsszák. A közönség mégis eljön. Azt is el kell, hogy mondjam, hogy nagyon elégedett vagyok azokkal a színészekkel, akikkel itt együtt dolgozom. Könnyen megy a közös munka, és gyakran elég angolul elmondanom a gondolataimat, a színészek tolmácsolás nélkül is rögtön értik, hogy mit akarok. Nagyon köszönöm Gemza Péter művészeti vezetőnek a szereposztást, ugyanis olyan színészeket válogatott össze, akik teljes mértékben megfelelnek az általuk játszott szerepnek. Emellett mindannyian briliáns alkotók, kreatívak és nem utolsósorban jó emberek. Általában azt szoktam mondani, hogy nem számít, hogy a magánéletben milyen kapcsolat van a színészek között, csak az a lényeg a munka szempontjából, hogy tiszteljük egymást. Az azonban sokkal könnyebbé teszi a közös munkát, ha olyan emberekkel dolgozom, akikkel nem csak a színházról tudok beszélni, hanem minden másról is. A mi előadásunkban szó esik történelemről, irodalomról és persze az emberi kapcsolatokról is, amiről nagyon érdekeseket szoktunk beszélgetni próba előtt és után is.

Az interjút készítette: Miklós Eszter
Forrás: csokonaiszinhaz.hu