Interjú Osváth Judittal

“Egy jetskín menni százzal, na, ez valami hasonló…”
2017 május 05. péntek, 7:00

Sok éves hagyomány, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős színész hallgatóit bemutató portrésorozat készül. Idén a szinhaz.org ad helyet a beszélgetéseknek, amelyeket rendhagyó módon az egyetem negyedéves dramaturg hallgatói készítenek Kárpáti Péter szakmai irányítása mellett.
Szász Hanna interjúja Osváth Judit ötödéves színészhallgatóval.

Osváth Judit

Osváth Judit / Fotó: Éder Vera

Mindig színész akartál lenni?

A gimnáziumban drámatagozatra jártam. Az volt a cél, hogy valami olyasmivel foglalkozzam, ami mindenképpen a közléssel kapcsolatos. Sokáig tolmács akartam lenni, vagy idegenvezető. Amikor végzősök lettünk, akkor azt éreztem, ha már végigjártam öt a évet drámatagozaton, miért ne próbálnám meg a felvételit is. És amikor elkezdtek sikerülni a rosták, valahogy egyre jobban akartam.

Akkor elsőre, rögtön gimi után felvettek.

Igen.

Milyen élmény volt a felvételi?

Nekem nagyon jó élmény volt. Általában mindenki arról számolt be, hogy szörnyű, hogy görcsös volt, és persze én is erre számítottam, közben meg nagyon vártam, hogy az, ami én vagyok, és amit ide elhozok, milyen reakciót vált majd ki, olyan emberekből, akik egyáltalán nem ismernek. Ezzel a gondolattal mentem be az első rostára, ahol azt éreztem, hogy nagyon figyelnek rám. Ugyanez volt a második rostán is, bár ott már jobban éreztem a tétjét, a harmadrostán viszont már nagyon izgultam, akkor már nagyon akartam, hogy felvegyenek.

SZFEntivánéji álom

SZFEntivánéji álom

Debrecenből jöttél fel Budapestre ez a távolság mennyire volt nehéz?

Az szokatlan, hogy nem látod mindig a családodat. Megtanultam egyre jobban értékelni az otthonomat, a családi értékeket, a szobámat, a környezetem, a belvárost, amit addig teljesen unalmasnak tartottam. Amikor hazamentem, akkor azt éreztem, hogy de jó csend van, péntek este van, és szinte lélek sincs az utcán. De félévente csak egyszer-kétszer tudtam hazajárni. Azt gondoltam, ez majd később megváltozik, de nem így lett, bár nem is nagyon bántam. Mert lassan hozzászoktam ahhoz, hogy folyamatosan történik valami. Több impulzus ért és már nem értem be kevesebbel. Nem tudtam elviselni, ha reggel kilenctől legalább este tizenegyig nincs semmi dolgom. De az tagadhatatlan, hogy az ember sokáig nem találja, nem ismeri ki magát itt, Budapesten. Harmadéves voltam, és az akkor negyedéves Dékány Barna nagyon szeretett volna rendezni valamit, kezébe vette a Solaris című regényt. Baki Danival, Szabó Sebestyén Lászlóval, Novkov Mátéval és Köleséri Sanyival elkezdtünk dolgozni. Először csináltunk a klubban egy munkabemutatót, ami jól sikerült. Ennek volt egyfajta szabadságérzete, hogy mi, együtt csinálunk egy előadást, nincs semmi befolyás az egyetemtől. Nem tudhattuk, hogyan fogadják. Aztán ezt be lehetett mutatni a Padláson is, sokáig játszottuk, sikerrel ment, nagyon jó érzés volt. Az nagyon jó, hogy az Egyetem teret és lehetőséget adott arra, hogy mi önerőből csinálhassunk valamit. Ebből sok önbizalmat merítettem.

Van valami kedvenc tárgy, amit Debrecenből felhoztál, és kifejezetten fontos neked?

Van egy medve, amit hatéves koromban kaptam a nagymamámtól, és a legmeghatározóbb, fontos dolog, ami mindig elkísért – vagy én inkább úgy mondom, hogy aki. Ezt a medvét nem adnám oda semmiért. Többször elképzeltem gyerekkoromban, hogy mi lenne, ha valaki megpróbálná tőlem elvenni, el is játszottam magamban szituációkat, hogy mit tennék, mit mondanék akkor. (nevet)

Osváth Judit / Sirály

Osváth Judit / Sirály

Melyik munkád/munkáid voltak számodra eddig a legfontosabbak?

A Solaris is ilyen volt például. Emellett hirtelen még három jut az eszembe, amiről azt érzem, hogy meghatározó. Az első az osztállyal a Brémai muzsikusok, ami nagyon-nagyon önfeledt dolog volt, maga a próbafolyamat is, és ahogy elkezdtük játszani. Kocsis Gergő (az előadás rendezője) és Radnai Annamari (dramaturg), hoztak egy vázat a mese alapján, és mi ennek mentén kezdtünk el improvizálni jeleneteket arról, hogy ezek az állatok miken mennek keresztül. Szépen lassan ezek alapján született az előadás, és mivel a nagy részét mi improvizáltunk, nagyon a sajátunk lett, a próbafolyamat pedig nagyon összekovácsolta a közösséget. Ami még fontos volt nekem: negyedévesek voltunk, amikor elkezdtük Zsótér Sándorral próbálni a Sirály-t, ami meg úgy kötődik a Brémaihoz, hogy lejött Zsótér tanár úr az öltözőbe, mi fel voltunk öltözve állatoknak, és közölte velünk, hogy a Sirály-t fogja velünk csinálni. Ez nekem nagy ajándék volt akkor. Nincs semmi trükk, felesleges gegek, nem is kell, csak tiszta figyelem és koncentráció, szövegközpontúság. Idegrendszeri munka: „Te ki vagy? Kihez beszélsz? Mi van benned? Miért? Stb., stb.” Magadban átgondolni, hogy mit csinálsz… Nagyon érzékeny volt a pályakezdés derekán és más vonatkozásban, maga a téma is. Én Nyinát és Mását játszottam, és azt éreztem, mind a kettőjükkel tudok találkozni, magánéleti szempontból is. Azt hiszem először tudtam igazán önfeledt lenni, sikerült olykor olyan egyszerűnek és letisztultnak lenni, amilyen szeretnék. Tanár úrnak pedig hálás lehetek, amiért annyi önbizalmat pumpált belém. Ami meg közelebbi, az a Hauptman Patkányok, amit Horváth Csabával és a Forte társulattal próbáltunk. Nagyon vágytam arra, hogy velük dolgozhassak. Kaptam lehetőséget, bizalmat, amire pont akkor hatalmas szükségem volt. Ért valami, amivel még sosem találkoztam. Nagyon nagy energiákkal dolgozik mindenki, legyen akár reggel akár este 10 és nagyon figyel a másikra, van valami kivételes figyelem a másik iránt.

Mennyire lehet/lehetett az egyetemről kiszakadni, kint dolgozni?

Az első két évben nagyon bezárva éreztem magam. Hirtelen kiszakadtam a kis otthonomból. Minden vidéki fiatal hasonlót él meg, hirtelen be kell fogadni ezt a környezetet, hogy Úristen, Budapesten vagyok, hogy kollégista lettem, megtanulni együtt élni vadidegen emberekkel, elfogadni az ő szabályaikat is, kompromisszumokat kötni. Az osztályoddal pedig meg kell tanulnod együtt dolgozni. Együtt vagytok reggel kilenctől addig, ameddig csak próbálni lehet. Vele eszel, vele kelsz, vele dolgozol, vele bulizol. Én hajnali sétákat csaptam, hogy egy kicsit egyedül legyek, sokszor véletlenül elmentem veszélyesebb részeire a városnak, és egyszer csak észrevettem, hogy hoppá, ez már nem biztonságos, forduljunk csak vissza… Ennyire ismertem ki magam… Később aztán az időm függvényében futottam és jógáztam. Azt hiszem másodév után kiengedtek az osztályfőnökeim forgatni a Ketten Párizs ellen című filmbe. Rettenetesen sütött a nap, és egyszer csak megjelent egy nő egy esernyővel. (nevet) Megdöbbentő volt, ő ezt felettem szerette volna tartani, nem értettem, hiszen azt én is meg tudtam volna tartani. Aztán akart hozni nekem egy kávét, de hát azt én is tudok hozni, teljesen zavarban éreztem magam ettől a helyzettől. Aztán rájöttem, hogy ő ezt szeretné, ő ezért van itt, segíteni szeretne. Nagyon jólesett és közben meglepő és szokatlan volt ez a fajta törődés és gondoskodás, mondjuk, abból kiszakadva, hogy az egyetemen mindent magadnak szerzel be, magadnak próbálsz látványt csinálni, a saját és osztálytársaid ruhatárából áll össze a jelmez stb. Bár én ezt nagyon szerettem.

Osváth Judit a Családi ebéd c. filmben

Osváth Judit a Családi ebéd c. filmben

Mostanában több filmben lehetett látni téged.

Igen, ez nagyon furcsa, én nem éreztem így. Mondta egy osztálytársam, hogy milyen sokat filmezek, és ennek számomra egyre jobban megnőtt a jelentősége, belegondoltam, hogy milyen nagy dolog az, hogy kaptam lehetőséget és bizalmat. Nagyon örülök, hogy jöttek ezek a lehetőségek, a Memo… (Tasnádi István tévéfilmje, 2016).

Elmentél castingra, vagy megkerestek?

A Memo-nál felhívtak azzal, hogy lenne egy szerep, amit én játszanék, ez ritka. Általában valahol egy casting is olyan, mint a felvételi: elmész az elsőre, aztán talán visszahívnak másodszorra, és egyre jobban akarod, ahogy mész előre a castingok folyamatában.

Közben a film és a színház nagyon más munkafolyamat, van, amelyiket közelebb érzed magadhoz?

Igen, de nem nagyon lehet a kettőt elválasztani. Arra, hogy színházba játsszak, nyilván több lehetőség van. Mind a kettőnek van egyfajta izgalma. Színházban estéről-estére csinálhatsz valami mást, még kísérletezhetsz, kipróbálhatsz valami újat, meglepheted a partnered vagy éppen korrigálhatsz. A pillanatban vagy. Ha a filmben valamit elrontottál, vagy valami nem olyan lett, mint szeretnéd, akkor azon nem tudsz változtatni. Kétszer-háromszor veszünk fel valamit, ennyiszer tudsz próbálkozni. Annak meg ez az egyszeriség az izgalma. Színházban minden kicsit több, teszem azt mindent jobban láthatóan kell csinálni, míg filmen egyetlen kicsi gondolat is látszik az arcodon, hiszen ott van rá a közeli, ott kisebbek a mozgások, másfajta a közlés.

Válogatás / SZFE

Válogatás / SZFE

Mik a kilátások egyetem után? Ez persze nehéz kérdés.

Igen, nagyon nehéz kérdés. Sokszor azt gondolom, hogy persze, az egy dolog, hogy én mit szeretnék, és más dolog, hogy mi fog történni, de nyilván a saját terveimet érdemes boncolgatni most. Mindenképpen olyan közösséget lenne jó találni, ahol azt érzem, hogy szükség van rám, olyan helyet, ahol a kreativitásomat, a humoromat, a tehetségemet, a tehetségtelenségemet, a lényemet be tudják fogadni. Ahol valami olyat tudok adni, ami felemeli az embereket, és nem lehúzza, hiszen ezt igénylem én is. Mert csak úgy érdemes ezt csinálni. Én abban bízom, hogy találok egy vagy akár több olyan közösséget, ahol jól érzem magam, és akikkel jól tudok együtt dolgozni, tehát kölcsönhatást keresek.

Megkaptad a legígéretesebb fiatal tehetségnek járó díjat.

Igen.

Hogy tudtad meg?

Felhívtak telefonon. Nehéz erre mit mondani, nagyon meglepődtem. Megkértem, hogy ismételje el még egyszer, akkor elmondta még egyszer, és akkor kezdtem megérteni, hogy miről van szó. Furán, feszengve ültem egy díjátadón. Örül neki az ember, de rögtön meg is kérdőjelezi magát, hogy ezt megérdemli-e. Nagyon megtisztelő volt. Ezek lendületet adnak a pályakezdés előtt, egy ideig, persze aztán megint kritizálom és elégedetlenkedek magammal.

Mikor dobtak be először a mélyvízbe?

Az Örkény Színházban, negyedévesen Mohácsi Jánossal kezdtem el próbálni, egy operettet (Köd utánam). Nekem az egy nagyon kreatív próbafolyamat volt, mert azt éreztem, hogy tudom hasznosítani azt, amit az egyetemen tanultam. Ezalatt azt értem, hogy sokat kellett egyedül dolgoznunk, hozzá szoktattak minket ahhoz például, hogy önállóan is tudjunk ötletelni, legyenek saját gondolataink, ne a rendezőtől várjunk majd mindent a későbbiekben. Mohácsinál, hogy úgy mondjam, van egyfajta kreatív szövegalkotási folyamat, részt vesznek benne a színészek is és ettől nem ijedtem meg, élveztem, hogy mondhatok rosszat mindaddig, míg meg nem születik a jó, vagy amíg ki nem húzza. Befogadó közeg volt, szívesen láttak mint fiatalt, kíváncsiak voltak rám. Ezután megkért Mácsai Pál, hogy ugorjak be az Übü királyba, ami szintén nagyon izgalmas volt. Ott meg hirtelen jött az a varázs, hogy hoppá, te most be fogsz ugrani valamibe, van két felújító próbád arra, hogy ezt az egészet átvedd, dalokkal meg mindennel. De itt is rengeteget segítettek, külön próbáltak velem. Persze azt se tudtam, melyik a jobb- és melyik a balkezem, mégis ez olyan élmény volt, amit semmiért nem adnék oda. Egyszer Horvátországban ültem egy jetskin, és mentünk százzal, na, ez valami hasonló (nevet). És persze nagyon hálás voltam a lehetőségért. Még egy kisebb szerepet átvettem a Tartuffe-ben, és később volt még egy bemutató a Mesél a bécsi erdő. Szokták mondani, nincs kis vagy nagy szerep. És tényleg, azt ugyanúgy át kell venni, meg kell tanulni, dolgozni kell vele, sőt még sokszor jobban is, hiszen kevesebbet vagy bent, neked azalatt az egy jelenet alatt kell láttatnod valakit.

Osváth Judit / A brémai muzsikusok

Osváth Judit / A brémai muzsikusok c. előadásban.

Milyen az elszakadás az egyetemről?

Furcsa. Összekerülünk fiatalon, nagyon fiatalon, rettenetes időszakban, tizennyolc-tizenkilenc évesen, mindannyiunk önmagát keresi, egy ilyen zaklatott periódusban egyszer csak összezárnak minket… Bár ezt magunk választottuk. És akkor mindenféle dolog történik. Hatalmi harcok egymással. Rosszul van: aggódsz. Örül: akkor vele örülsz. Bánat. Rengeteg életjelenetet csináltunk. Ez egy olyan közösség, ami sehol máshol nincs. De az elszakadás jelentőségét később fogom csak érezni. Most már egyre kevesebbet találkozunk, és ez nagyon rossz. Beindult ez az elszakadási folyamat, ami borítékolva volt, de hát még ne… olyan hamar eltelt… De hát ki is tanulni megyünk, én így fogom fel. Csak még kapaszkodnánk édesanyánk szoknyájába, tizennégyen ugyanabba, hogy még adjatok egy kis időt. Az egésznek az a varázsa, hogy együtt vagyunk itt, azért, hogy majd mindannyian elmenjünk valahová egyedül, de ehhez előbb együtt kell lenni.

Az interjú készítette: Szász Hanna

Színház.org

 
 

Kapcsolódó anyagok