“Az Amphitryon a becsípődésem lett” – Interjú Papp Dániellel

2017 május 28. vasárnap, 14:20

Az Amphitryont rendezi Papp Dániel Óbudán, az előadás az Aquincumi Nyári Színházban kerül bemutatásra.
Van néhány kérdés, amire keressük a választ, időtlen-idők óta. Jó példák tömege sorakozik a klasszikusok színpadi változatai között, amiből Aquincumban is láthattunk az elmúlt években jó néhány érdekeset. Két évvel ezelőtt debütált rendezőként Papp Dániel színész az Óbudai Nyár keretein belül megrendezésre kerülő Aquincumi Nyári Színház-esteken, amikor az Oroszlánok Aquincumban c. Jékely darabot mutatták be nagy sikerrel. Az éppen ott írott és éppen ott játszódó darabhoz adta magát a környezet, ami most talán nem volt ennyire egyértelmű. Erről és Amphitryon létjogosultságáról, aktualitásáról, nők és férfiak „távkapcsolatairól”, bizalomról is kérdezték a rendezőt.

– Tavaly az Oroszlánok kapcsán elmondhattad, hogy végre hazatalált a darab, ami ráadásul az első nagy debütáló rendezésed is volt. Most, az Amphitryon esetén megváltozik a darab jellege attól, hogy ebbe a különleges környezetbe kerül? Vagy ezáltal még nagyobb „falat” lesz?

– Nagyon jó a kérdés, én sosem tudok azon gondolkodni, hogy a néző, aki kijön és végigsétál ott a romok között, vajon milyen alapélményt hoz magával. Mi, ebben a színházi térben színházat csinálunk. Hogy ez speciel Aquincumban van, vagy a Holdon, vagy Madagaszkáron, az nekem, azt hiszem mindegy. Nem ad hozzá és nem vesz el belőle. Remélem, hogy a nézőnek ad és remélem, hogy a nézőnek jó érzés ide kijönni és egy antik témájú darabot megnézni. Tavaly volt egy nagy szerencsénk, hogy maga az író oda álmodta meg a darabot.

– Most mire számítson a néző?

– Sok nevetésre, talán – és remélem! – sírásra, a kettő nagyon közel áll egymáshoz, és persze színházi élményre egy antik térben. Maga a színpadkép nem lesz antik, egy nagyon is mai ötletből indultam ki. Aki eljön, majd megérti.

– Már az első rendezésednél sem volt hiány ötletekből, érdekes megoldásokból. Egészen újszerű elemeket, meglepő kellékeket, díszletet hoztál az „antik világba”.

– Érdekes ez az antik kérdés. Ha én antik darab lennék, azt szeretném, hogy a mai gondolatokkal felruházva, felvértezve vegyenek elő, poroljanak le, foglalkozzanak velem és tegyenek jelenidejűvé, jelenvalóvá. Többször ránk szóltak a múzeumban, hogy vigyázzunk a régi kövekre. Én valahogy arra gondoltam, hogy ha én kő lennék, akkor azt szeretném, hogy élő legyen a jelenem, tehát használjanak! Tegyenek rám egy dobogót, dobjon el egy gyerek, dobjanak bele egy tóba, akárcsak játszanak velem, és ne csak egyszerűen az idő vasfoga által pusztuljak el szép csendben. Tehát mi használni fogjuk ezeket a köveket is!

– Főiskolásként játszottál az Amphitryonban. A jó emlékek vezettek oda, hogy te is elővedd ezt a darabot?

– Ács János rendezte akkor és tulajdonképpen ott dőlt el, hogy nekem ezzel még dolgom lesz. Én többet láttam benne, úgyhogy ez valahogy a „becsípődésem” lett, meg kellett rendeznem! Nagy veszélye a darabnak a sokrétűsége, ezért aztán a színészeknek is nagyon nehéz a feladatuk.

– Mitől népszerű ez a Molière-vígjáték?

– Egyfelől adott az örök helyzet: a kicsi kis embertől, aki nagynak érzi magát, elvesznek mindent az Istenek, mert nekik szabad, mert ők mindent megengedhetnek maguknak. Eléggé időtálló probléma, nem? Már az antik drámában is benne volt , de Kleist még jobban kibontja, hogy nem csak az anyagi javait veszik el Amphitryonnak, hanem mindenét: a barátait, a hűséges alattvalóit, sőt, ami a legfontosabb, még a szerelmét is! A nagy kérdés, hogy ha mindez nincs, akkor mi marad? Hogy az ember hogyan definiálja magát? Körülbástyázzuk magunkat tárgyakkal, dolgokkal, emberekkel, barátokkal, ezek mind azt erősítik, hogy mi kik is vagyunk, és hogy még biztosabban álljunk a saját lábunkon, na de mit ér ez, ha ezt csak úgy elvehetik tőlünk egyik pillanatról a másikra?

– Tehát örök témákat feszeget?

– Igen, örök téma és nagyon nehéz még belegondolni is, hogy mennyire ingatag ez a sok dolog ami minket körülvesz. Szembesüljünk vele, hogy nagyon-nagyon ingatag és becsüljük meg, úgy próbáljuk meg az embereket – akik körülvesznek minket – nem birtokolni, hanem együtt élni velük és hálásnak lenni ezért is.

– Az eredeti, antik darab mennyiben más a Kleist-féle változathoz képest?

– Kleist nem nyúl teljesen vissza az eredeti antik forráshoz. Már Molière is ráérzett, hogy ebben milyen remek lehetőségek vannak a helyzetkomikumokon túl, ami már elvinné önmagától a darabot, de milyen elképesztően mély jelentéstartalom bontakozik ki ebből az antik történetből.

– Mi az, amit rendezőként kapsz ettől a darabtól?

– Erősen Amphitryon helyzetében vagyok. Van egy aránylag kerek életem, egyre többen hallgatnak rám, egyre több anyagi javakkal rendelkezem és első sorban van egy feleségem, aki a szerelmem, aki már nagyon régóta a szerelmem, akivel a sors csodája folytán összekerültünk, van egy kislányunk és várjuk a másodikat. Elképesztően zajlik az élet és jönnek a hétköznapok. Sokszor elmegyek úgy egész napokra, ahogy Amphitryon elment öt hónapra háborúba, és teljesen elfelejti az ember azt, hogy mindezt elveszítheti. Az, hogy most ezzel foglalkozhatom, engem ahhoz segít hozzá, hogy igazán tudjam értékelni és helyi értéken kezelni azt, ami most velem történik. Hogy ne csak egyszerűen természetesnek fogadjam el vagy éljem meg, hanem igazán értékeljem.

– Alkméné… A Nő. A kapcsolatok alakulása, a távkapcsolati lét szintén aktuális kérdés, mint ahogy a mindent elvehetnek tőlem üzenet kérdése is.

– A nőkben is megvan az a bizakodottság, hogy rá merik tenni az életüket arra, hogy mit súg a szívük és az ösztönük. Föl sem merül bennük, hogy mi van akkor, ha megcsalja őket a párjuk. Azáltal, hogy gyorsul a világ és nőnek a távolságok, a bizalom is egyre kevesebb. Az idők is berövidültek: az, ami ott öt hónap volt, a mai világban egy napnak felel meg. Ha ma nem beszélnek egy napig az emberek telefonon, már tragédia van. A durva az, hogy ahhoz is türelmetlenek az emberek, hogy felépüljön a bizalom.

– Az előadást beharangozó reklám is rád jellemzően elég rendhagyó lett. Kezek, mozdulatok… Mit akartatok ezzel üzenni?

– A mottó volt először meg: ismerj magadra valaki másban! Nagyon hosszú ötletelés volt, hogy mit használjunk a plakátra és a reklámozáshoz. Sorsszerű és rengeteg praktikus dolog vezet oda, hogy nagyon érzéki és nagyon érzékeny dolog szülessen. Ez volt a célunk és talán sikerült is megoldanunk.
Két kéz, ajánlom mindenkinek. Van otthon kettő, próbálgassák!

Kérdezett: Szabó Gabi