“Egy kicsit mindenki Ditrói Mór köpenyéből bújt ki” – Új könyvéről vall Fesztbaum Béla

2017 április 27. csütörtök, 7:00

Villáminterjú az új kötetről.

Aki Budapestet mulattatja, de Kolozsvárról álmodik… címmel jelent meg a Corvina Kiadó gondozásában a Vígszínház művésze, Fesztbaum Béla könyve, amely Ditrói Mór munkásságáról és életéről szól. Ennek kapcsán kérdeztük.


Ajánló a könyv elé:

Ditrói Mór a naturalista es realista színjátszás magyar meghonosítójaként, illetve a 19. század romantikus színházeszménye és a 20. század polgári színháza közötti átmenet kulcsfigurájaként egyaránt jelentős.

Olyan színházvezető volt, aki úgy tudott előremutató minőséget képviselni a színpadon, hogy közben nem vesztett, hanem nyert közönséget; a magyar színházművészet egészét érintő színházi újításai es megőrzései széles tömegeknek játszó színházakban, a Kolozsvári Nemzeti Színházban és a budapesti Vígszínházban artikulálódtak. Ditrói színházi játékstílust befolyásoló hatása és egész színházi működése különösen érvényes és kihagyhatatlan viszonyítási pont a magyar színháztörténetet kutatók és olvasók számára.

A könyv időrendben haladva, Ditrói Mór ránk maradt emlékiratait sorvezetőül használva, annak egyfajta
szoros olvasásával, kommentálásával és az olvasásból kibomló, önálló esszéken keresztül meséli el
a Ditrói-történetet. Szívből remélem, hogy e könyv által egy kivételes és elhivatott művészember avatódik az olvasó közelebbi ismerősévé.

Fesztbaum Béla

Fesztbaum Béla / Fotó: Gál Bereniké

Villáminterjú:

Miért szántad rá magad arra, hogy könyvet írj és miért ragadott meg Ditrói Mór figurája?

2009-ben szereztem színháztudományi diplomát a veszprémi Pannon Egyetemen és az ottani szakdolgozatomban, melyben a Vígszínház tradícióit és folyamatos megújulásait vizsgáltam, szenteltem már egy fejezetet Ditróinak. Aztán amikor néhány éve, Marton Lászlónak köszönhetően Ditrói Mór megjelent az SZFE Doktori Iskolájának hivatalos témahirdetései között, úgy éreztem, hogy folytatnom kell a vele való ismerkedést. A Vígszínház tekintetében egy kicsit minden és mindenki az ő köpenyéből bújt ki, nagyon érdekelt, hogy egy ilyen fontos figuráról miért tudunk viszonylag keveset, miért nincs méltóbb helye a magyar színháztörténetben.

A kötet fülszövegében úgy fogalmazol: “Ditrói színházi játékstílust befolyásoló hatása és egész színházi működése különösen érvényes és kihagyhatatlan viszonyítási pont a magyar színháztörténetet kutatók és olvasók számára”. Nem könnyű röviden összegezni, de azért megkérdezem, mi ennek az oka? Mi lehetett az ő titka?

Tulajdonképpen Maragyországon hozzá köthető az a színházi fordulat, amikor a korábban meghatározó elsősorban a színészek hangi adottságaira építő, deklamatív, felmondó, felmutató, erősen „kifelé” forduló játékmódot elkezdi felváltani egy személyesebb, az egyes szám első személyt előtérbe állító színészi megnyilatkozás. Korábban is voltak hívei és képviselői a természetes stílusnak, de Ditróinál az egész társulata ebben a szellemben alkotott, egységesen ezt a színházi nyelvet beszélték.

A kolozsvári és a vígszínházi társulat felvirágoztatása is a nevéhez fűződik. Szerinted mitől válhatott meghatározó színházi alkotóvá? Más korban is tudott volna érvényesülni, vagy a szerencse/ szerencsés együttálások, találkozások is kellettek ahhoz, hogy nagyformátumú művészként ismerjék meg?

Ditrói Mór azt cselekedte meg Magyarországon, mint Sztanyiszlavszkij Moszkvában” -írja róla Ignotus. És valóban, Sztanyiszlavszkij, Otto Brahm, Antoine kortársa volt, színházaiban valami nagyon hasonló történt, mint ezeknél az alkotóknál. Európa szerte szinte egyszerre indultak el ugyanazok a változások, nálunk Ditrói érzett rá erre először. Megérzéseit pedig képes volt gyakorlatba is átültetni hosszú éveken keresztül, mind a kolozsvári mind a vígszínházi társulata feltétlenül bízott benne, kitartott mellette.

Egy helyütt azt olvasom róla: “Kemény, nem mindig finom rendezői eszközökkel alakította ki az őszinte átélésre, tökéletesen összehangolt színészi játékra épülő vígszínházi stílust.” Te hogy vélekedsz az ő eszközeiről, és hogy érzed, az a stílus, amit ő honosított meg, jellemzi-e a ti játékstílusotokat?

Ez igaz, nem finomkodott a színpadi munkában, gyakran gyötörte sírógörcsig a színészét, sőt „sprájcos” rendezőnek is nevezték. Sprájcnak hívják a díszítők a színfalakat tartó léceket. Nos, nem volt ritka, hogy ha valami nem tetszett neki, felrohant a színpadra és egy ilyen lécet tört szét nagy vehemensen valamin vagy valakin, hogy érvényt szerezzen az akaratának. Ezek legendák, de tény, hogy az, amit konzekvensen számon kért a színpadtól, sikert és színészi fejlődést hozott a színészeinek. Nagy tekintélye volt, félték, tisztelték, ugyanakkor a tűzbe mentek volna érte. A Vígszínházat ma nem jellemzi olyan egységes játékstílus, mint az indulásakor, Ditrói idején, ennek persze számtalan oka van. Mindenesetre mára sem vesztette érvényét a Vígszínház nagyszínpadán az, amit Ditrói kért a színészeitől.

Mi az, amit a könyv megírása során tanultál?

Csodálatos szellemi és színháztörténeti utazás volt, Kolozsvártól Budapestig, átívelve színházi korszakokon, játékstílusokon, találkozni elfeledett színházcsinálókkal, színdarabokkal, színházi sikerekkel és kudarcokkal. Látni, milyen szent őrültjei, megszállottjai voltak a színháznak korábban is, mennyi energia, munka van a magyar színházban és hogy a magyar közönség színházszeretete évszázadok óta milyen erős, milyen láthatatlan szálak fűzik az embereket a színházi élményhez. Akár egy poros, vidéki kisváros összetákolt kocsiszínjében, akár egy budapesti neobarokk, gazdag színházpalotában. Ditrói megélte mindkét élményt, becsülettel és nagy szívóssággal tette a dolgát minden helyzetben, a közönséget szolgálva, hűen önmagához és választott hivatásához.

Miért lehet érdekes egy olyan olvasó számára ez az anyag, aki nem színházban dolgozik?

Ez alapvetően egy színháztörténeti munka, ami elsősorban természetesen a színháziaknak lehet érdekes, de a Corvina Kiadó nagy műgonddal igyekezett – és erre természetesen én is törekedtem a munka során – olvasmányossá, könyvszerűvé alakítani ezt a dolgozatot, amely mindezzel együtt nem vesztette el tudományos karakterét sem. Belepillanthatunk egy időben elég távoli, de mégis nagyon ismerős magyar színházi környezetbe, elhelyezve mindezt nemzetközi kontextusban is, vagy akár ott lehetünk a Vígszínház megszületésének pillanatában, miközben egy többnyire a háttérben maradó, nagy hatású, elhivatott, a szakmáját őszinte alázattal végző művészember avatódhat közelebbi ismerősünké.

Tóth Berta / Színház.org