“Néha megáll az idő, és bootolok…” – Interjú Medveczky Balázzsal

2017 április 28. péntek, 7:01

“…avagy rossz úton jár az, aki álmokból épít várat s közben elfelejt élni!”

Sok éves hagyomány, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős színész hallgatóit bemutató portrésorozat készül. Idén a Színház.org ad helyet ezeknek az interjúknak, amelyeket rendhagyó módon az egyetem negyedéves dramaturg hallgatói, Kárpáti Péter szakmai irányítása mellett készítettek.

Sándor Júlia interjúja Medveczky Balázs végzős színészhallgatóval.

Medveczky Balázs, Fekete Ernő / II. Edward / Átrium Film-Színház / Fotó: Posztós János

Medveczky Balázs, Fekete Ernő / II. Edward / Átrium Film-Színház / Fotó: Posztós János

Tegnap este megnéztem a Pál utcai fiúkat. Ez hányadik előadás volt?
Hát, meg tudom nézni neked, valahogy 60 körül.

Novemberben mutattátok be. Nagyon gyorsan játszottatok ebből nagyon sokat.
És tudod, mi lesz következő héten? Hat Pál utcai. Csütörtök este, péntek este, szombaton kettő és vasárnap kettő. Ilyen dózisban. Nem is tudom felfogni. Közben meg nagyon fontos, hogy a sok ismétléstől ne váljon monotonná az egész…

Mit lehet olyankor csinálni, amikor van hat Pál utcai egy héten? Mit lehet kezdeni a maradék idővel?
Pont tegnap meséltem az egyik barátomnak, és ez nem egyetlen konkrét emlék, hogy 11-12 éves lehettem, és tudod, volt a Balettintézetben a közismereti oktatás és a balett között másfél-két óra szünet, amikor kimentünk az udvarra és játszottunk. Mindenki fogócskázott meg bújócskázott, meg lövöldözött. És volt ott egy fal, egy háznak a fala. És nem tudom, eszedbe jutott-e már, én ezt imádom egyébként, hogy ha a ház falának nekiállsz hassal, és fölnézel, és fúj a szél, és mennek a felhők, akkor olyan, mintha egy hajón lennél. Én, olykor-olykor, ezzel szórakoztam. Közben a külső kép annyi lehetett, hogy mindenki nagyon jól érzi magát, én meg állok hassal a falnak, nézek fölfele, nem tudom, mennyi ideig. 25-30 percig biztosan csak álltam a falnál és flesseltem. Most szakdolgozatot írok, néha elmegyek edzeni…

Medveczky Balázs / A Pál utcai fiúk / Vígszínház / Fotó: Dömölky Dániel

Medveczky Balázs / A Pál utcai fiúk / Vígszínház / Fotó: Puska Judit

Jól látom, hogy az osztályfőnökötök, Máté Gábor nagyon meghatározó tanáregyéniség az egész osztály számára?
Tényleg meghatározó, de pont a múltkor azt is kérdezte valaki, hogy „de biztos, hogy jó volt a Gábor? Nem lehet, hogy inkább erőszakkal terelt téged egy bizonyos útra, arra az útra, amire ő akart?” Mondtam, hogy én nem így érzem. Minden tanár, Máté Gábor legalábbis biztosan, belőlünk indult ki, és amit látott, az alapján terelt egy úton. Látta, amit te mutattál vagy amerre elkezdtél menni, és azt az utat, azokat a lehetőségeket ő kiszélesítette neked. Most az első három évről beszélek. Nekem az első félévem nagyon rossz volt. Nagyon keveset mutattam magamból, és mondta Gábor meg Dömötör András [az osztály másik osztályfőnöke], hogy ez nem elég, ez kevés. A második félév aztán egy Platonov-félév volt, a saját életünkből kellett jeleneteket vinni a Platonovon belüli viszonyok alapján. Az nekem nagyon jól sikerült, apámról is csináltam jelenetet, anyámról is, valahogy megnyíltam, és akkor ők is mondták, hogy zzzzzzzzzzsum így mentem föl. Azt is Máté Gábor mondta, hogy fontos, hogy legyen benned egyfajta folyamatos kétkedés. És ez is tök igaz, mert ha elégedett vagy, ha nem dolgozik benned semmi, akkor nem tudsz miből dolgozni, nincs meg a motivációd, hogy miért csináld. Nem feltétlenül úgy, hogy most nagyobbat vagy többet csinálok, hanem például úgy, hogy még koncentráltabban csinálom. És ez a dolog nehéz a Pál utcainál többek között, amikor mondjuk egy héten hat előadás van. Vajon van itt valami reggeli?

Vagy lassan már ebéd…
Mindegy, egyelőre még nem kívánom… Amúgy rohadt sokat eszem. Szerintem én a fizetésemnek kábé a kétharmadát kajára költöm, mert főzni nem mindig van időm, meg még nem elég széles a repertoárom. De szeretnék megtanulni, mert nagyon gurman vagyok, nagyon szeretek gurmankodni. Nem is tudok úgy próbálni vagy előadáson nyugodt lenni, hogyha nem eszem előtte. Ezért is kíváncsi vagyok Mészáros Máténak erre az önálló előadására, Az étkezés ártalmasságáról-ra.

Válogatás / Ódry Színpad / Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Válogatás / Ódry Színpad / Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Volt egy evés kurzusotok is. Mire készít föl egy ilyen?
Imádtam azt a kurzust! Volt egy csodálatos jelenetünk Waskovics Andikával, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül-ből, a Balázs és Pepi néni jelenete. Tejet iszom és kolbászt eszem. És ha tudom azt, hogy van mondjuk négy sora a Pepi néninek, akkor nekem akkorát kell nyesnem a bicskával a kolbászból, hogy meg tudjam rágni azalatt a négy sor alatt, és pont tudjam mondani a szövegemet. Tehát hogy ne úgy tűnjön, hogy te most gyorsan le akarod nyelni a falatot, mert mindjárt mondanod kell a szöveget, hanem természetes legyen az egész. Azt is lehet, ha biztosra akarsz menni, hogy vágsz egy kisebb falatot, mint egyébként vágnál, és egy kicsit tovább rágod, mintha nagyobb falat lenne. Ilyen kis apró trükkök. De nem az evés miatt imádtam ezt a kurzust, hanem emiatt a jelenet miatt. Székely Krisztával is jó volt dolgozni, aki ennél a kurzusnál segített Gábornak, meg ekkor nagyon jó volt a hangulat az osztályban. Amúgy mindig jó volt.

Valamelyik nyáron páran elmentetek Olaszországba.
Óóó! Ez úgy volt, hogy én, Georgita Dezső meg Papp Endre háromszor mentünk ki. Legelőször 2013 nyarán, rögtön első év után. 2014-ben négyen mentünk ki, az volt a legjobb, akkor két hétig kint voltunk.

Stoppoltatok?
Nem, egy ’99-es vásárolt Suzuki Swifttel mentünk, amit az Endre vezetett. Ember Márk, én, Dezső és Endre, hangszerekkel, ruhákkal, mindenestül, jól meg volt rakva a kocsi. A két Gergő, a Csiby [a végzős bábszínész osztály hallgatója] meg a Blahó, akik első évben jöttek, ekkor nem tudtak jönni. Első évben csak Triesztben voltunk, meg egy napot Velencében. A második év volt a legjobb, mert akkor tényleg minden olyan random volt, hogy este 8-ig, 9-ig nem tudtuk, hol fogunk aludni. Triesztből indultunk, aztán Velence, Bologna, Siena, Firenzében voltunk fél órát…

Mi történt?
Az olasz városokban általában nem legális az utcazenélés, kivéve Triesztben. Ott, Triesztben, ha jól elkapjuk, lehet is elég rendesen keresni. Velencében is illegális, de ott ez nem érdekli a rendőrséget. Ott azért néztük, hogy hány méterre vannak a rendőrök, de volt olyan, hogy két óra alatt 310 eurót szedtünk össze. Az egy csúcspont volt. Este leülünk a kempingben fél 11-kor, számolgatjuk az aprókat, és már háromszáznál járunk… Firenzében a rendőrök egyébként nagyon jó arcok voltak, de mondták, hogy „Guys, we love your music, but it’s illegal here, sorry”, el kéne mennünk. Fél órát voltunk ott és kerestünk 45 eurót. Velencében a Rialto-híd mellett voltunk, félkör alakult ki körülöttünk, megállítottuk a hidat, és az emberek táncoltak. Én cajonoztam meg volt egy lábra szerelhető csörgőm, Endre gitározott és énekelt, alapvetően mindenki énekelt, Dezsőnél hegedű és guitalele volt, Ember Márk főleg klarinétozott.

Olaszország

Olaszország

Miket játszottatok?
Magyar népdalok elegyét például, balkánosítva, azt imádták, de voltak populáris számok, amiket feldolgoztunk, azokra is nagyon jöttek, One Day Baby, We’ll Be Old, Paolo Nutinitől a Candy, rengeteg Kistehén, Elviszi a szél, Quimbyt is próbáltunk, de az annyira nem ment, aztán volt Beirut… de ennél még sokkal több. Az Egyszer élünk az egyik kedvenc előadásom, abban van a János vitézből a Kék tó, tiszta tó… Az egyébként az úti dalunk is volt, az egész Egyszer élünk-album, Kovács Mártonék albuma, meg az Arctic Monkeystól az R U Mine? és a Do I Wanna Know?, meg Cseh Tamástól a Minden álmomban. Ezeket mindig beraktuk a Swiftben. A legjobb hely Vernazza volt, az volt a paradicsom. Az a Cinque Terre egyike. Ott öt falu van, és egy nagyon aranyos kis vasút megy végig rajtuk. Vernazza egy hegyomlásra épült, két perc, mire átérsz rajta gyalog, körülötted ilyen tipikus színes házak, és hát ott vannak sztorik…

Milyen sztorik?
Ember Márk meséli előszeretettel rólam… Néha, mintha lenne itt a halántékomon egy OFF-gomb, így megáll az idő, és bootolok. Volt is a becenevem, hogy Bootmaster. Loadingolom magamat, vagy nem tudom. Egyszer álltunk egy parkolóban, négyen, este, valahol messze nagy zivatar volt, és megkérdeztem Márkot: „Te Márk, ott most villámlik?” „Igen, Balázs.” „Hol?” De nem ezt akartam elmondani, hanem hogy Vernazzában a tenger mellett aludtunk, meg is áztunk, és már úgy két napja nem fürödtünk, amikor bementem csuromizzadtan, 45 fokban, egy luxus étterembe, megkérdezni a jófejnek tűnő tulajdonosnőt, hogy használhatom-e a vécét. Elvégeztem, amit el kell, a többiek közben zenéltek kinn, jöttem ki, és akkor azt mondta, hogy egyébként, ha éhesek vagyunk, jöhetünk ide vacsorázni. Kimentem, és egy idő múlva mondtam a srácoknak, hogy „Ja, egyébként ott szemben az étteremben a néni mondta, hogy mehetünk vacsorázni.” „Ingyen?” „Hát azt nem tudom.” Odamentünk szerencsét próbálni. Amikor végül elejtette ezt a mondatot, hogy „It’s for your music, it’s free”, nagy kő esett le a szívemről. Leültünk az asztalhoz, volt kis asztalkendő, a legjobb bor, és egy hatalmas tál tejszínes fekete kagylós tésztát kaptunk ingyen, utána meg desszertet. És mindez a beleimnek köszönhető…

Meg azért a zenének is egy kicsit…
Hát persze.

Egyébként is zenélsz?
Tanultam dobolni régen öt éven keresztül, a Szabolcsi Bence Zeneiskolában. A családom zenészcsalád, a szüleim karmesterek, a nagyszüleim karnagyok, ők alapították a Magyar Rádió Gyermekkórusát. Apám dobosként kezdte, én is imádtam dobolni, meg minden ütőhangszert imádtam. Dobszerkónál ritkábban ültem, inkább komolyzenei ütőhangszereken játszottam, xilofon, harangjáték, kisdob, vagy éppen timpani… A családom révén autodidakta módon tanultam zongorázni is. De utána ezeket nem lehetett folytatni, mert ott volt a Balettintézet…

Medveczky Balázs / A dzsungel könyve / Pesti Színház / Fotó: Dömölky Dániel

Medveczky Balázs / A dzsungel könyve / Pesti Színház / Fotó: Puska Judit

Hogy talált meg egy ennyire zenés környezetben mégis inkább a tánc?
Én lényegében az Operában nőttem fel. Korábban anyám is vezényelt operát, de akkoriban már kialakulóban volt, hogy ő inkább balettet vezényel, apám meg operát. Így operákra is mentem meg balettre is. És nagyon megtetszett a balett, meg nagyon megtetszett, amit Ifj. Nagy Zoltán balett-táncos csinált, és ennek hatására gondolkoztam el azon, hogy tökjó lenne ezt csinálni. De atletizáltam is, nyertem versenyeket, és az is nagyon jó volt. Aztán végül felvételiztem a Balettintézetbe, fölvettek, és amellett már nem lehetett ezt se folytatni. Ott voltam hat évig, jó volt, de aztán mondták nekem, hogy hiába ugrasz meg forogsz jól, egyszerűen rossz a lábi adottságod, nem jó a lábfejed, nem tudod lefeszíteni, esztétikailag egyszerűen nem szép. És eltanácsoltak. Érthető, ez egy ilyen műfaj. Felajánlották, hogy átmehetek modern szakra, de erre nemet mondtam. Nem bántam meg, sőt nagyon jól tettem, hogy onnan elmentem. Akkor még ez a kicsit zárkózott gyerek voltam, játszottam a srácokkal is, csak…

…csak néha jobb volt állni a falnál.
Hát igen. Óvodában annyira halál békés gyerek voltam, hogy amíg a többiek szaladgáltak, én leültem a homokozó közepére, és építettem egy nagy várat, full egyedül. Most eszembe jutott, amit Dumbledore mond a Harry Potterben, hogy „Rossz úton jár az, aki álmokból épít várat, s közben elfelejt élni.” Jaj istenem, de nevetnék, hogyha ez lenne a cím! Szóval egészen a Balettintézet végéig ilyen magamnak való voltam. Aztán jött a Budapest Táncművészeti Szakközépiskola, amit Angelus Iván vezet, és ott valahogy kezdtem megnyílni. Az sokkal szabadabb iskola. Ott is volt balett, de volt kortárstánc, néptánc, néha hip-hop órák is, improvizáltunk, és gondolkodásban is sokat fejlesztett. Ha ez a három év nincs az Ivánnál, ahol le is érettségiztem, akkor engem a Színműre nem vettek volna föl, mert nem mutattam volna magamból annyit. De az előkészítő is kellett ehhez, az is egy vicces történet. Abban az időszakban sokat vacilláltam a színészet meg a tánc között, mert éreztem magamban mindig, hogy a tánc engem művészileg valahogy nem elégít ki. Többet szeretnék csinálni a színpadon, változatosabbat, nem csak mozogni. Jártam Földessy Margithoz két évet, az erre még jobban rávilágított. De végül úgy voltam vele, hogy ez most egy jó suli, most éppen az adott pillanatban jól érzem magam, jó a hangulat is, szóval hogy akkor maradok. Anyám viszont nem kérdezett meg róla, hanem beíratott szépen az előkészítőre. Az első alkalom után mondtam, hogy én ezt akarom csinálni.

Elsőre fölvettek. Aztán következtek a sokat emlegetett állat-jelenetek. Milyen állatot választottál?
Tigrist. Kimentünk az Állatkertbe reggel, Máté Gábor meg Dömötör Andris ott fagyiztak, az osztály meg szétszéledt. Keresgéltem, gondolkodtam, hátha a kígyóhoz mennék, de a tigris, a mozgása, a figyelme, valahogy annyira megtetszett… Imádtam, ahogyan figyel a tigris. Andikával volt egy jelenetünk – Gábor párba rakott minket -, mert ő volt az antilop. Az egész jelenet arról szólt, hogy megyek, figyelek, Andika fura hangokat kiadva legeli a szépen-szolidan elhelyezett kész salátát a lépcsőről, és közben arrrrrrr (mutatja, hogy ráugrik az antilopra). Az nagyon vicces volt, hogy az olyan dolgokat, hogy oldottuk meg, mint az evés. Viviennek hoztunk a Bárkából egy nagy disznófejet, és a hátuljába, amit a néző ugye nem lát, beraktuk a parizert.

Medveczky Balázs (fotó: Puska Judit)

Medveczky Balázs (fotó: Puska Judit)

Ez a fajta megfigyelés, amire az állatjelenetekhez szükség volt, hasznosítható akkor is, ha nagyszínpadra kell dolgozni?
Igen, bár most így állatokról A dzsungel könyve jut eszembe, ahol inkább saját kitalált dolgok vannak, feltételezések, hogy ebben a dzsungelben milyen lehet.

És milyen gyerekközönségnek játszani?
Szerintem akkor lesz rossz egy gyerekelőadás, ha elkezdesz gyerekelőadást játszani. Van egy számomra eldöntetlen kérdés A dzsungel könyvében. Maugli például figyel, ő végig figyel, érik az impulzusok, a szemünk előtt nő fel, és ennek vannak nagyon komoly pillanatai. Közben az, hogy ez egy gyerekelőadás, észrevétlenül elindít a csapatban egy nevettetési kényszert, és a kisgyerekek élvezik is, ha hülyéskedés van. Én is csináltam már a Mauliglival ilyen kis pluszt, amin röhög a nép, de tartok tőle, hogy a szerep veszít a komolyságából, ha belekerül egy ilyen. Lehet, hogy ettől többet röhögnek, de közben egy csomó nagyon komoly jelenete is van Mauglinak, amit mondjuk egyetlen komikus mondattal vagy gesztussal el lehet butítani.

Lehet, hogy van egy félelem, hogy a gyerek nem figyel, ha ezek nincsenek?
Én ebben azért nem hiszek, mert hogyha jó vagy, akkor tök mindegy, mi a korosztály, te megfogod őt, és az ő saját képzeletén múlik már csak vagy az ő világán, hogy te hogyan fogod meg. Egy négyévest is meg tud fogni ugyanaz a fajta színjátszás, mint egy negyvenöt évest. Nagyon jó érzés a gyerekeknek örömet okozni. Csomó mindenre rámondják, hogy „ez feltölt energiával”, de ez tényleg feltölt energiával, ez nekem töknagy boldogság.

Jövő évadra a Vígszínházhoz szerződsz. Nagy múltú intézmény, széles repertoár, nagy öregek…
Úgy vagyok vele, hogy nem azért szeretnék egy helyen lenni, mert annak neve van, vagy mert olyan múltja van, hanem azért szeretnék, hogy ott színészileg fejlődjek, kapjak lehetőségeket, kapjak feladatokat. Jövő évadban lesz egy munkám, amit nagyon várok. A Vígben rengeteg férfi színész van, 24 évestől kezdve 34 éves korig vagyunk kábé tízen. Itt négy férfi főszerep van, és én vagyok az egyik, a rendezővel is ez lesz az első találkozásom, ez mind tök jó. Úgy vagyok ezzel, hogy ha jó egy helyen, akkor jó, ha meg nem, akkor megyek tovább. Nem arra kell figyelni, hogy máshol hol jobb vagy hol mi van, hanem hogy ahol most vagyok, ott jó-e. Sokan mondják azt a vidékkel kapcsolatban, hogy csak ott lehet megtanulni a szakmát. De sokan mondják, hogy nagyon könnyen lenn is lehet ragadni. Úgy fogalmaznak, hogy „lenn ragadsz”, tehát mintha lemennél vonattal, és egyszerűen nem tudnál visszajönni, mert visszafele nincsen vonat. Gyalogoljál, ha akarsz, de az nagyon nehéz út. Pesten is ott lehet ragadni egy színházban szerintem.

Medveczky Balázs (fotó: Puska Judit)

Medveczky Balázs (fotó: Puska Judit)

Gyakorlaton is a Vígben voltál. Hogy került a képbe Alföldi Róbert és a II. Edward az Átriumban?
Az például nagyon jó a Vígben, hogy befogadó rendezőileg. Robi is rendezett ott, és még 2015 decemberében két előadás erejéig beugrottam a Julius Caesarba. Többen is beugrottunk ekkor, és volt két felújító próba. Robi ott látta, hogy dolgozom, mit csinálok színpadon, és utána hívott meg a II. Edwardba. Nagyon-nagyon jó volt az, hogy máshol, új emberekkel, jó társasággal dolgozhattam. Ott is eszembe jutott az például, amit a szakdogámban is leírok, hogy hogyan lehet személyes érzelmekből dolgozni, amikor egy szerepet építek.

Ez alatt mit értesz?
Arra gondolok például, hogy az apám 75 éves. És sokszor, amikor van az „Amíg őriz a szemed” A dzsungel könyvében, és ott áll Reviczky Gábor, aki körülbelül apámmal egy korosztály, önkéntelenül eszembe jut, hogy milyen lenne apám elvesztését megélni. De van, amikor az elvesztéssel kapcsolatban más élmények jutnak eszembe, és akkor azokat használom.

Nagyon erős most a mi generációnkban a fiatalok vágya, hogy saját csapatban dolgozzanak, kortársakkal, saját életük tapasztalatából és problémáiból fogalmazzanak. A ti osztályotokból is elindult egy szorosabban együtt dolgozó csapat, Olasz Renátóéké, és többen dolgoztak az ifj. Vidnyánszky-Vecsei-Kovács alkotóhármas körül formálódó csapatban. Neked ez a vonal eddig kimaradt…
Ez most így alakult. Jó lett volna Attiláékkal dolgozni, csak egyszerűen nem úgy jött ki a lépés. Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy ő hogy rendez, hogyan dolgozik, meg tökre szimpatikus az, amit csinál, az egésznek a világa. De hát, nézd, én nem bánkódom ezen, hogy ez eddig nem volt, 24 éves vagyok, biztos, illetve nagyon remélem, hogy fogunk majd együtt dolgozni. Egyébként, amit Kovács D. Dani csinál, az is egy átmenet aközött, amit hagyományosan a Vígszínház csinál, és amit a fiatal alkotócsapatok. Vele az volt a Haramiákban, hogy oké, ő a rendező, instruált, de nagyon nagy teret adott a mi ötleteinknek. Összességében azért egy kicsit sajnálom, hogy nem dolgoztam annyit olyan produkciókban, amiket a kortársaimmal együtt csináltam, mint szerettem volna. De nem vagyok türelmetlen, még hosszú az idő. Figyelj, te nem vagy éhes?

Az interjút készítette: Sándor Júlia
Színház.org