“Mindennek a munkába vetett hitünk a motorja” – Interjú Hajdu Szabolcssal

2017 május 15. hétfő, 7:00

A legtöbben filmrendezőként gondolnak rá, de ahogy ő mondja, elsősorban színházi ember. Hajdu Szabolccsal az elmúlt évek küzdelmeiről, az Ernelláék Farkaséknál sikeréről, új előadásáról, a Kálmán-napról és arról beszélgettünk, hol is van elrejtve a boldogság.

Hajdu Szabolcs filmrendezõ budapesti otthonában / MTI Fotó: Kallos Bea

Hajdu Szabolcs filmrendező budapesti otthonában / MTI Fotó: Kallos Bea

Az utóbbi években úgy határoztál, nem pályázol állami támogatásokra, mert gúzsba kötnek az elvárások és kötelezettségek, amelyek ezzel együtt járnak. A Délibáb esetében, amikor az állami pénzosztó szervek többször elvették majd visszaadták a költségvetésre szánt összeget, arra jutottál, kiszámíthatatlan, milyen ára van a “könnyű pénzeknek”. Hogy tapasztaltátok Orsival, mivel jár a teljes függetlenség?

Azóta, hogy nem pályázatoktól tesszük függővé, dolgozunk-e vagy sem, nincs az a kényszerű fékezés, ami az alkotói ösztönöket visszatartaná. Az elmúlt két évben önerőből készítettük el az Ernelláék Farkaséknál színházi és filmes változatát, intéztük a produkciók promócióját, terjesztését, képviseletét, majd létrehoztunk egy újabb előadást Kálmán-nap címmel, miközben elkezdtük előkészíteni a következő filmünket. Ha elsősorban a pályázati rendszerre hagyatkoznánk, valószínüleg nem élnénk ilyen sűrű és termékeny időszakot. Kiderült számunkra, hogy bizonyos projekteket semmiképpen nem érdemes kiengedni a kezünk közül, mert akkor elveszítjük a rendelkezés jogát és azokat a bevételeket, amelyek adott esetben lehetővé teszik, hogy továbblépjünk. Ugyanakkor beláttuk, hogy nagyszabású terveket Magyarországon csak állami finanszírozással tudunk megvalósítani, ezért nem kizárt, hogy egyszer mi is felhasználói leszünk a rendelkezésre álló pénzeknek. Ez ma már nem jelentene számomra morális dilemmát.  Pontosabban nem morális dilemmát jelentene. Azt hiszem, tisztességgel megtettük a magunkét az elmúlt időszakban. Szolidaritást vállaltunk azokkal, akikkel fontosnak éreztük, és elmentünk a falig mindenféle értelemben.

Miért alakult így?

Annak idején elfogadhatatlannak tartottuk, hogy politikai nyomásra nekiesnek a filmszakmának. Az eljárás módja és stilusa is nagyon irritáló volt. Megjelent Andy Vajna, mint a két Pásztor a múzeumkertben, meglátta az üveggolyókat, és azt mondta, hogy “Einstand”. Egyébként azóta is ezekkel az üveggolyókkal játszik.  Néhány kivételtől eltekintve rövid idő alatt szinte mindenki besorolt a szisztéma alá, mint vaspor a mágnes köré. Elképesztő, micsoda magyarázatokat hallottam annak idején különböző filmesektől, hogy mért teszi azt amit tesz. Azt mondtuk, hogy mi ehhez nem akarunk asszisztálni, mert mindent meg lehet magyarázni, de a lényeg mégis csak az, hogy az egész úgy ahogy van, tisztességtelen. Azzal egy időben, hogy eldöntöttük, hogy kivonjuk magunkat a forgalomból, elindult egy lefelé tartó spirál az életünkben. Felszámoltuk az itthoni bázisunkat, kimentünk, majd visszajöttünk Amerikából. Tragédiák sora következett: halálesetek, barátok elvesztése, anyagi nehézségek. Igyekeztünk fölvenni a kesztyűt, de olyan volt, mintha a természet az erejét próbálgatná rajtunk. Úgy tűnik, a sors így húzta ki belőlünk az Ernelláékat. 

Mennyire viselt meg benneteket az éveken át tartó bizonytalanság?

Az, hogy milyen lelkiállapotban vészelünk át egy válságot főleg azon múlik, ami kettőnk között történik Orsolyával. Ha baj van, az ember óhatatlanul a másikat kezdi el okolni érte, és ez az igazi nehézség, amin felül kell emelkednünk. Nálunk egyébként is minden a párkapcsolattól függ, attól, hogy válaszolunk arra az alapvető kérdésre, érdemes-e együtt lennünk vagy sem. A másik lényeges felvetés az, hogy milyen kompromisszumokat vagyunk hajlandóak megkötni a munkánk érdekében és ezek milyen áldozatot követelnek tőlünk. Érdemes-e két-három évet beleölnünk egy nagyobb filmbe, vállalni a pályázat lebonyolításával járó hosszas szöszmötölést, vagy kis költségvetésű, de saját gyártású, erős produkciókban gondolkodunk, mint az Ernelláék vagy a Kálmán-nap, amelyekből adott esetben meg is tudunk élni. Az, hogy szabadon dolgozunk és a barátainkkal közösen megcsináltuk az Ernelláékat felszabadítólag hatott és rengeteg erőt adott.

Hajdu Szabolcs és Gelányi Imre az Ernelláék Farkaséknál színházi változatában / Fotó: Bíró Márton

Hajdu Szabolcs és Gelányi Imre az Ernelláék Farkaséknál színházi változatában / Fotó: Bíró Márton

Miért?

Az előadás és a film is megérintette a közönséget és nagyon sok emberi találkozást tett lehetővé számunkra, tehát pozitív hullámokat vetett. Ráadásul a hullámok visszatértek hozzánk, mert az az energia, amivel munkához láttunk, sokszorosan megtérült. Azt hiszem, most kezdtem el igazán értékelni a közönséget, hogy kimozdítottuk őket egy virtuális térből és meghívtuk őket a lakásunkba. Ez is fontos dolog, hogy interakcióba kerültünk egymással, és így megismerhettük azokat, akikhez szólunk. Láttam az arcukat, láttam hol laknak, mert én is jártam az ő lakásukban, és megtudtam, mit éreznek, mit gondolnak. Az ember akkor látja igazán értelmét a munkájának, ha kiválaszthatja, hogy kivel dolgozik és ha tudja, hogy kihez jut el az üzenete. Ez a legfontosabb, hogy kikkel és kiknek, és ez a két feltétel az Ernelláékkal teljesült.

Az amerikai tartózkodásotok kapcsán azt nyilatkoztad, ez volt a legnagyobb felismerés számodra…

Külföldön is meg lehet találni a legjobb kollégákat és az értő nézőket, de az első, amivel ott szembesültem az az ő hiányuk. Sokminden adott volt egy jó munkához, kivéve azt, ami elengedhetetlen.

Orsi említette egy interjúban, hogy az édesanyja, Illyés Kinga (erdélyi előadóművésznő, színésznő és színészpedagógus) azt javasolta, azért a közösségért tevékenykedjen, amelyben otthonra talál…

A FAMU-n (a nagynevű cseh filmes egyetemen) is ezt tanácsolják a hallgatóknak. A nemzetközi diákokat úgy bocsátják útjukra, hogy nézd meg, kikkel szeretnél dolgozni és filmezz ott, ahol ők élnek, mert ott teljesedhetsz ki, mint alkotó. 

Ez a gondolat megnyugtató számodra?

Igen, azt hiszem. Legalábbis segít elfogadni a dolgokat.  Azt viszont figyelembe kell venni, hogy a közönség folymatosan változik, öregszik, ahogy mi is.  Az idősebb korosztály ritkábban jár színházba vagy moziba,  nem tartozik a heti rutinjához. Maradnak a fiatalok, és ezzel elérkeztem a következő problémához: hogy tudok számukra is érvényes lenni úgy, hogy fenntartom azoknak az érdeklődését is, akiket már megszólítottam és közben hű maradok önmagamhoz? Eddig egyébként rendre csalódást okoztam mindenkinek, aki ugyanazt várta tőlem, mint amit korábban létrehoztam. Mégis azt gondolom, hogy a lehető legkevésbé felemelő szituációba navigálhatja magát az, aki csak a múltból tud meríteni. A nosztalgiát az elsők között is a legelső kerülendő dolognak tartom.

„A “Kálmán-nap” arról az életszakaszról szól, amikor a történet szereplői felismerik, hogy egy olyan korba léptek, amikortól minden csak ismétlődés, nincs több kockázatvállalás, mert nincs idő és erő újrakezdeni” – áll az új előadásotok ismertetőjében. Ebből is kiderül, hogy mélyen foglalkoztat az idő múlása…

Ha elkezdenék erről beszélni, akkor körülbelül azokat a szövegeket kéne idéznem, amelyek a darabban elhangzanak. Van egy pont, amikor az ember előtt világossá válik, hogy nagyjából mindent megélt, ami az életből jó lehet – még jöhet ez-az, de egyre nehezebb lesz elérni és fenntartani azt, ami örömet okoz és a boldogságot jelenti. Gondolok itt olyan egyszerű és egy darabig magától értetődő dolgokra, mint az egészség. Az is kikristályosodik, hogy a megoldatlan konfliktusainkat nem lehet megúszni, újra és újra szembejönnek. Hiába válik el egymástól két ember, törvényszerű, hogy a következő házasságukban ugyanazokkal a problémákkal fognak találkozni, mint az elsőben. Ugyanúgy meg kell barátkozniuk a gondolattal, hogy a kapcsolatok természete a hullámzás, hogy pár év után már másként lobog egy szerelem, hogy jönnek a hétköznapi esendőségek és közben eltűnik az erő. Jönnek az anyagi gondok, a betegségek, az állandó küzdelem azzal, hogy az ember fizikálisan karbantartsa magát és karbantartsa a párkapcsolatát. Nem csak arra eszmélünk rá, hogy egy éjszakai mulatozást már napokig tart kiheverni. Azt is felismerjük, hogy az élet fele még hátra van, és valószínűleg több szenvedést tartogat, mint örömöt.

Hajdu Szabolcs a Kálmán-nap c. előadásban / Fotó: Láng Péter

Hajdu Szabolcs a Kálmán-nap c. előadásban / Fotó: Láng Péter

Az interjúnk elején szóba került, hogy Orsival az egész életeteket meghatározza a viszonyotok, alkotótársként is függtök egymástól. Min múlik, hogy ez a függőség terhes-e vagy előre lendíti a munkát?

Nagyon fontos, hogy ne fáradjunk el piszlicsáré hülyeségekben, járulékos teendőkben. Ha kipihentek és energikusak vagyunk, akkor maximálisan kiegészítjük egymást. Én vagyok az ecsetvonás, ő a szín, az árnyalat. Ha olyan kérdéseket feszegetünk, amelyek a skizofrénia határát súrolják, ha egészen a sajátunk a probléma, amit feldolgozunk, akkor viszont küzdünk. Akkor a vitáink már nem arról szólnak, milyen az anyag, hanem arról, hogy valójában mi történik köztünk.

Mégis azt vallod, csak a személyességnek van értelme. Többször megfogalmaztad: nem érdemes páncélt felvenni, mindig látszani kell az anyag mögött, azt vallod, amit anno John Cassavetes (görög–amerikai színész, forgatókönyvíró és rendező), a film és az élet közt ne legyen éles határ…

Ennek ellenére örülök, hogy a következő projektünk kilépést jelent a saját világunkból. Néha kell egy kis levegőt venni… Az Illyés Kinga lehallgatási dossziéjából készülő rádiójáték, amiből filmet is tervezünk, végre egy kiruccanás lesz a belső univerzumból, amit az Ernelláékkal és a Kálmán-nappal bejártunk.

Az Ernelláékban főként a gyerekek kapcsán kipattanó nézeteltérések alakítják a helyzeteket, éppencsak felvetődik benne a szexualitás kérdése, a Kálmán-nap pedig kibontja mindazt, ami ott témaként felvillan.

Ezek az előadások hangvételükben, tematikájukban és formailag is nagyon hasonlítanak egymásra, mert most először úgy éreztem, szükség van a folytonosságra. A kollégákkal közösen megalkotott színházi nyelv ugyanis mindenféle szempontból testhezálló nekünk, és izgatnak minket a benne rejlő lehetőségek. Húsba vágó kérdésekről beszélni egy méterre a nézőktől, egy kamaránál is kamarább előadásban, nemcsak erős színészi, hanem intenzív alkotói részvételt is követel, éppen ezért rengeteg lehetőséget rejt, amivel szeretnénk élni.

Földeáki Nóra, Hajdu Szabolcs, Török-lllyés Orsolya és Szabó Domokos a Kálmán-nap c. előadásban / Fotó: Láng Péter

Földeáki Nóra, Hajdu Szabolcs, Török-lllyés Orsolya és Szabó Domokos a Kálmán-nap c. előadásban / Fotó: Láng Péter

Nemrég azt mondtad, a kör közepén szeretsz állni, ott, ahonnan mindenkinek látod a tekintetét. Hogy vált számodra egyre fontosabbá ez a gondolat?

Ez ott kezdődik, amikor gyerekként belépek a debreceni tornaterembe és sorba kell állni a vonal mögött. A hetvenes-nyolcvanas évek diktatórikus szocialista-kommunista szisztémája a legkisebb társadalmi közösségekig elért. Egészen a családig. Edzésre, iskolába, sőt, vendégségbe is mindig összeszorult gyomorral mentem, mert tudtam, hogy bárhol, bármikor, bármiért megverhetnek, megalázhatnak. Ez egy alapállapot volt és ünnepnapnak számított, ha egy szimpla pofonnal megúszta az ember. Egy 500 méteres út jelentette számomra a fellélegzést az iskolától a lakótelepig, amit mindig próbáltam nyújtani azzal, hogy lassan haladtam az egyik ponttól a másikig. Ez volt az ötszáz méter szabadság. Amikor a rendszerváltással hirtelen ránk tört az igazi szabadság, sokan eufóriaként élték meg, de úgy láttam, a legtöbben nem tudnak vele mit kezdeni, mert felelősséggel jár, és az emberek nem szeretik felelősséget, a megaláztatásnál is nagyobb problémát jelent nekik. Mindig azoknak a társaságát kerestem, akik hasonlóan érzékelik a világot, és a legtöbb konfliktusom abból származott, ha olyan embereket választottam magam mellé, akik ha nem is nyilvánvalóan, de látens módon piramisrendszerben gondolkodnak. Ilyenkor mindig kibújt a szög a zsákból: az illető elkezdett lefele rúgni, felfele nyalni, nem volt egyéb eszköze, hogy az adott eredményt elérje csak az erőszakosság, és a pozícióját egy idő után arra használta, hogy kiélje a különböző frusztrációit. Volt, aki úgy értelmezte a szabadságot, hogy neki mindent szabad és figyelmen kívül hagyta a játékszabályokat, komoly gondokat okozott. Végső soron minden konstelláció kérdése: találja meg folt a zsákját. Ha jól válogatom össze a kollégákat, ha egy súlycsoportban vagyunk és azonos értékrend szerint gondolkodunk, akkor működni fog dolog.

A legtöbben filmrendezőként ismernek, de színházi emberként definiálod magad. Mikor döbbentél rá, hogy a színház feltöltődést jelent számodra?

Említettem a panelrengeteget, a tornatermet, illetve a sétát a két helyszín között. Az egyik séta alkalmával nekivágtam a városnak, és attól a naptól kezdve egyre távolabb és távolabb jutottam a tornateremtől. Egy napon átértem a város túlsó felére, ahol focizó gyerekekhez csatlakoztam. Kiderült, hogy ők egy színjátszócsoport. A vezetőjük, Várhidi Attila megkérdezte, nem akarok-e részt venni a készülő előadásukban, A legyek urában, majd a próbán felolvastatták velem a pozitív hős, Ralf szerepét. Attila váratlan kérdése és emberséges hozzáállása sokkolóan hatott rám – emlékszem, gyakorlatilag repültem haza. Pár nap múlva kénytelen voltam bevallani a szüleimnek, hogy nem akarok többet tornázni, de szerencsére jól fogadták. Onnantól kezdve a színház jelentette az életet – pontosabban a színházon keresztül ismertem meg az életet. 18 éves koromig Esterházy Pétertől a télapó műsorig, a szobaszínházon át a hipernaturalista előadásokig mindennel foglalkoztunk ebben a színházi közösségben. Amikor felkerültem Budapestre, elkezdtem úgynevezett alternatív társulatoknál játszani, de addigra már telítődtem a színházzal. Kerestem valamit, ami újra a reveláció erejével hat rám, így találtam rá a filmkészítésre. Ez Csala Jóska barátomon múlt, aki Jeles András színházában játszott, mint színész, és egyszer megjegyezte, hogy „rendezőnek kéne mennem”, mert „a karakteremben Jeles Andráséhoz hasonló jegyeket vél felfedezni”. Színház- és filmrendező szakra is jelentkeztem, de arra gondolva, hogy a filmesek könnyebben megélnek az utóbbi mellett döntöttem. Micsoda illúzió volt! (Nevet, a szerk.) Tulajdonképpen azóta is így van: alkotóként a színházban teljesedek ki, és a színháztól való megcsömörlés hozza magával a filmet.

Muhi Zsófia, Herner Dániel producer és Hajdu Szabolcs

Ferenczy Gábor, Muhi Zsófia, Herner Dániel producerek és Hajdu Szabolcs Karlovy Vary-ban

Mit jelent számodra a kiteljesedés? Miben más az, amit a színház és a film nyújt?

A színház egy laboratórium, ahol tényleg csak azzal foglalkozol, ami a legfontosabb. A film viszont olyan, mint egy építkezés. Az egyik egy szűkre szabott, a másik egy szerteágazó dolog. Azok, akik körülvesznek a színházban, mind szellemi partnerekké válnak, a filmezés során viszont csak egy szűk alkotói mag ismeri a maga mélységében a művészi szándékot. A színház az emberi történetek és karakterek állandó körüljárásáról, tehát a munkafolyamatról szól, a film főleg a végeredményről és inkább a munka organizációjáról, a technikáról, a természettel való küzdelemről. A technikai személyzetet pedig vagy sikerül átfűteni lelkesedéssel vagy nem. Ha nem, az nagyon deprimáló. Ezért a filmnél mindig próbálom elérni, hogy a technikai személyzet ne nője túl a produkciót. A színházat az elejétől a végéig közösségben éljük át, a filmnél gyakran egyedül vagy másodmagunkkal dolgozunk, például a forgatókönyvírásnál vagy a vágásnál. Szeretem a magányt, de jobban szeretem másokkal karöltve gyűjteni az élményeket. Arról nem is beszélve, hogy az egyedüllét egy sikernél még nem olyan rossz, de egy kudarcnál már pokoli.

A Délibáb sikertelenségét pokolinak élted meg? (A 2014-es Hajdu-mozi az utóbbi évek egyik legrosszabb nézettségű magyar filmje lett.)

Egy filmrendezőnek fel kell készülnie a kudarcra, az benne van a pakliban. Főleg az enyémben. A rövidfilmjeim után a mestereim jobbat vártak tőlem, mint a Macerás ügyek vagy a Tamara. A Fehér tenyérnél óriási szenzációra számított mindenki, ehhez képest nem nyert cannes-i Arany Pálmát vagy Oscart, ahogy a Bibliothéque Pascal sem. (Mindkét alkotást jelölte Magyarország az Oscar-versenyre. A szerk.) Ez a külvilág által megmért sikeresség, de én azt is sikernek tartom, ha az ember helytáll és a képességeihez illetve a lehetőségeihez mérten a maximumot hozza ki magából. És akárhogy nézem, ezek a filmek továbblépési lehetőséget jelentettek számomra: a Fehér tenyér vagy a Bibliothéque Pascal meghatározó élmények manifesztációi. A Fehér tenyér a gyerekkoromat sűríti, a Bibliothéque Pascal minden vonzalmamat, érdeklődésemet, ami Romániához, Erdélyhez, a szerelemhez, a szakralitáshoz fűz. Az Ernelláék Farkaséknál pedig egy égből pottyant ajándék, ami kivezetett minket a legsötétebb alagútból. Kevesebbet dolgoztam rajta, mint az összes többi filmemen, és minden szinten sikeres lett: rögzítettünk benne egy életszakaszt, díjakat nyertünk vele és utat mutatott nekünk.

Hajdu Szabolcs a Kálmán-nap c. előadásban / Fotó: Láng Péter

Hajdu Szabolcs a Kálmán-nap c. előadásban / Fotó: Láng Péter

„Nem emlékszem olyan időszakra az életemben, amikor ne lettem volna magam alatt” – mondtad nemrég. Érvényes-e még ez a kijelentés?

Ez tulajdonképpen csak azt jelenti, hogy általában nem vagyok önfeledten boldog. Azt hiszem, nem is létezik ilyesmi. Ha komolyan veszem azt, ami érdekel és a mélyére ások, akkor alapvető kérdésekkel kell foglalkozom, és ez magával hoz egyfajta apátiát. Az Ernelláék Farkaséknál minden egyes jelenete az illúziókkal való leszámolásról szól, arról, hogy az ember kutatja az élet értelmét és közben igyekszik felülemelkedni a tényen, hogy a boldogság kis cseppekben, kínlódások közt van elrejtve. Nekem ez a film és a film által felvetett problémákon való gondolkodás nem másfél óráig tartott, mint a nézőnek, hanem másfél évig, és minden egyes napomat átszőtte.

Úgy érezted, ha ezt a filmet nem csináljátok meg a színházi bemutatót követő pár hónapban, eltűnhet belőle az a naiv lelkesedés, ami a különlegességét adja. Miért fontos ezt megőrizni?

Azért, mert mindennek a munkába vetett hitünk a motorja. A hitünket viszont az idő rendesen koptatja. Ezért nagy segítség, ha a háttérben vannak olyan kollégák, akik komoly hajtóerőt tudnak képviselni. Az Ernelláék-előadás és a film esetében ez a hajtóerő Muhi Zsófi volt, aki 22 évesen egy személyben volt gyártásvezetője és asszisztense mindkét produkciónak. A Bibliothéque Pascalnál például rengeteget köszönhettünk Lovas Nándinak – vele jártuk végig Romániát autóval, vonattal, vele castingoltunk, a lendülete mozgásban tartott minket. Az a rajongás, amivel ők belevetették magukat a munkába rám is visszahatott, ha elkezdtem elveszíteni a lelkesedésemet az ő hatásukra újra erőre kaptam. Sajnos én hajlamos vagyok arra, hogy komoran, szkeptikusan figyeljem a világ dolgait, ezért szükségem van társakra, akiknek a hite felráz.

Szerinted miért morzsolódik el a hit?

Nem tudom pontosan, csak azt tudom, hogy mindig ki kell pihenni mindent, nem szabad erre sajnálni az időt. Azok, akik hittel dolgoznak és lelkiismeretesek, sokszor megtagadják maguktól a kikapcsolódás lehetőségét, nem teszik töltőre magukat. Én arra jutottam, hogy nem szabad ettől félni, nem szabad úgy lépegetni előre, mintha mocsárban járnánk. Fontos, hogy az ember képes legyen akár végérvényesen kimondani a szakmájában vagy akár egy kapcsolatban, hogy “most elég, szünetet tartok” vagy hogy  “ vége, nem csinálom tovább”.

Amikor elindultatok Amerikába, ti is erről döntöttetek…

Nagyon örültem annak, hogy sikerült tető alá hozni a Bibliothéque Pascalt, nagyon ki voltam merülve, és simán el tudtam képzelni, hogy soha többet nem csinálok filmet. Azt gondoltam, hogy Amerikában fogok dolgozni egy takarítóvállalatnál. Reggelente élvezem a kávézást, utána beülök egy autóba mexikóiakkal, elmegyek, kitakarítok egy házat, délután pedig az élet apró örömeinek áldozok. Kőműveskedni sem derogált itthon, kifejezetten feltöltött ez a tevékenység. Nem volt akkora felelősség a vállamon, és végre szabadon figyelhettem a természetet, az anyagot, az embereket. Szilágyi Kornél rendező barátom úgy fogalmazott, hogy „ez egy ön-Recsk volt”. De talán épp a ki-belépegetés az oka annak, hogy még mindig rendezek: felértékeli a színházi és a filmes munkát.

Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya a Kálmán-nap c. előadásban / Fotó: Láng Péter

Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya a Kálmán-nap c. előadásban / Fotó: Láng Péter

A hiúság nem akadályozott abban, hogy egy időre elengedd a rendezést?

A primér hiúság nyilvánvalóan egy kiiktatandó dolog, de szerencsére én soha nem azért dolgozom, hogy kielégítsem az ilyen típusú igényeimet. Sőt, a tornasport vagy a neveltetésem okán kialakult bennem egy elképesztő ellenállás az eredménycentrikussággal szemben. Ez egy küzdelem volt egész gyerekkoromban, egy állandó harc, hogy ne azért szeressenek, mert „aranyérmet viszek haza”, hogy ne azért legyek “jó kisfiú”, hogy megsimogassák a fejemet. Közben persze a mi kultúránkban minden a versengésre van kitalálva, és nagyon nehéz nem részt venni benne. És ha már részt kell venni benne, akkor nem azért vesz részt az ember, hogy veszítsen. Benne van a Fehér tenyérben is: “nem akarok győzni, de utálok veszíteni.”

Saját bevallásod szerint közösséget szeretnél épteni, noha nem gondolkodsz állandó társulatban, ezért jött létre a Látókép Ensemble.

Nevet kellett adni a gyereknek, annak az alkotóközösségnek, ami nagyjából a körülöttem tevékenykedő emberek csoportját jelenti. Nem tervezünk állandó társulatot, mert a Látókép a szövetségek és szövetségesek kereséséről szól. Sok színésszel szeretnék még dolgozni, akikkel korábban nem volt módom, szeretnék új kapcsolatokat kialakítani, a közös munkán keresztül megismerni másokat. Az Ernelláék új változatában például Tóth Orsi és Sárosdi Lilla szerepel, a velük való találkozás mindig feltölt, mindig boldogan távozom egy-egy előadás után. Nagyon örülök annak is, hogy a Kálmán-napban végre együtt tudtunk dolgozni Földeáki Nórival, akit szintén régóta ismerek és aki egy hihetetlen képességű, óriási munkabírású színésznő. Remélhetőleg a kört a következő projektünkkel is tágítani tudjuk, ami egyelőre a Theodora fedőnevet viseli.

Hajdu Lujza, Hajdu Szabolcs, Hajdu Zsigmond és Török-Illyés Orsolya / MTI Fotó: Kallos Bea

Hajdu Lujza, Hajdu Szabolcs, Hajdu Zsigmond és Török-Illyés Orsolya / MTI Fotó: Kallos Bea

Illyés Kinga lehallgatási dossziéjából terveztek elsőként egy hangjátékot, majd egy filmet. Hogy jutott el hozzátok Orsi mamájának anyaga?

Még az Ernelláék Farkaséknál forgatása előtt jutott el hozzánk a hír, hogy Illyés Kinga lakását 20 éven keresztül lehallgatták és a dokumentumokhoz most hozzá lehet férni. Orsolya elment a Bukaresti Történeti Hivatalba és egy háromezer oldalnyi anyagot kapott kézhez, amelyben hasonló jelenetek bontakoznak ki, mint az Ernelláékban, csak a helyszín a hetvenes évek Romániája, a szereplői pedig az erdélyi értelmiség prominens képviselői. Összecsengett a két dolog: készítettünk egy párkapcsolati kérdésekről szóló mozit a jelenben, ezzel párhuzamosan irdatlan mennyiségű dokumentációt kaptunk hasonló dialógusokkal a múltból, a szüleink szájából. Úgy döntöttünk, hogy ezekhez a szövegekhez nem fogunk hozzányúlni, legfeljebb csak szerkesztjük őket. Orsolya pedig az édesanyja bőrébe bújik, és újrateremti azokat a helyzeteket, és újra elmondja azokat a szavakat és mondatokat amelyeket Kinga elmondott.

Hogy lehet átölelni egy ekkora anyagot?

Az életünk különböző periódusai mindig egy adott ügyhöz kapcsolódnak, mindig van egy központi esemény, ami egy életszakaszt meghatároz. Ilyen például egy gyerek születése vagy a szerelem kibontakozása. Az Illyés Kinga-dosszié egy fejezete nagyon aprólékosan rögzíti egy elválás, egy új szerelem és egy gyerek születésének történetét. Mi ezt a részt fogjuk feldolgozni.

Szabolcs, és mi van a szerelem után?

Hát… Kálmán-nap. Meg kell nézni!

Tóth Berta / Színház.org

 
 

Kapcsolódó anyagok