“Életutat kell választanom” – Interjú Mundruczó Kornéllal

2017 június 12. hétfő, 7:00

Nagyinterjú a film- és színházrendezővel.

Mundruczó Kornéllal az általa alapított Proton Színház lehetőségeiről, új filmjéről, a Jupiter holdjáról, a POSZT versenyprogramjában látható előadásáról, a Látszatéletről és arról beszélgettünk, milyen döntések elé állítja az élet.

Mundruczó Kornél / Fotó: Stephane Mahe

Mundruczó Kornél / Fotó: Stephane Mahe


Épp Gerhart Hauptmann A takácsok c. darabján dolgozol a hamburgi Thália Színházban, amely a vérfürdőbe torkolló, 1844-es sziléziai munkásfelkelést dolgozza fel. Ahogy Szerb Antal írta, „se hőse, se cselekménye, a kort lazán összefüggő jelenetek mutatják be, a tragikus nem az, ami a darabban történik, hanem az, hogy van egy világ, ahol ilyesmi történhet”.

Egyetértek a meghatározással, A takácsok valóban nem a hagyományos drámai struktúra szerint építkezik, mondhatni antidráma. Számomra éppen ezért nagyon felszabadító – teret enged a róla való gondolkodásnak, a kísérletezésnek. Olyan, mint egy oratórium vagy egy sírfelirat. Azt a momentumot rögzíti, amikor az elviselhetetlenné váló nyomor a felszínre tör, a munkások az őket kizsákmányoló gyáros ellen fordulnak, és az a kegyetlenség, amit nap mint nap a bőrükön tapasztaltak, ami felszívódott a sejtjeikbe, kiáramlik. A darab egy rettenetesen megosztott világot ábrázol, amelyben csak nagyon gazdagok és nagyon szegények léteznek, és ami tulajdonképpen nem is áll olyan távol tőlünk. Azt látjuk magunk körül Magyarországon, Európában és az egész világon, amit a takácsok, hogy az olló egyre csak nyílik és nyílik. Elnyomásról, zsarnokságról, társadalmi osztályok közt növekvő ellentétről és a feszültséget övező frusztrációkról bizony van fogalmunk.

A Takácsok a hamburgi Thália Színházban

A Takácsok a hamburgi Thália Színházban

Szinte minden előadásodban, filmedben előtérbe kerülnek ezek a témák, az élet legsötétebb momentumai. Miért, hogy az úgynevezett trauma-történetek állnak a művészi érdeklődésed középpontjában?

A takácsokat a Theater der Welt (rangos nemzetközi színházi fesztivál, amelyet három évente rendeznek meg és ahova a világ minden tájról éreznek előadások, a szerk.) felkérésére vállaltam, ez lesz a fesztivál nyitóelőadása. (Az interjú a bemutató előtt készült. A szerk.) A szervezőkkel mindenképpen egy klasszikust kerestünk, és ez a történet ütött szíven. Amikor beleakadtam, nem úgy olvastam, mint egy színdarabot, amit el kell készítenem, primér módon tudott hatni rám, egyszerűen összetört. Ebből tudtam, hogy dolgom van vele. Csak akkor tudok dolgozni, ha egy anyag nagyon fontossá válik számomra, ha nemcsak az intellektus szintjén működik, ha szinte megijeszt a saját erejével. Wéber Katával – aki állandó színházi munkatársam is – mindig sokat beszélünk ezekről a témákról, mielőtt letesszük a voksunkat. A színház nagyon is intellektuális műfaj, amennyiben fórumként tekintünk rá, de az eszközei lehetővé teszik, hogy túlmutasson az interpretáción és ezáltal valódi kockázatokat vállaljon. Én arra vágyom, hogy egy előadás több legyen, mint puszta kommentár azokról a kérdésekről, amelyek a munka során felvetődnek. Ezért sem vállalok több színházrendezést. Ha szakmányban nyomnám a produkciókat, egy idő után képtelen volnék önazonos maradni.

A Takácsok díszlete a hamburgi Thália Színházban

A Takácsok díszlete a hamburgi Thália Színházban

Korábban úgy fogalmaztál, csináltatok zsinórban négy előadást a Proton Színházzal, ami számodra egy családot alkot. A Frankenstein-terv, a Nehéz Istennek lenni, a Szégyen és a Demencia után azonban új irányt vettetek a Látszatélettel. Hogy látod ezt az utat?

A említett darabok mindegyike kortárs életek erőteljesen felkavaró meséje, dokumentarista-realista szociológiai látlelet. A Látszatélet ezzel szemben összetettebb, a valóságot részletezőbben ábrázoló, számomra elképesztően inspiráló előadás, amelynek a létrehozása az ismeretlen után való kutatásról, új formanyelv kereséséről szólt. Azt éreztem, hogy az a dramatikus struktúra vagy narratíva, ami a Frankensteintől indult és eltartott a Demenciáig, nem jelent már újabb kihívásokat. Ezt nem fogalmaztam meg ilyen egyértelműen, de amikor a Téli utazás installációján dolgoztunk, hirtelen világossá vált, hogy máshova került a fókusz. Egészen közel menni egy témához és azt a nagyon közeli képet univerzálisra növelni – ez érdekel. (A Téli utazás Mundruczó-féle verziójában Schubert dalciklusát Hans Zender kiszenekari átiratában Szemenyei János és az Óbudai Danubia Zenekar adja elő a bicskei menekülttáborban készült videoinstalláció kíséretében. A menekültekre fókuszáló alkotás inspirálta a rendezőt a Jupiter holdja című film elkészítésére, melyet az idei cannes-i filmfesztiválon mutattak be. A szerk.) A menekülttáborban átélt élmények, az örök idegenségünkkel, az elhagyatottságunkkal és a reménytelenséggel való szembesülés, az a morális és egzisztenciális válság, aminek a tanúsága az emberek tekintetében is benne van, egyszerre volt megrendítő és iránymutató. Amikor a Látszatéletet csináltuk, már sokszor hivatkoztam Wéber Katának a Téli utazás kapcsán szerzett tapasztalatokra.

Wéber Kata és Mundruczó Kornél a Jupiter holdja forgatásán

Wéber Kata és Mundruczó Kornél a Jupiter holdja forgatásán

“A Téli utazás számomra az úton levés apoteózisa. Örökké úton lenni. Várakozni, nem tudni mire. Mint a Purgatóriumban” – írtad a produkció ajánlójában. Te hogy érzed most magad a saját vándoréletedben?

Azt, hogy úton vagyok, nem úgy élem meg, mint egy vándor, inkább úgy, mint egy zuhanó ejtőernyős, akit a szél és talán az istenek nem engednek a földhöz csapódni. Tehát ez a zuhanás nem feltétlenül süllyedés – lehetőséget is ad arra, hogy megéljem a saját szabadságomat, és én is ezt szeretném lehetővé tenni a nézők számára filmben, színházban egyaránt. Úgy látom, hogy az utóbbi időben kicsúsztak a kezünkből a kapaszkodók, az élet minden területén elvesztettük a viszonyítási pontokat. Ugyan mind a jobboldali mind a baloldali tabuk erősen korlatozzák gondolkodásunkat. Már nem tudunk hagyományos módon válaszokat találni a kérdéseinkre, az ideológiák és tanulmányok nem nyújtanak nekünk segítséget. Ezért a kihívásokra adott válaszainknak, a döntéseinknek és annak, hogy miként határozzuk meg önmagunkat a világban, nagyobb tétje van, mint az én életemben valaha. Ez a krízisek kora, ami a növekvő szegénységgel, a menekültválsággal, a morális határok elmosódásával, az általános és a politikai közbeszéd lealjasulásával arra kényszerít minket, hogy újra definiáljuk a magyarságunkat, az európaiságunkat, az emberségünket. Amennyire gyötrő és felelősségteljes dolog ez, annyira pozitív és reményteli, hiszen semmit nem követhetünk el anélkül, hogy megindokolnánk magunknak, miért úgy cselekszünk. Amikor én kezdtem a pályát, még volt „mihez képest” filmben, színházban, politikában egyaránt. Könnyebben ki tudtuk jelenteni, hogy „ezzel egyetértek, ezzel meg nem”. Most nincsenek fekete és fehér keretek. Alkotóként ez a tudat lázba hoz.

Látszatélet / Fotó: Rév Marcell

Látszatélet / Fotó: Rév Marcell

Korábban azt mondtad nekem, bizonyos értelemben egy hályogkovács, „külsős” valaki vagy a színházban, aki hozzájutott olyan tartalmakhoz, amelyek képesek újszerűen hatni, de Németországban és Magyarországon is zavarban vannak, hogy milyen véleményt alkossanak a produkcióidról. Most is ezt érzékeled?

Magyarországon feltétlenül – a nézőkkel kialakult egy erős kapcsolat, de ahhoz képest, hogy a Proton Színház mennyire keresett és sikeres külföldön, otthon alulfinanszírozott. Nekünk is csurran-cseppen valami, ne mondhassuk, hogy nem jutott, de olyan, mintha a támogatást csak mutatóba kapnánk. Mivel se én, se a műszakunk, se a színészeink, nem ebből élnek, mulatságos, amikor a magyar színházi kultúra porszemnyi egységeként olyan színházakba és fesztiválokra hívnak minket, ahol még soha, vagy hosszú évekkel ezelőtt láttak magyar társulatot. Arra nem vennék mérget, hogy ezeket az élményeket 20 év múlva majd össze tudjuk foglalni egy Proton-könyvben ünnepelvén fennállásunk harmincadik évfordulóját.

Volt olyan időszak, amikor úgy fogalmaztál, „mindent kockára kell tenni a munkánk érdekében”.

Ez változatlanul így van. Nem mondom, hogy tökéletesen tervezhetetlen az élet, de a valós építkezés lehetősége nem biztosított. Rettenetesen megrendítő, hogy mennyi energia megy adott esetben a kukába, hogy mennyire pazarló a magyar kultúra. Külföldön azt tapasztalom, hogy az utolsó morzsát is lesöprik az asztalról, mi pedig zsákszámra dobáljuk ki a kenyeret… A Proton egyébként tudna önfenntartó lenni, ha például Magyarországon nem játszana, csak külföldön, hiszen egy globális szinten értelmezett színház.  De a lényege mégiscsak az, hogy olyan embereket hoz össze, mint Monori Lili, Rába Roland, Láng Annamari, Derzsi János, Kiss Diána Magdolna, Jéger Zsombor, Szemenyei János, Tóth Orsi, Wéber Kata, Bánki Gergely,  Katona László, Nagy Zsolt, Spolarics Andrea, valamint a színház igazgatója Büki Dóra, és még sorolhatnám. A velük való munka pótolhatatlan számomra, mert egy nyelvet és egy színházi nyelvet beszélünk.

Látszatélet / Fotó: Rév Marcell

Látszatélet / Fotó: Rév Marcell

Egyszer úgy vélekedtél, nem abban vagy újító, amit ismernek, nem az elfogadott játékszabályokat viszed tovább, hanem a magad törvényei szerint próbálkozol. Varsóban, Antwerpenben, Zürichben vagy Hamburgban hogy fogadják ezt?

Meg akarják ismerni, hogy miként dolgozom. Elfogadják, hogy nem a hagyományos történetmesélésre vállalkozom, hogy egy gesamkunstwerkben gondolkodom, amelyben egyaránt fontos a látvány, a zene, a videó, a játék, és amelyben nem egy színészhez vagy egy sztorihoz lesz közöd, hanem egy ismeretlen objektumhoz, ami új területeket nyithat meg a néző fantáziájában. Ezt abból érzem, hogy a színészek nagyon odateszik magukat a munka során és a színházak sem azzal fogadnak, hogy „ezt nem lehet, azt nem lehet”. Pedig a szándékaim és a módszereim egyáltalán nem illeszkednek a kőszínházi hagyományokhoz. Egy hamburgi Tháliában csomó praktikus dolognak kell megfelelni, követelmény például, hogy legyen repertoáron tartható az előadás, ne tartson tovább három óránál, a díszletépítési idő ne legyen több négy óránál. Ezen túl viszont nincsenek megkötések, és az a típusú nyitottság, ami körülvesz, nagyon támogató. Tudatosan törekszem arra, hogy ne csak német rendező legyek, de tény, hogy Németországban van egyfajta diskurzus a munkáimról, a Látszatéletet félig német előadásként kezelik,  a nachtkritik.de szavazásán az elmúlt év legjobb 10 németországi előadása közé választották, felterjesztették Faust-díjra. Ez is jelzi, hogy a német színházi közeg befogadóbb, könnyebben megemészti azt, ami nem besorolható. Katával mindig olyan anyagokon gondolkodunk, ami meghaladja azt, amit már előzőleg csináltunk. Az ő alkotói hozzáállása nagyon inspiráló és mindig arra ösztönöz engem is, hogy magunkat előzzük le.

Merab Ninidze georgiai színész, Mundruczó Kornél és Jéger Zsombor a Jupiter holdja című filmjük bemutatójának

Merab Ninidze grúz színész, Mundruczó Kornél és Jéger Zsombor a Jupiter holdja című filmjük bemutatóján

2008-ban a Frankenstein-terv című előadásod kapta a legtöbb díjat a Pécsi Országos Színházi Találkozón (a legjobb előadásét, a közönség-zsűri díját, és Monori Lili a legjobb női főszereplőét.) A Proton Színház és a Trafó koprodukciójában létrejött Szégyen című előadás 2013-ban elnyerte a legjobb rendezés díját és a legjobb díszletért Ágh Mártont, a darab tervezőjét is elismerték. A Látszatéletet is beválogatta az idei POSZT versenyprogramjába Kovács Dezső és Árkosi Árpád. Ezeknek a visszajelzéseknek mekkora jelentősége van számodra?

Természetesen minden számít és jólesik, ami a Proton Színházat legalizálja. De a hazai elismerések és pozitív visszajelzések mindig felvetik a kérdést, hogy általában milyen szempontok érvényesülnek a hazai színházi kánonban, és vajon ez a színház meg tud-e élni POSZT nélkül, képes-e teljesen láthatatlanul létezni és tudná-e folytatni úgy, hogy egy darab előadást nem játszik Magyarországon? A válasz az, hogy igen, tehát az úgynevezett sikerek semmilyen lehetőséget nem nyitnak a finanszírozás területén vagy akár a szakmai párbeszédben való jelenlétet tekintve. Hogy mégis miért csinálja az ember, ha alapvetően feleslegesnek bizonyul? Természetesen mindig ugyanazért, azokért az emberekért, akikkel csodálatos együttműködni.

Bár a Proton Színház lehetőségei nem bővültek az elmúlt években, a filmterveid megvalósulhatnak, a Jupiter holdját például 697 millió forinttal támogatta a Filmalap.

A színházi munkáim azt bizonyították, hogy a szakma nem nézi jó szemmel, ha valaki nem áll be a sorba, hogy a valódi függetlenségnek ára van. Filmesként azonban egy tradícionális pályát járok, ami kevesebb kudarcot tartogat: eléggé kiszámítható módon, néhány évente elkészülhet egy-egy mozi, amihez kapok támogatást.

Hogy érintett, hogy a Jupiter holdjával ismét Cannes-ban versenyezhettél?

Elképesztően örültem! Cannes egy kicsit olyan, mint az utolsó vacsora: fogalmad sincs, lesz-e még módod részt venni rajta, mert erre nincs garancia. Csak ajándékként lehet tekinteni a meghívásra, hiszen európai szerzői filmesként nincs ennél fontosabb fórum, a Jupiter holdjáért pedig nagyon keményen megküzdöttünk. Tulajdonképpen ennek a filmnek az elkészítése volt eddig a legnehezebb.

Jéger Zsombor a Jupiter holdjában

Jéger Zsombor a Jupiter holdjában

Miért?

Korábban kamarafilmekkel foglalkoztam, ez viszont egy polifón, szerteágazó, mellérendelő szerkezetű, bonyolult koreográfiákat használó, tömegeket, komoly díszleteket és sokféle technikát mozgató, részletező alkotás, egy táblakép, nem beszelve arról, a tabukat ez a film sem veszi figyelembe. Mind a producereim, mind a legközelebbi alkotótársaim erősen húzták ezt a hajót, szinte csoda, hogy ki tudott kötni.

A csoda fogalma, ami köré a Jupiter holdja épül, már a Fehér isten kapcsán is felmerült, a kutyákkal való munkáról úgy nyilatkoztál, tulajdonképpen létrejött a lehetetlen, két faj képes volt kooperálni egymással és ennél pozitívabb üzenetet nehéz elképzelni.

Ezért sem bírtam kiverni a fejemből a kérdést, hogy viszonyulunk a csodákhoz, hiszünk-e még bennük, van-e még valami, ami összetarthat minket. Lényegében a Jég, a Szégyen vagy a Fehér isten is olyasmit állít a középpontba, ami túlmutat a józan észen, ami transzcendens, ami azokról a láthatatlan erőkről szól, amelyek körbe vesznek minket és időnként megnyilvánulnak a saját döntéseinkben is. Szeretem fókuszba állítani azt, ami megfoghatatlan, mert meggyőződésem, hogy a kutatása közelebb visz az igazsághoz, mint a ráción belül adható válaszaink összessége.

A Jupiter holdja egy orvos és egy olyan menekült fiú kapcsolatáról szól, aki csodálatos módon levitálni kezd. Hogy született a film ötlete?

Mindig foglalkoztatott a repülés fenoménja, de gyermetegnek tűnt az ötlet, hogy repülő emberekről forgassak. Eleinte csak arról beszélgettünk hogy egy fiú és egy férfi barátságát szeretném elmesélni. A menekülttáborban tett látogatásaink élménye teremtette meg végül ennek a történetnek a közegét, hiszen felelős alkotóként reagálnom kell arra, amit tapasztalok. Ettől függetlenül nem egy „menekültfilmet”, inkább egy fantasztikus filmet akartunk csinálni, ami sokféle filmnyelvi megoldást használ, ugyanakkor nem kínálja fel azokat a megoldásokat, fordulatokat, amelyek egy-egy zsáner sajátjai. Tehát nem az volt a cél, hogy hőssé avassuk Aryan figuráját, nem akartunk magyarázatot adni arra, hogy miért képes olyasmire, amire más nem, mert szerettük volna, hogy a néző ne az eszére támaszkodjon a látottak értelmezése közben. Aryan nem egyszerűen repül, hanem a csoda által képes megrendítő változásokat előidézni az őt körülvevők életében. Az volt a lényeg, hogy a nézőben is új kérdéseket vessen fel, hogy a jelenléte túlmutasson azon a felismerésen, hogy a világ erősen szédül és minden szinten forgácsolódik. Egyébként a Jupiter holdja első változata már a menekültválság előtt megszületett, be is nyújtottuk egy pályázatra. Kísérteties módon, az a mondat szerepelt a fedőlapján, hogy „valamikor a jövőben”, az első jelenete pedig egy drótkerítés mellett játszódott.

Jupiter holdja / Fotó: Rév Marcell

Jupiter holdja / Fotó: Rév Marcell

Öt évvel ezelőtt azt mondtad, az itthon tapasztalt bevándorló-létet mára már homeless-létként éled meg…

Azóta egyre revelatívabb módon merül fel bennem a gondolat, hogy otthonra kell találni. Az ingázás, az új impulzusok nagyon frissen tartják az embert, de most, hogy úgy érzem, lassan megérik a helyzet a változtatásra. Bizonyos döntéseket tényleg meg kell hoznom, amelyektől eddig nagyon távol tartottam magam. Könnyen lehet, hogy választanom kell film és színház között, mert mind a két terület olyan nagy helyet foglal el az életemben, hogy kezdi kiszorítani a másikat. Meddig korzózzak még végig Európán? Letelepedjek-e valahol? Eltöltsek-e néhány évet egy társulattal vagy kizárólag filmrendezőként folytassam? Mi legyen a Proton Színházzal, ami ugyan óriási fejlődésen ment keresztül az alapítása óta, de úgy tűnik, hogy a működési keretei az elkövetkező tíz éveben nem fognak változni?
Egyre égetőbb az igény, hogy kivegyem a homokból a fejem, de még van néhány méter a válaszútig. Most azt látom, hogy ha minden jól megy, akkor a következő másfél évben meg fogom csinálni ezt az amerikai filmet Bradley Cooper-rel. (Mundruczó Kornél Deeper címmel, Max Landis, az egyik legfelkapottabb hollywoodi forgatókönyvíró munkájából készül forgatni egy mozit a fő szerepben Bradley Cooper-rel, aki egy mélytengeri küldetésre indulót űrhajóst fog alakítani. A szerk.) Emellett részt veszek a Ruhr Triennálé nevű német fesztiválsorozat hároméves programjában: az első évben egy videóinstallációval, a másodikban egy operával, a harmadikban pedig egy magyar koprodukcióval. Ezek a munkák fogják megérlelni a jövőt.

Mundruczó Kornél munka közben / Fotó: Szemerey Bence

Említetted, hogy film és színház egy ponton túl kizárják egymást…

Életutat kell választanom, mert nem fér be egy lélekbe az a sok álom, ami előttem lebeg. Mára lerövidült az az idő, ami két film között eltelik és megsokszorozódott a színházi felkéréseim száma, évi 5-6 megkeresésből kell kiválasztanom azt az egyet, amire igent mondok. Közben van egy szívügyem, egy virtuális társulatom, a Proton Színház, amire végtelenül büszke vagyok, és időnként megkeresnek külföldről, hogy vigyem ezt vagy azt a színházat, legyek itt-ott művészeti vezető. Át kell gondolnom, hogy milyen kihívásokat keresek valójában, és találhatok-e támogatást annak, ami elsősorban a hobbim.

Tóth Berta / Színház.org

 
 

Kapcsolódó anyagok