“Katalizátornak, játékmesternek tartom magam” – Interjú Kolozsi Angélával

2017 május 22. hétfő, 7:00

Kolozsi Angélával A kisfiú meg az oroszlánok című valóság-játék bemutatója kapcsán készült interjú.
Ha a délelőtti vagy a kora délutáni órákban Tatabányán, a Jászai Mari Színházban járunk, átélhetjük, milyen az, ha több száz gyerek nevetésétől hangos az épület vagy éppen ellenkezőleg, ha olyan összetéveszthetetlen csend van a nézőtéren, ami csak akkor tapasztalható, amikor a színház varázsától megnémult gyerekek ülnek odabent. A gyereknevetés és a csend megteremtéséig vezető útról Kolozsi Angélával A kisfiú meg az oroszlánok című valóság-játék bemutatója kapcsán készült interjú.

Kolozsi Angéla

Kolozsi Angéla

Miért kezdtél el gyerekdarabokkal foglalkozni?

Ez nálam tulajdonképpen automatikusan jött. Bábszínésznek tanultam, és Magyarországon, illetve Európában a bábszínház nagyobbrészt gyerekeknek játszik, önkéntelenül lettem részese ennek a világnak. Mivel íróként és rendezőként főként a bábműfajon belül mozogtam, adódott a lehetőség, hogy gyerekeknek szóló előadások létrehozásában vegyek részt.

Hogyan jutottál el a bábszínészettől a rendezésig?

Amikor bábszínész képzősök voltunk, Gosztonyi János tanár úr és Lengyel Pál bábszínész tanárunk kifejezetten ambicionálta, hogy önállóan is hozzunk létre etűdöket, produkciókat. Ők ketten nem csupán színészetet tanítottak, nem csak arra fektették a hangsúlyt, hogy a bábművészet mesterségbeli fogásait átadják, sokkal inkább önálló gondolkodásra neveltek. Komolyan megkövetelték, hogy megtanuljuk, hogyan kell felépíteni, megtervezni egy próbafolyamatot, hogyan kell következetesen végiggondolni azt az utat, amit egy ötlet megszületésétől a megvalósulásig bejár egy előadás, egyáltalán, hogyan kell egy előadáson keresztül gondolatokat közvetíteni. Mi pedig olyan osztály voltunk, amelyik alkalmas volt arra, hogy mindezt befogadja. Oda-vissza rendezgettük egymást. Aztán született egyszer egy nagyon jól sikerült vizsga etűdünk, amihez később – mint gombhoz a kabátot – készítettünk egy előadást. Ez lett a Csongor és Tünde. És a munka sodrában valahogy én lettem a csoport vezetője, azt írtuk ki, hogy én rendeztem az előadást, ami egyébként a szó legnemesebb értelmében műhelymunka volt.

Tatabányai Jászai Mari Színház / A kisfiú meg az oroszlánok / Fotó: Prokl Violetta

Tatabányai Jászai Mari Színház / A kisfiú meg az oroszlánok / Fotó: Prokl Violetta

Hogyan válik valaki rendezővé? Főleg úgy, hogy nem is annak készült.

Nem gondolom, hogy rendező lennék! Sokkal inkább katalizátornak tartom magamat egy olyan folyamatban, ami az ötlet felmerülésétől a megvalósításon keresztül a bemutatóig tart. Még a játékmestert is találóbbnak érzem önmagammal kapcsolatban, mint a rendezőt. Jól fel tudom állítani egy előadás alappilléreit, látom, hol kell, hogy legyenek a hangsúlyok, milyen legyen az előadás ritmusa, úgy gondolom, a leírt szöveg és a színpadi megvalósítás közötti kapcsolatra érzek rá a leginkább. Egyszerűen, az alapfelvetésben vagyok talán a legerősebb. Be kell, valljam, soha nem voltak a szó klasszikus értelmében véve rendezői ambícióim. Van, aki színész, író, esetleg dramaturg létére szándékosan menetel ebbe az irányba, nekem ez adódott, a véletlen sodort a rendezés közelébe.

Mi az, ami a leginkább testidegen számodra ebben a szerepben?

Egy előadással kapcsolatban a rendező határoz lényegében mindenről, de legalább is az ő kezében fut össze valamennyi szál. Ez nagyon komoly felelőséggel jár. Elég lassú ember vagyok, ami mint tulajdonság nem jelent problémát az írásnál, de akkor, amikor csípőből kell megválaszolni valamit próba közben, amikor gyorsan kell reagálni egy helyzetre, bizony meg tud bénítani. Nekem mindent meg kell rágnom ahhoz, hogy jó válaszokat tudjak adni egy kérdésre. És néha előfordul, hogy addig gondolkodom, amíg magától megoldódik a probléma, mert mondjuk, segít a megoldásban az a közösség, amiben dolgozom. A legfontosabb talán az: egyedül nem tartom elég erősnek magamat ahhoz, hogy mindent uraljak. Ez pedig nem tipikus rendezői vonás.

Te vagy tehát az a rendező, aki inkább kitalálni szereti azt, amit utána a színpadon látni akar.

Jó példa erre a legutóbbi munka, A kisfiú meg az oroszlánok. Azt hiszem, Németh Virág dramaturggal elég jól sikerült ráéreznünk, mi ebben a Lázár Ervin mesében a fő konfliktus, mi az az egy szál, ami az alapregényben egyébként nem is létezik, és ami a mi előadásunkban végigvonul a történeten. Kitaláltuk, hogy az egyes szereplők, akik a regényben látszólagos váratlansággal érkeznek meg, a színpadon miért akkor és miért úgy toppannak be. Azt hiszem, jól megfejtettünk egy nehezen adaptálható regényt, ami aztán alapjául szolgált egy nagyon szerethető előadásnak.

Tatabányai Jászai Mari Színház / A kisfiú meg az oroszlánok / Fotó: Prokl Violetta

Tatabányai Jászai Mari Színház / A kisfiú meg az oroszlánok / Fotó: Prokl Violetta

Az imént az „erősség” szót használtad a kitalálás folyamatával kapcsolatban. Bizonyára van olyan is, ami örömet okoz számodra a rendezésben.

Nyilván van bennem egyfajta, az átlagosnál talán fejlettebb elemzőkészség. Vágy arra, hogy minél tökéletesebben megértsem a szereplők motivációit, hogy minél jobban a mélyére tudjak ásni a dolgoknak, darabokra tudjam szedni őket. Ez a rendezésre való felkészülés folyamatában kifejezetten örömforrás a számomra. De egyébként nem gondolom, hogy ez a fajta elemzés pusztán rendezői tulajdonság lenne, a színész a próbák során, igaz más dimenziókat megjárva, de szerencsés esetben ugyan ezt csinálja.

Hogyan találtál rá az írásra a rendezés és a bábszínészet mellett?

Mindig grafomán voltam. Nem rendszeresen ugyan, de gyerekkorom óta naplót írok. Ha komolyabb gondjaim voltak, ha valami nagyon mélyen foglalkoztatott, akkor azt naplószerűen leírtam. Rájöttem arra, ha így teszek a számomra aktuálisan legfontosabb dolgokkal, akkor azok rendszereződnek, sokkal könnyebben el tudok távolodni a negatívumoktól, bizonyos helyzetek nem tudnak akkora fájdalmat okozni és ez egyszerűen segít túlélni. Terápia. De azt hiszem, a legtöbb naplóíró így van ezzel. Aztán az egyik barátnőm 30. születésnapjára – egyetlen jelenet erejéig – készítettem egy átiratot Lázár Ervin Berzsián és Dideki című könyvéből, majd kis asztali bábokkal eljátszottuk a történetet. Nagy volt a siker. Azt hiszem, ez volt az első ilyen jellegű írás az életemben. Komplett darabként talán a Nem akarok többé boszorkány lenni című volt az első. Létezett az alapmese és tudtam, hogy egyszemélyes előadást szeretnék csinálni belőle, továbbá, hogy nem számíthatok senkire, nekem kell megírnom a szövegkönyvet az eredeti történet alapján. Bár mint szöveg, úgy gondolom, nem lett túl acélos a végeredmény, de egyértelműen elindított egy úton. A következő állomás azt volt, amikor egy rendező barátnőm, Kuthy Ágnes felkért arra, hogy írjam át A farkas és a hét kecskegida című mesét. Nagyon élveztem a munkát! Az az igazság, hogy érzek magamban ambíciót az írással kapcsolatban, szemben a rendezéssel, ahol egyáltalán nem!

Tatabányai Jászai Mari Színház / A kisfiú meg az oroszlánok / Fotó: Prokl Violetta

Tatabányai Jászai Mari Színház / A kisfiú meg az oroszlánok / Fotó: Prokl Violetta

Többféle írásod is napvilágot látott eddig, sőt, színpadi munkáid is két csoportra oszthatók aszerint, hogy saját ötletből, önálló darabként vagy egy meglévő szöveg átirataként kerültek színpadra. Melyik megoldást szereted jobban?

Számomra könnyebb úgy írni, ha megvan az alapmese. Az még egy külön gyötrelem, ha a nulláról kell elkezdeni valamit. Amikor az ember létre akar hozni egy előadást, az önmagában olyan, mint egy mélyrepülés, még akkor is, ha megvan a kész darab. Számomra mindig az a legfontosabb kérdés: hogyan lesz az írásból, ebből az egyetlen elemből kész előadás a színpadon. Ha még az alaptörténet sincs meg, akkor egyenesen halálfélelmem van!

Író-rendezőként voltál már olyan helyzetben, amikor a saját daraboddal dolgoztál, és olyan helyzet is előfordult, amikor más író művét rendezted. Az előbbi talán egyszerűbbnek tűnik. Mit gondolsz erről?

Nem szeretek saját anyagot rendezni! Vannak persze szerencsés találkozások, mint amilyen mondjuk, a Kutyafül, macskakő, egérút című előadásunk volt. De ott csapatban dolgoztunk, ráadásul annyira ihletett állapotban, hogy valami kivételesen jó dolog tudott megszületni. Ez nagyon ritka és kegyelmi helyzet. Az általános tapasztalatom az, hogy nem jó, ha egyszemélyben én írom és rendezem a darabot. Akkor tudok ebben a formában igazán jól működni, ha van mellettem egy erős alkotótárs: egy dramaturg, egy színész, egy másik „agy”. Sokkal jobban érzem magamat, ha csatlakozik hozzám valaki a munka során. Minél többféle gondolkodásmód van jelen egy előadás megszületése körül, az annál markánsabb lesz. Számomra többek között erről szól a színház. Csapatban érzem magamat biztonságban!

A kisfiú meg az oroszlánok című valóság-játékot Lázár Ervin meséjéből – Németh Virág dramaturggal – Te írtad át és Te is rendezted.

Fanatikusan szeretem Lázár Ervint. Csodálattal tölt el, amilyen komolyan veszi a gyerekeket, ahogyan felnőtt létére gyerekként mer közlekedni a világban, ahogyan gyerekként fantáziál. Egyszerre egy időben van nála jelen a hihetetlenül mély életismeret és a nevetés. Ezzel például rendezőként az egyik legélvezetesebb dolog játszani. Lázár Ervin történetei a mese és a valóság határán mozognak. Varázslatosak! A kisfiú meg az oroszlánokra a Jászai Mari Színház részéről kaptam megbízást, nem az én ötletem volt, sőt, elárulhatom, magamtól biztosan nem ezt a könyvet választottam volna, mert ez az egyik legbonyolultabb Lázár Ervin mese, talán a legnehezebben adaptálható történet a színpad számára. De a színház létrehozott egy együttműködést az artistaképzősökkel, ami komoly fegyverténynek számított. Igent mondtam. Lázár Ervin miatt mindenképp!

Tatabányai Jászai Mari Színház / A kisfiú meg az oroszlánok / Fotó: Prokl Violetta

Tatabányai Jászai Mari Színház / A kisfiú meg az oroszlánok / Fotó: Prokl Violetta

Azt hiszem, Te vagy az egyik legavatottabb színházi ember, akitől meg lehet kérdezni: mennyire fontos ma a gyerekek életében a nekik szóló színház? És mennyire kell, hogy fontos legyen?

Elsősorban a saját gyerekkori emlékeimre tudok támaszkodni, mert engem rendszeresen vitt az édesanyám az akkori Arany János Színházba, és ez mindig nagy élmény volt. Persze, én egy másik korszakban voltam gyerek, az internet még csak nem is létezett, és hétfőnként nem volt adás a televízióban. Mindenesetre a családi, illetve baráti köröm gyerekeit figyelve úgy látom, hogy a mai gyerekeknek sem kisebb élmény a színház, mint nekünk volt, és ez az élmény semmilyen okostelefonnal vagy táblagéppel nem pótolható. Formanyelvében, megoldásaiban persze alkalmazkodnunk kell a korszakhoz, amiben élünk. Lassan már közhelyszámba megy, hogy a mai gyerekek érdeklődését milyen nehéz fenntartani, de saját tapasztalatból mondom, fent lehet tartani, és ehhez nem szégyen adott esetben az őket érdeklő dolgok dramaturgiájából meríteni. Az pedig, hogy a színházi élménynek van hosszútávú hatása, nem kérdés. Aki gyerekkorában megszereti a színházat, az jó eséllyel felnőttként is látogatja majd. A színházak „versenyképességének” szerintem nem a modern kor eszközei és az internet a legfőbb ellensége, hanem a kultúrpolitika tervezetlensége, odanemfigyelése, hozzánemértése. Tudatosan kellene törekedni arra, hogy minden négy és tizennégy év közötti gyerek családi, illetve anyagi háttértől függetlenül, évente legalább ötször eljuthasson az óvodával, iskolával színházba. A pedagógus felelőssége ott kezdődik, hogy milyen színházi előadásnak szánt élményre viszi el a rábízott gyerekeket. Ez utóbbi egyébként nagyban függ attól is, hogy adott intézmény – színház, bábszínház, gyerekszínház, ifjúsági színház – milyen kommunikációt folytat a közönségével, jelen esetben a gyerekeket színházba kísérő felnőttekkel, szülőkkel, pedagógusokkal. Fontos ez a kommunikáció azért is, mert a gyerekeknek szánt előadások minősége finoman szólva is széttartó, a színes-szagos vacaktól a legmagasabb színvonalú előadásokig minden megtalálható. Az igényes szülő, az igényes pedagógus pedig tájékozódik. Ha ebben a tájékozódásban segítik őt, azzal mindenki nyer. Tehát az, hogy a mai gyerekek jó színházat láthassanak, komoly összmunka eredménye, ami fokozott erőfeszítést kíván a szülőktől, pedagógusoktól épp úgy, mint a gyerekeknek színházat készítő alkotóktól.

Tatabányai Jászai Mari Színház / A kisfiú meg az oroszlánok / Fotó: Prokl Violetta

Tatabányai Jászai Mari Színház / A kisfiú meg az oroszlánok / Fotó: Prokl Violetta

Te, mint gyerekdarabokkal foglalkozó rendező, író, mikor vagy elégedett, mikor vagy boldog az előadásaiddal kapcsolatban?

Akkor, ha az előadás minden eleme működik, ha létrejön az az összművészeti egység, ami hatni képes, ráadásul úgy, hogy mindenki kapjon valamit – a legkisebb gyerektől a kísérő szülőig, a pedagógusig. Nem szeretem az olyan színházat, ahol elpoénkodunk, összekacsintunk a gyerekek feje fölött, miközben a gyerekek nem igazán értenek az egészből semmit. De nagyon nagy öröm, ha azt látom, amikor a felnőttek rácsodálkoznak arra, hogy egy gyerekeknek szóló előadás mennyi mindenre képes. Mindez persze nem mindig jön össze, de a cél az lenne, hogy minden ízében színház legyen az, amit a gyerekek kapnak tőlünk!

Az interjút készítette: Gyenge Balázs

Köszönet a Tatabányai Jászai Mari Színháznak

Színház.org

 
 

Kapcsolódó anyagok