„Nem tudsz hátradőlni” – Interjú Georgita Máté Dezsővel

2017 április 17. hétfő, 7:00

Sok éves hagyomány, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős színész hallgatóit bemutató portrésorozat készül.

Idén a Színház.org-ot ad helyet ezeknek az interjúknak, amelyeket rendhagyó módon az egyetem negyedéves dramaturg hallgatói, Kárpáti Péter szakmai irányítása mellett készítettek.

Varga Zsófia interjúja Georgita Máté Dezső végzős színészhallgatóval.

Georgita Máté Dezső / Fotó: Éder Vera

A HLHTTLNSG című előadás bemutatója előtt egy héttel ülünk le beszélgetni, amin nagyjából fél éve dolgozunk együtt az FAQ Társulat tagjaival. Hogy ment a mai próba?

Ma először kicsit kétségbeestem, mert amin tegnap dolgoztunk – leginkább hangsúlyokon, hogyan lehet a színpadon a saját hangodon megszólalni, hogyan lehet letenni a mondatvégeket –, mára mintha teljesen elfelejtődött volna. Ez egyrészt koncentráció kérdése, másrészt viszont a rögzítés képessége. Mi az egyetemen az első félévben megtanultunk rögzíteni. Türelmesnek kell lennem, ezt tanulom. Az viszont izgalmas kihívás, hogy ha valamit az előző alkalommal elmondtam, de nem ment be, akkor hogyan tudom pontosabban megfogalmazni.

Rendezőként szerinted használsz valamit akár tudatosan, akár ösztönösen a színészvezetésnél az egyetemen tanultakból?

Nagyon sok mindent. Ezeknek egy része ösztönös, de azok közül, amiket tudatosan használok, a legtöbbet Kocsis Gergőnél tanultam, aki több féléven át tartott nekünk zenés színészmesterség órákat. Ő azt tanította, hogy minden a ritmuson múlik. Ez az, amit szerintem a legtöbbet használok. A másik, amit Zsótér Sándornál vettünk: ne mondj el egy mondatot addig, amíg nem tudod, hogy mit gondolsz mögé. Az se baj, ha most öt percet hallgatunk; akkor se szólaljak meg addig, amíg nem tudom, hogy nekem mit jelent az a mondat.

Szerinted azt mindig lehet hallani, ha valaki nem gondol egy mondat mögé semmit?

Igen, szerintem minden esetben. Van olyan színház, ami úgy is fogyasztható, ha nem gondolok mögé túl sokat, sőt, van, hogy jó. A legkínosabb az, amikor megpróbálom eljátszani, hogy gondolok valamit, vagy amikor eljátszom, hogy mit gondolok. Valójában sokkal egyszerűbb nem gondolkozni színpadon. Nem megterhelő. Akkor csak úgy elmegy az este. Mert egy jó előadás után általában meg vagy kavarodva. Egy jó előadás tulajdonképpen terápia.

Tényleg működik egy ilyen előadás terápiaként?

Szerintem megtörténhet, hogy egy előadáson keresztül dolgozol fel valamit, bár észnél kell lenned hozzá. Amikor Zsótérral a Sirályt próbáltuk az egyetemen, épp nagyon féltékeny voltam, mindenkit ezzel nyomasztottam magam körül. Eszméletlen béna féltékenységi köröket futottam le. Aztán elkezdtünk próbálni. A Sirály második felvonásában Arkagyinát játszom, aki ott szinte megőrül, olyan hevesen akarja bizonyítani, hogy még mindig szép és tökéletes. Mindezt csak azért, mert nem bírja elviselni, hogy az udvarlója horgászás közben egy fiatal fruskával beszélget. Amíg a Sirályt próbáltuk, abbamaradt ez a féltékenykedés. Ehhez persze az is kellett, hogy ezzel az anyaggal, és ezzel az anyaggal Zsótéron keresztül találkozzak, aki megköveteli, hogy akkor is történjen veled valami, ha csak próbálsz.

Sirály / Georgita Máté Dezső

Sirály / Georgita Máté Dezső

Szerinted megtörténhet, hogy színészként egy nagyon friss élményt rögtön fel tudsz használni, vagy mindig kell valamilyen értés, távolság hozzá, hogy be tudd építeni?

Mindenféleképpen kell valami értés. Szerintem azt az ember sosem látja, amiben éppen benne van. Mindig egy-két hónapos csúszásokkal jövünk rá, hogy mi történt velünk. Ez egy hülye futóverseny. A színpadi léthez és egy próbafolyamathoz is minden esetben önelemzés kell. Én mindig úgy képzelem el, hogy amikor megkapok egy szövegkönyvet, még semmit nem tudok a figuráról. Aztán olvasgatom a mondatait, egyre jobban megismerem. Elkezd kialakulni egy ember, akinek a tulajdonságait, történeteit szép lassan összekötögetem magammal. Pontosabban a pár hónappal ezelőtti önmagammal, mert arra még nem feltétlenül látok rá, hogy most milyen vagyok. Ebben az egész folyamatban a próba a legfontosabb. Akkor kell összegyűjtened mindent, amit később felhasználsz, és ami automatikusan működni kezd a színpadon. A színpadra már úgy kell kimenni, hogy az ember üres.

És ki kell kapcsolni a külső kamerákat – ezt mondtad múltkor az egyik színésznek.

Ez megint csak Zsótér. Nem szabad magad kívülről figyelni.

Gondolom, a közönség reakcióit minden esetben érzékeled.

Persze, és ez a csodálatos az egészben. A folyamatos kommunikáció. Ha nevetsz, ha fészkelődsz és köhécselsz, ha megfagysz, azt mind érzem a színpadon. Az is hat rád, ha jó vagyok, az is, ha rossz. Jiři Menzel írja az egyik tárcájában, hogy azért szeret jobban filmet csinálni, mert a színházhoz nem elég bátor; ha egy filmet kiad a kezei közül, ahhoz már nem tud hozzányúlni, de egy előadást a végtelenségig újrarendezhet, és mindig újra is akar rendezni. A színházban mindig ott van, hogy nem tudsz hátradőlni. És ez a színészetben különösen így van.

Sokat olvasol?

Igen.

És írsz is, ugye?

Írok. Mondjuk, hogy tárcákat. Naplót nem. A gondolataimat írom le. De nem úgy, hogy ma április 22-e van, ez meg ez történt velem, csak, hogy mi van épp a fejemben.

Visszaolvasod?

Néha. Részegen szoktam visszaolvasni, amikor hosszabban éjszakai buszozom. Akkor vagy megjön az önbizalmam, vagy nagyon elszomorodom, hogy milyen tehetségtelen dolgokat gondolok. Általában az utóbbi.

Egyébként van önbizalmad?

Ha nem lenne önbizalmam, akkor nem ezt csinálnám.

Medveczky Balázs, Georgita Máté Dezső

Válogatás / Medveczky Balázs, Georgita Máté Dezső

Nem látsz olyan embereket, akiknek nincs önbizalmuk, mégis a színpadon vannak?

Látok olyan embereket, akik megpróbálják eljátszani, hogy nincs önbizalmuk, de azt gondolom, hogy a színpadra nem lehet önbizalom nélkül kimenni. Volt olyan, hogy nem volt önbizalmam, és úgy kellett szerepelnem az osztálytársaim előtt. Az első három évben. Ilyen időszakok vannak. Ilyenkor vagy teljesen bezársz és nem csinálsz semmit, vagy elsírod magad vagy azt érzed, hogy megőrülsz. Igen, ez a három van.

Beszéljünk kicsit a kezdetekről. Gödöllőre jártál gimnáziumba, a Premontreibe. Ott kezdtél a színházzal foglalkozni?

Nem, már általános iskolában. Musical szakkörbe jártam, ahol minden évben bemutattunk egy musicalt. Az énekléshez nem sok közöm volt, de egy idő után valahogy mindig nevettek rajtam az emberek, így felmerült, hogy talán ezzel kéne foglalkoznom. Eldöntöttem, hogy filmrendező leszek. Nem nagyon tudtam, hogy ez mit jelent, de szerettem filmeket nézni, így ha bárki megkérdezte, mi akarok lenni, azt mondtam, filmrendező. Ez már gimiben volt. Persze semmit nem tettem ezért. Sőt, semmit nem tettem semmiért, nem érdekelt a gimi.

Mi érdekelt?

Szavalóversenyekre jártam. Amikor közelített a felvételi, a töri tanárom, Ati néni – ő segített felkészülni a versmondókra – az egyik óra után megkérdezte, nem akarok-e színész lenni. Megnéztem, hogy mi kell oda és rögtön szimpatikus lett, hogy csak verseket meg novellákat kell megtanulni, meg hogy nem is számít, hányas voltam matekból. Egyedül Pestre adtam be, az volt a tervem, hogy ha nem vesznek föl, akkor vagy rocksztár leszek vagy…

Akkor már a Fran Palermóban zenéltél?

Igen, akkor kezdtünk a Gödörben és az A38-on fellépni…

Honnan volt ez az ismeretség?

Készült rólam egy kép, ahogy egy vonaton hegedülök. A frontember hegedűst keresett, meglátta ezt a képet, és felhívott, hogy neki kell egy srác, aki a vonaton hegedül. Aztán két évig együtt zenéltünk.

Nem hiányzik?

Nem, nagyon ijesztő volt. Nem jó dolgokat hozott magával. Egy idő után éreztem, hogy ki kell szállnom. Ami hiányozhatna belőle, azt belerakom a mostani munkáimba. Arra például nagyon büszke vagyok, hogy a MU Színházban játszott Mesefolyamoknak én írtam a zenéjét, illetve van egy társulati zenekarunk is.

FAQ – Mesefolyamok óceánja / Georgita Máté Dezső

FAQ – Mesefolyamok óceánja / Georgita Máté Dezső

Szóval, ha nem vesznek fel, akkor vagy hegedülő rocksztár leszel vagy…?

Kimentem volna külföldre. Hallottam, mekkora a túljelentkezés a színész szakra, szóval az első két fordulót nem is vettem komolyan. Szerintem azért sikerültek jól. A harmadikra ráfeszültem, rossz is lett. Aztán mégis felvettek. Állítólag a végén szépen mondtam egy verset. Emlékszem, körülöttem az Ódry öltözőjében mindenki arról beszélt, hogy itt az Ascher meg a Zsámbéki, nekem pedig ezek a nevek nem mondtak semmit. Máté Gáborról és Dömötör Andrisról azért tudtam, mert kicsit olvastam róluk előtte. Szóval másra számítottam. Az eleje nagyon nehéz volt.

Mire számítottál?

Hogy megtalálom benne azt az élvezetet, amit abban találtam meg, amikor verseket és monológokat tanultam meg egy töritanárnénivel. Ehelyett iskolázás volt. Nagyon későn kezdtem el felfogni, hogy ez egy szakma, és itt megtanítanak a szakmára. Nem értettem, hogy miért kell elmennem az állatkertbe és miért kell állatokat utánoznom. A második félévre annyira befeszültem, hogy az osztályból körülbelül két emberrel tudtam próbálni. Ha bejött egy harmadik, akkor már nem ment. Csak a versenyistálló-hangulatot éreztem. Azt hiszem, sokkal romantikusabban és naivabban álltam az egyetemhez. Hiányzott belőle az együttgondolkodás.

Emiatt találtatok egymásra az FAQ Társulattal, akikkel egy ideje együtt dolgozol, sőt, már társulati tag is vagy?

Először Barcsai Bálint hívott fel, aki akkor még filmrendező szakra járt, hogy 25 évesek vagyunk címmel készítenek egy előadást a komáromi erődben, és örülne, ha csatlakoznék. Ez az egy hét a Mediawave-en csodálatos volt. Megnyugodtam, hogy máshogy is lehet színházat csinálni. A Mediawave után folyamatosan jöttek ezek az élmények, a K2-sökkel dolgoztam együtt, aztán megint az FAQ-val, most pedig Ördög Tomival és a Dollár Papa Gyermekeivel. Ezek a munkák vezettek vissza oda, hogy miért is csinálom az egészet. A magas szakmai színvonal mellett valódi közösségiség van mindegyik csapatban. Az a megkeresés ott nagyon jókor jött. Utána még az egyetemen is jobb voltam a tudattól, hogy ilyesmi megtörténhet.

Arra emlékszem, hogy ott vagyunk Komáromban, te egész idő alatt a rongyosra olvasott Kundera-könyvvel a kezedben szaladgálsz, és azt mondogatod, ezt meg fogjuk csinálni, ezt meg fogjuk csinálni…

Igen, ez egy régi szerelem. Bennem nem volt ilyen ambíció, hogy rendezzek, de ez a könyv nagyon adta magát. Ott voltunk a Mediawave-en, és ahogy újra meg újraolvastam a könyvet, úgy derült ki egyre több párhuzam a regény szereplői és az FAQ tagjai között. Egyszerűen szép lassan mindenkinek meglett a szerepe benne. Leginkább ez a személyesség érdekelt belőle.

Dollár papa gyermekei / Csehov / Fotó: Nagy Gergő

Dollár papa gyermekei / Csehov / Fotó: Nagy Gergő

Ebből következik a módszer, a hosszúimprós forma is?

Ez az a színházi forma, ami a legközelebb van az élethez. Ha a Halhatatlanság egy bravúrosan megkomponált színdarab, nem pedig egy filozófiai ömlengés lenne – amiért persze ennek ellenére rajongok –, akkor lehet, hogy nem impróznék. De a könyv helyzetei, szerelmi, családi konfliktusai szinte felkínálják az imprós formát (amit egyébként Kárpáti Péter és a Titkos Társulat talált ki, mi ezt a módszert vettük át). Úgy érzem, ezzel a módszerrel lehet igazán a mienkké tenni az anyagot. Az impró mindig azokról az emberekről szól, akik játsszák.

Azért a fiktív keret is fontos, hogy legyen valamilyen távolság a színészek és a szerepek között.

Persze. Sokszor érzem, hogy valaminek a mentén vagyok. Főleg, amikor elkezdek egy olyan élményre hivatkozni vagy abból instruálni, amiről tudom, hogy fontos az adott színésznek. Érzem, hogy valaminek a határán mozgok. De más nem érdekel. Nem érdekel állapotok eljátszása. Szeretem, ha nagyon benne vannak az emberek az anyagban.

Akkor is tudsz ilyen nyíltan a saját élményeidből dolgozni, amikor te imprózol, akkor is ezt érzed?

Az egyetem alatt volt egy nagyon erős élményem. Azt hiszem, akkor már impróztam párszor. Volt egy osztálytársam, akivel egy lány miatt nagyon összevesztünk. Akkor ment az evős vizsgánk és akkor próbáltuk a Brémai muzsikusokat. Mi ketten gyakorlatilag nem néztünk egymás szemébe. Fél évig úgy próbáltunk, hogy egyszer sem találkozott a tekintetünk. Az impró után először tudtunk egymással beszélgetni. Először kiabáltunk, aztán leültünk beszélni. Megint csak azt tudom mondani, ha az ember jól imprózik vagy jól van a színpadon, akkor az minden esetben terápia.

Epifánia királynő / Szamosi Zsófia, Georgita Máté Dezső

Epifánia királynő / Szamosi Zsófia, Georgita Máté Dezső

Hogy néz ki az életed a bemutató után, mit fogsz csinálni?

A bemutató után biztos, hogy pihenni szeretnék egy kicsit, gyakorlatilag tavaly április óta nem volt négy napnál hosszabb egybefüggő szabadidőm. Nemsokára a Tótferit kezdjük próbálni Kárpáti Péterrel, de előtte még van egy bemutatóm Szilágyi Bálinttal, Janikovszky szövegekből ollózunk össze egy darabot, amit egy újonnan nyíló színházban, a Hatszín Teátrumban fogunk játszani. Májusban belekezdünk az FAQ színházi nevelési előadásába, azután folytatjuk az Izland-Magyarországot, aminek az első verzióját a tavalyi Bánkitó Fesztiválra készítettünk el. Egyébként a Bánkitóra idén is összerakunk egy darabot Ördög Tomival és Cuhorka Emesével. Jövőre pedig Fekete Ádám rendez nekünk az FAQ-val. Ezek a biztosak, illetve az, hogy Ördög Tomival jövőre is fogunk dolgozni. Még csak most fog körvonalazódni a jövő évem. Most kezdtem a TÁP Színházba járni, azt továbbra is szeretném csinálni. Nagyon jó élmény, nagyon új, nagyon más. Azt hiszem, van bennem némi perverzió a rosszra, az emberek idegesítésére, úgyhogy ez az én terepem. Felszabadító rosszat csinálni. Az egyik Minden rossz varietén már bemutattam a Mikróspopcorn című számom, amiben a nézőkkel együtt várom ki, hogy a mikró kipattogtassa a popcornt. De rengeteg új ötletem van, rossz ötletekből sosem lehet kifogyni.

Szerző: Varga Zsófia

Színház.org

 
 

Kapcsolódó anyagok