Összeáll a Rubik-kocka – Interjú Ember Márkkal

2017 május 11. csütörtök, 9:05

Sok éves hagyomány, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős színész hallgatóit bemutató portrésorozat készül.

Idén a Színház.org ad helyet ezeknek az interjúknak, amelyeket rendhagyó módon az egyetem negyedéves dramaturg hallgatói, Upor László szakmai irányítása mellett készítettek.

Kautzky-Dallos Máté interjúja Ember Márk végzős színészhallgatóval.

Ember Márk jelenleg a Vígszínházban tölti szakmai gyakorlatát, ahol szinte mindennap találkozhatnak vele a nézők (kivéve amikor éppen a Pesti színpadán szerepel). Lakására invitál, hogy miután kimosta hajából a délelőtti előadásban odakerült ketchupot, leüljünk beszélgetni.

Ember Márk

Ember Márk

Látom, van egy-két gitárod…

Ha most nem színész, akkor zenész lennék. Gyerekkoromban elkezdtem klarinétozni, csak mert láttam valakit rajta játszani a Radnóti Színházban a Bástyasétány ’74 című előadásban. A pomázi zeneiskolában volt egy Meselia nevű szerb népzenét játszó csapat, ahova be is kerültem, mint csurákos (a klarinét cigány neve). Aztán amikor felvettek a Vörösmarty gimnáziumba, éppen mindenki gitározott, én meg cikinek éreztem, hogy nem tudok, ezért gyorsan megtanultam azon is játszani. Ekkor találkoztam Ambrus Gáborral, aki mindenáron zenekart akart csinálni velem. Pár hónap győzködés után végül igent mondtam, azzal a feltétellel, hogy csak saját számokat adunk majd elő. Nem akartam egy olyan zenekarban lenni, akik a Smells Like Teen Spirit-et dolgozzák fel negyvenegyedjére. Ebből lett a Slamasztika. Az egyéves születésnapi koncertünk már a Dürer nagytermében volt, két-háromszáz ember előtt. Elképesztően jó érzés volt, hogy ennyi embert érdekel, amit csinálunk – de ősszel elkezdődött az egyetem, ami miatt nem sok időm maradt a zenélésre. Harmadikban, amikor felszabadultak a vasárnapjaink, újra összeálltunk, volt is egy teltházas bulink az Alcatraz nevű helyen. Aztán amikor elkezdődött a Víg, megint nem maradt időm a zenélésre, de hozzáteszem, továbbra is fontos része az életemnek.

Mi a helyzet a zenés színházzal?

Gimnazistaként kitaláltam magamnak egy most már butának tűnő elméletet. Eszerint a színház két esetben lehet jó: ha álomvilágban valós igazságokról beszél, vagy ha álomigazságokról valós világban. A zenés színház így azért nem lehet jó, mert az egy álomvilágban álomigazságokról szól. (nevet) Most meg, ha jól megszámolom, alig van olyan előadás, amiben ne énekelnék vagy zenélnék. Húsz bemutatóm volt az egyetem eleje óta, és a nagy részében valahogy megjelent a zene. A Bagó Gizellával való találkozás ebből a szempontból is nagyon fontos pont az életemben. Ugyan az együttes miatt sejtettem, hogy azért tudok valamit kezdeni a hangommal, de ő mutatta meg, hogy képes vagyok énekes szerepeket is eljátszani.

Apropó, szerepek: ha jól tudom, a szüleid is színházzal foglalkoznak.

Apám polgári állását tekintve sebész, anyám a Nikola Tesla Szerb Iskolában tanár. Ott nőtt fel az egész családom, és én is. De igen, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mindketten a Magyarországi Szerb Színházban is játszanak. Ők képviselik azt a színházat, amit úgy képzelem, ideális esetben csinálni érdemes. Tiszta szerelemből, teljes elhivatottsággal. Ráadásul ők ezzel a kisebbségi kultúránkat is életben tartják.

Szentivánéki álom / Vígszínház / Ember Márk, Bach Kata

Szentivánéki álom / Vígszínház / Ember Márk, Bach Kata

Akkor nálad nem költői túlzás azt mondani, hogy színházban nőttél fel.

Azzal sem voltam tisztában, hogy ez egy szakma. Csak annyit tudtam, hogy a szüleim szabad idejükben ezt csinálják. Sokáig nem értettem például, hogy miért veszekszenek állandóan a kocsiban. Utólag értettem meg, hogy csak ott maradt idejük próbálni. Már pelenkás koromtól kezdve jártam velük a próbákra. Amikor hazaértek a munkából, felkaptak, és bevittek oda, ahol éppen próbáltak. Iskolák tornatermeibe, művelődési házakba, aztán abba a Ráckeve melletti színházba, ami mostanra átköltözött Pestre, a Nagymező utcába.

Szabadidős foglalkozás felnőtteknek.

(nevet) Igen! Sokáig én is olyan akartam lenni, mint az apám. Én nem „autós”, hanem „szuperhősös” gyerek voltam, és apám kicsit szuperhős volt a szememben. Mentünk a kocsival, egy baleset mellett egyszer csak megáll, kirohan, és megment egy emberéletet. Úgy terveztem, hogy nekem is lesz egy „civil” foglalkozásom, éjszakánként meg majd én is megyek színházat csinálni.

Szakmai szempontból mit tanultál tőlük?

Anyukám tartott színjátszót, ahova én is jártam. Csináltunk egyszer egy előadást, és azt mondta az egyik próbán, hogy nem csak úgy tudsz ám dühös lenni, ha kiabálsz. Ezt megjegyeztem. (nevet) Az nagy kérdés, hogy mennyire lehet szétválasztani a szakmán belüli és kívüli dolgokat. A szüleimnél ez egyszerűbb volt, ha a színházra gondolok. Vagy például az, hogy tapasztalati szinten miből tud dolgozni az ember. Annyi biztos, hogy rengeteget kell olvasni, folyamatosan figyelni. A tapasztalatokat az ember tizennyolc vagy akár huszonnégy évesen kergetheti, de nyilván nem fog vele minden megtörténni. Tanárunk, Radnai Annamari mondta egyszer, hogy olvassunk regényeket, mert azokban pontosan az történik, amit nekem színészként el kell végeznem. „És X azt gondolta, amikor belépett Y szobájába, hogy… de a gyomra megfájdult, és nem akarta ezt mutatni Y-nak, hanem inkább csak a vállára rakta a kezét, elfedve ezzel szorongásait, és azt mondta: Jó napot!” A drámákban ebből csak annyi jelenik meg, hogy „Jó napot”. A belső gondolkodás, idegrendszeri munka mind le van írva a regényekben.

Akkor jön az így kikerülhetetlen kérdés: miket olvasol?

Regényeket pont nincs időm mostanában. (nevet) Most éppen Feldmárt olvasok. A Vörösmartyban volt filozófia óránk, ott kezdett el érdekelni a pszichológia is. Sajnos csak voltak ilyen órák, ugyanis jött egy rendelet, ami miatt kerettantervbe nem lehet berakni. Ennek hatására volt is tavaly egy rekordkísérlet. Deutsch Zoli, a filozófiatanárunk harminchárom órán és nyolc percen keresztül tartott egy előadást. Én voltam a rekordbiztos, meg is van a papír valahol. Hozzáteszem, jelenleg csak a szakdolgozatommal foglalkozom. „A szerb kisebbségi színjátszás Magyarországon.” Azt látom, hogy ott elképesztően működik az, amiről a színháznak szólnia kellene. Közösséget és közös gondolkodást teremt. A Szerb Színházban mindenki ismer mindenkit a közönségben és a színpadon egyaránt. Tudom előre, hogy előadás után ott fogunk maradni, beszélgetünk az előadásról, és közben sütjük a csevapot. Az már egy másik kérdés, hogy mi van, amikor például megcsinálják Pintér Béla Szutykát. Mert rögtön feljön, hogy miért nem lehet valami „vidámabbat, éneklősebbet”.

Szentivánéji álom / Vígszínház / Szilágyi Csenge, Ember Márk

Szentivánéji álom / Vígszínház / Szilágyi Csenge, Ember Márk

Hogyan kötődnek a szüleid a szerb kisebbséghez?

Apám katolikus magyar családba született, de mivel – ahogy mondtam – ő is a szerb iskolában nőtt fel, megtanulta a nyelvet, itt lettek barátai, és aztán úgy döntött, átveszi a vallást is. Ami nálunk az egyik legfontosabb kérdés: ha pravoszláv vagy, akkor már szinte szerb is vagy.

Te minek vallod magad?

Magyarok között szerbnek, szerbek között magyarnak. (nevet) Gyerekként a szerbek között sosem lehettem igazán szerb, mindig azt mondták, hogy magyar vagyok. Mikor gimnáziumban bekerültem a magyar közösségbe, akkor ott meg elkezdtek szerbezni. Ez akkor vicces, ha szerb-magyar vízilabda meccs van. (nevet) Mindig annak szurkolok, aki vesztésre áll. Amúgy, ha jól tudom, a törökök ellen jöttek fel az őseink a Duna mentén, ötszáz éve. Mindig mondom, hogy gyakorlatilag bevándorló vagyok én is, akit ide még szerencsére épp beengedtek.

Az előbb szóba került a vallás, mint a közösségetekben meghatározó elem. Hívő ember vagy?

Azt hiszem, azzal nem vesztek semmit, ha hiszek. A pravoszlávoknál minden gyerek örököl az apjától egy szentet. Én, mivel apám katolikus volt, a nagyapámét örököltem. Amikor végül apám átkeresztelkedett, Szent György lett a házszentelőnk. Minden városnak vagy falunak is van egy ilyen szentje, Pomáz városának történetesen szintén Szent György. Ilyenkor mindig óriási misét és ünneplést tartunk. Ezeket a nagyobb ünnepeket igyekszem én is tartani, jelen lenni.

Mi a helyzet a babonákkal?

Amikor bemutattuk a Brémai muzsikusokat az egyetemen, azt gondoltam, ez alapján fog eldőlni az egész életem. Egy jobban sikerült próba után azon kezdtem gondolkodni, most miért ment ennyire jól. Egy egész koreográfia kezdett kialakulni a fejemben: ebben a boltban egy energiaitalt veszek, útközben megiszom, aztán előadás előtt elmegyek a wc-re, majd amikor bejövök a terembe, kire mutatok, hova rakom a táskámat. De így nem lehet élni. Majdnem ebből írtam a szakdolgozatomat, hogy ez mikortól babona, mikortól mágia, mikortól függőség. Most azt gondolom, hogy ez semmi más, csak a biztonságérzet keresése, ami egyébként más szakmákban is biztosan megvan. Mondjuk a taxisofőr háromszor belerúg a felnijébe munka előtt…

A Pál utcai fiúk / Vígszínház

A Pál utcai fiúk / Vígszínház

Most van ilyen rítusod?

Minden előadásom előtt van, és mindnél más. A Pál utcai fiúk előtt ki kell mennem a vízautomatához, és innom kell pontosan egy pohár vizet. Egy pici hideg, egy pici meleg, majd még egy pici hideg. (nevet) Utána bele kell dobnom a kukába a poharat, majd ránéznem a nézőtérre, és utolsónak bemenni a takarásba.

Te azt választottad hivatásodul, amit a szüleid a hivatásuk mellett űztek. Sosem merült fel, hogy inkább a szüleid példáját kövesd?

A másodévem volt ilyen szempontból a legnehezebb. Akkor sokszor felmerült bennem, hogy elég vagyok-e. De olyan, hogy magából a szakmából ábránduljak ki, olyan soha nem volt.

Egyszer a Szentivánéji álom egy próbáján eszembe jutott, hogy apám most éppen egy daganatot műt ki egy emberből. Belém hasított, hogy milyen áldott állapotban vagyunk, hogy mi ilyeneket csinálhatunk. Persze, mindkét szakmában nagy a felelőssége az embernek, de közben nekem mégsem kell belenyúlnom egy emberbe, nem olyasmit csinálok, amibe egy másik ember belehalhat. Elképzelem, hogy apám egy vakbelet műt, és hirtelen kitalálja, hogy akkor most kipróbál valami egészen más, új beavatkozást, mint ahogy én mondjuk kitalálom, hogy most máshogy közelítek meg egy szerepet. Az, hogy fizikailag nincs a kezemben egy emberélet, sokat segít nekem abban, hogy merjek rossz is lenni, merjek próbálkozni, ez ad nekem valamiféle szabadságot. Az viszont mindig nagyon kétségbe ejt, amikor olyan hülyeségek történnek, mint amikor emberek politikai nézeteik miatt összevesznek a szakmán belül. A kettészakadást mind tapasztaljuk, már pályakezdőként ebbe kerülünk bele. Ezért a mi generációnk felelőssége is ezen változtatni.

Azt mondtad, a másodév különösen nehéz volt.

Nem a feladat volt a nehéz, hanem saját magamnak voltam az. Valami olyat kerestem magamban, ami nem voltam. Elég nehéz volt túllépnem azon, hogy ez nem egy újabb, negyedik rosta. Sokáig azt gondoltam, hogy most négy éven keresztül minden mozdulatom meghatározó lesz. Így nehéz elengedni magadat. Aztán amikor gyakorlatra hívtak a Vígszínházba, megnyugodtam. Azt mondta Gábor (Máté Gábor, az osztály vezetője), hogy kiraktuk a Rubik-kockát. Ott voltak ezek a színek, de se én, se ő nem látta még, hogy hogyan illesszük össze ezeket harmóniában. Akkor éreztük, hogy valamit megtaláltunk, a Rubik-kocka elkezdett összeállni. Az egyetemen nem annyira a naiv hercegeket, mint inkább a határozott férfiakat vittem. Akkor, abban a tizennégy emberből álló közösségben nem én jelentettem azt a Lysandert, akit most, a Vígszínház társulatán belül pont én jelentek. De ez sem nehézség, inkább csak az új szereppel járó új feladat. Visszatérve az egyetemhez, mindenképpen meg akarom említeni a készségfejlesztő tanárokat. Általában kevés szó esik róluk, miközben nagyon fontosak. Kiss Éva, aki beszédtechnikát tanított, Termes Rita, a korrepetitorom, vagy Bagó Gizella, az énekmesterem. Azért is nagyon fontosak ezek a nevek, mert ők azok, akik talán a legszemélyesebben találkoznak velünk. Fél óráig négyszemközt vagyunk velük heti háromszor, ezért ők azok, akiknek elmondhatjuk a problémáinkat is. Mondogatod a beszédgyakorlatokat, de ha látszik rajtad, hogy rosszul vagy, akkor nyilván szóba fog kerülni, hogy miért. Gyakorlatilag pszichológusként is működtek, ami miatt nagyon-nagyon fontosak egy színészhallgató életében.

Túl a maszathegyen / Vígszínház

Túl a maszathegyen / Vígszínház

Milyen kikerülni?

Szerencsére most annyit dolgozom, hogy csak a munka jár a fejemben, és nem az, hogy mi lesz. Hálás vagyok, mert igazán jó dolgok történnek velem. A Pál utcai fiúkat például leírni nem lehet. Az, hogy ilyen sikeres lesz, eszünkbe nem jutott munka közben. Mondjuk Horváth Csaba koreográfus és Marton László rendező rendesen megizzasztottak, nem is nagyon volt időnk ilyeneken gondolkozni. Király Danival próbáltunk valami mozgást, de rendre elrontottuk. Azzal nyugtattuk magunkat, hogy csak fáradtak vagyunk. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttük, hogy ezt a szót kiírtjuk a szótárunkból, mert csak lehúz minket. Onnantól nem volt szabad ezt kimondani. Ez jó hatással volt ránk. A bemutató óta ötvenháromszor játszottuk el az előadást, és mindegyiken teltház volt. És azt nem tudod elfelejteni, ahogy ezeregyszáz ember feláll! Vagy azt, amikor a végén a színpad elején állunk, és azt látom, hogy az első sorban ül egy olyan igazi macsó csávó, akinek elindul egy könnycsepp a szemében. Ott a színpad elején végignéztem azt a döntéshalmazt, aminek a végén úgy döntött, hogy engedi kicsordulni. Brutális élmény! Ahogy az is, hogy ilyen csapat alakuljon ki. Harmincan vagyunk benne fiúk, de még nem voltak viták köztünk. Azt hiszem, ez az, ami ennyire sikeressé teszi ezt az előadást. Az jön le a színpadról, hogy ezek a srácok igazán összetartanak, hogy ez egy közös ügy. Ez ad elég erőt ahhoz, hogy lejátssz belőle ennyit, hogy tovább csináld.

Hogy kerültél a Vígbe? Milyen huszonévesen egy ekkora színpadon létezni?

Két éve, amikor Eszenyi Enikő a társulat fiatalításához kereste az embereket, Bagó Gizella, aki a Vígszínházban is dolgozik, ajánlott minket Medveczky Balázzsal. De az első élményem a színházzal kapcsolatban az volt, amikor Hegedűs D. Géza lett a beszédtanárunk másodévben, és elvitt minket magával a Költészet napján a Vígbe. Képzeld el, hogy másfél évig egy harminc négyzetméteres fekete teremben éled az életedet, és egyszer csak bumm! Ott van előtted egy beláthatatlannak tűnő tér. Az tényleg olyan, mint amikor kiengednek egy kalitkából. Nem tudtam elképzelni, hogyan tudnak emberek létezni ezen az óriási színpadon. Azt éreztem, hogy ezt a nézőteret soha nem fogom tudni egyben látni. De minél többet van ott az ember, annál többet képes befogadni periférikusan. Most már legalább hatvan százalékát látom. A Popfesztivál volt az első előadás, amibe beugrottam, 2015. május 23-án. Nem fogom elfelejteni soha. Sok és sokféle előadás van, amiben játszom, rengeteget lehet tanulni, tapasztalni. Gyerekelőadástól kezdve a musicalen, a tisztán prózain, Shakespeare-en át Varró Daniig minden. Egy pályakezdőnek nagyon ideális, hogy ennyit dolgozhat. Valószínűleg ez Máté Gábor nevelése is,

Máté Gábor-nevelés?

Ezt nehéz összefoglalni, mert még nem vagyok elég távol tőle, hogy könnyen sorrendbe állítsam a szavakat, amik a fejemben vannak ezzel kapcsolatban. De lényegében dolgozni kell, dolgozni, dolgozni. Valahogy úgy alakult ki a légkör az osztályban, hogy ha nem dolgozol, ha nem mutatsz jelenetet, akkor a legmihasznább embernek érzed magad. Ott ülsz három órán keresztül, és tudod, hogy te ma nem fogsz színpadra lépni. (mosolyog) Elképzelhetetlenül lassan telik ilyenkor az idő.

A dzsungel könyve / Vígszínház / Ember Márk

Mindennap játszol valamilyen előadásban, van, hogy nem is egyben. Nem megterhelő ez a tempó?

Anyám is bemegy heti ötször tanítani. Apám is mindennap bemegy a kórházba. Akkor én is mindennap bemegyek dolgozni. Mindig arra gondolok, hogy a gyerekeknek nem ez a munkája, mégis mindennap eljátszanak egy előadást a homokozóban, ahol teszem azt a legőszintébb érzelmeket élik át. Azt akartam, hogy minden este színpadon álljak, és ez a vágyam teljesült.

Szerző: Kautzky-Dallos Máté

 
 

Kapcsolódó anyagok