“A közösség nagyon fontos, talán ezt kerestem mindig” – Interjú Olasz Renátóval

2017 június 13. kedd, 7:05

Sok éves hagyomány, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős színész hallgatóit bemutató portrésorozat készül. Idén a szinhaz.org ad helyet a beszélgetéseknek, amelyeket rendhagyó módon az egyetem negyedéves dramaturg hallgatói készítenek Kárpáti Péter és Upor László szakmai irányítása mellett.

Szász Hanna interjúja.

Olasz Renátó / Fotó: Sághy Tímea

Olasz Renátó / Aranyélet / Fotó: Sághy Tímea

Azt hallottam, hogy már az Adyban is fenegyereknek számítottál. Már ott is rendeztél… Mit adott és mit vett el az egyetem?

Az Ady (drámatagozatos gimnázium Debrecenben) egy sokkal felszabadultabb hely volt, mert nem volt elvárás és a próbaidőket a szabadidőnkből vettük el… Az általános iskolában kezdődött az egész. Nem voltam egészen jó gyerek, és akkor…

Hogy voltál rossz gyerek? Mit csináltál?

Drámaszakkörön volt egy tanárnőnk, akit sokszor kiakasztottunk egy barátommal. Behívták anyát, és mondták, hogy elég sok lekötetlen energiánk marad, elküldenek minket a gimnáziumba, ahol Fábián Gábor tartott drámaórákat (Fábián Gábor színész-rendező, aki akkor Nyíregyházán játszott). Elmentünk hozzá, sok idősebb diák közé. Nagyon megszerettem az egészet, főleg Gábort. Más “szaga” volt az ő óráinak, mint bárminek, amit korábban tapasztaltam. Teljesen más világba kerültem. Gábor vitt el életemben először színházba – Bodó Viktor M vagy mégsem című rendezésére az elejétől a végéig emlékszem. Látva az előadást, rájöttem, hogy ez az, ami engem érdekel, ez a nem is tudom, hogy micsoda, amibe szívesen tenném az energiáimat. Gábor ajánlotta nekem az Adyt, ami egy dráma tagozatos suli, oda készültem és felvettek. Aztán negyedik-ötödikben hamarabb leérettségiztem matekból, meg angolból, és nem vettem fel faktot, azért, hogy délelőttönként, esténként a színházasdit tudjam csinálni. Egyszerűen ez érdekelt.

Akkor az egyetem a folytatása volt ennek…

Szerettem volna, ha az, igen.

Olasz Renátó / Radnóti Színház - Futótűz / Fotó: Dömölky Dániel

Olasz Renátó / Radnóti Színház – Futótűz / Fotó: Dömölky Dániel

És az lett?

Annak, amit akartam, nem. Mert az egyetem is egy iskola: bejövök reggel, elmegyek este, rengeteg kötöttség van, tanulni kell, nem ad szabadságot. Vagyis ad egyfajta szabadságot, de én mindig hiányoltam valamit… Nem az oktatásból, az rengeteget adott, hanem… Erre nem tudom a választ. 

Fontos, hogy ne valaki másnak a gondolatát valósítsd meg?

Azt hiszem, igen. De valójában nem ez volt a bajom az egyetemmel, ott nem akartak semmilyen gondolatot rám erőltetni… Inkább arról beszélnék, mi a jó: a közös munka. Imádom azt a folyamatot, amikor öten, hatan vagy tízen színészek elkezdünk közösen gondolkodni és mindenki azt érzi, hogy szabadon lélegzik valamiben, hogy élvezi, amit csinál. Akkor teljesen jelen idejűvé válik az egész. Ez nagyon jó. És ha én rendezhetek és mindez az én világomban történik, az még jobb.

Ez azt jelenti, hogy jó pedagógus is vagy? Tehát tudsz egy biztonságos teret teremteni?

Nem feltétlen – bár azok, akikkel dolgozom, azt mondják, miután megszoknak engem, szeretnek velem dolgozni. Azt érzem, hogy ki tudok hozni valamit az emberekből. A közösség nagyon fontos, talán ezt kerestem mindig.

Érdekel-e a tanítás?

Igen, az eléggé érdekel.

Olasz Renátó / Radnóti Színház - Lear király / Fotó: Dömölky Dániel

Olasz Renátó / Radnóti Színház – Lear király / Fotó: Dömölky Dániel

Te mit csinálnál másképp? 

Fogalmam sincsen. Máté Gábor egy végiggondolt módszer szerint foglalkozott velünk, amibe nem tudok belekötni, mert megértettem és meg is szerettem, még így is, hogy eleinte egyáltalán nem tudtam aszerint működni. Az egész egy kegyetlen, de reális világlátásból indul ki, abból, hogy az ember a világban és sajnos a színházban is gyakran találkozik érdektelenséggel. Arra tanítottak minket, hogy egy kegyetlen és érdektelen helyzetben is tudjunk feltaláljuk magunkat. Ha kell, tudjunk szöveget írni, felrakni egy jelenetet, és ami a legfontosabb, hogy minél pontosabban és élesebben gondolkodjunk egy figuráról.

De eközben nem válsz magad is érdektelenné?

Ez a lényeg, hogy nem szabad érdektelenné válni. Amit meg kell tanulni az az, hogy adott esetben legyél képes egyedül, szabadon dolgozni egy olyan kötött rendszeren belül, amit a rendező megkövetel. Gábor mindig azt mondta, hogy amit mi tanulunk, az egy szakma, egy munka, ahogy a kőműves a falat, mi egy szerepet tanulunk felépíteni.

Igen, de ebben az esetben a saját testetek és lelketek az eszköz…

Ezzel a gondolattal csak arra világítottak rá, hogy el kell dönteni, akarjuk-e ezt a szakmát csinálni, vagy nem. Azt hiszem, a választ keresve lehet rájönni, hogy való-e ez nekünk vagy sem. Megmutatták a szakma kemény oldalát. A magányos oldalát. Színészként, bármilyen jó rendezővel találkozol, – mindig ezt akarták a fejünkbe verni -, haza kell menned és el kell végezned azokat a feladatokat, amelyeket egy színész csak egyedül tud elvégezni. A rendező ápolhatja a lelkét és lehet a legjobb barátja, de a színész fog a színpadon állni. Neki kell magáról tudnia. A lélekkel magunknak kell foglalkozni.

Olasz Renátó / Radnóti Színház - Téli rege / Fotó: Brozsek Niki

Olasz Renátó / Radnóti Színház – Téli rege / Fotó: Brozsek Niki

Mi az a feladat, amit csak egyedül lehet elvégezni?

Egyszerűen a szerepről való gondolkodás. Hogy ki ő, mit csinál, kihez mi a viszonya, hogy létezik, hogy néz ki, hogyan viselkedik. Egyszerűen fel kell tárni, hogy ki az a figura, mi az igazsága, mik a céljai. Persze a rendező elmondja, hogy szerinte mi az irány…

Ez nyilván egy közös keresés….

Persze, de neked a szerepet egy idő után sokkal jobban kell ismerned, mint a rendezőnek. A közös keresés a színészet része, de engem ez önmagában nem érdekel. A színházcsinálás érdekel. Gimnázium óta azért tetszik, mert valahogy a gondolkodáson, meg a részletek összehangolásán túl, kell még hozzá valami plusz. Nem lehet, hogy ez csak egy szakma, csak egy munka legyen. Ez nem azt jelenti, hogy a színház természetfeletti, hogy le kell ülni és körbe kell búgni a színészekkel vagy fel kell áldozni egy bárányt. De ha látok valamit, ami jó, ha látok valamit, ami működik a színpadon, akkor mindig azt látom, hogy az ember, aki csinálja, szabad. Van olyan alkotó, aki csak megkötések között tud dolgozni, engem viszont az a próbafolyamat érdekel, ahol egy helyzetet ki tudunk próbálni százféleképpen is és ugyanilyen szabadnak érezhetjük magunkat.

Szabad hibázni és keresni…

Amikor én rendeztem, abszolút az volt a lényeg, hogy nyugodtan hibázhatsz. Hogy nincs olyan, hogy rosszul csinálod. Nem zavaró, ha nem tudod a szövegedet. Egy dolog zavaró, ha nem figyelsz a partneredre és nem próbálsz meg valamit közvetíteni felé. Majd megtanulod a szöveget, rájövünk hova kell állnod és arra is rájövünk, hogy a munkának mi a lényege. Valamifajta kísérletezés volt fontos számomra. Én rendezőként szeretném inspirálni a színészeket, figyelni arra, hogy ők miket hoznak. 

Olasz Renátó Horváth János Antal / Fotó: Waskovics Andrea

Olasz Renátó Horváth János Antal / Fotó: Waskovics Andrea

És ez a kísérletezés vezet arra, hogy megtaláld, mi az a plusz a színházban, amit említettél?

Igen. Ami a színpadon van, az megkonstruált helyzetekből és pillanatokból áll, értelemszerűen hazugság, ezzel nincsen semmi baj, de mégis, hogy hitetem el azt, hogy ez élő?

Mi kell ahhoz, hogy ráhangolódj?

Változó. Volt, hogy a téma, volt, hogy a szöveg vagy a partnerek, volt olyan, hogy egyszerűen lenyűgözött a rendező személye és mégsem tudtam a helyzettel igazán mit kezdeni…

Ki volt az?

Zsótér Sándor.

Akkor a Sirályban nem is tudtál igazán felszabadult lenni?

De, azt éreztem, hogy ő iszonyatosan felszabadító. Megmutatta azt, hogy még mennyi van abban a helyzetben, amitől egyszerűen megijedtem, érted? Egyszerűen megmutatta egy olyan oldalamat, aminek a létezéséről egyáltalán nem tudtam és amitől elkezdtem félni. Abszolút gyávaságból. Azt éreztem, hogy nem állok készen arra, amit ő kér és fogalmam sincs, hogy hogy kéne megvalósítanom. És nem az volt az ijesztő, amit ő mondott nekem, hanem az, amire magamtól rájöttem.

Mire jöttél rá?

Arra, hogy pont azt nem csinálom, amiről beszélek. Beszélni sokkal könnyebb valamiről, mint csinálni. Nehéz valamibe tényleg belemenni. Tényleg megégetni magam. Nekem ez ritkán megy. Szeretek felszínesen szórakoztatni. Zsótér viszont olyan, mintha apró kapukat nyitna meg az emberben, amitől úgy érzi, egy hatalmas kapu előtt áll… hát oda be kell lépni, vagy nem kell belépni. Nehéz döntés.

Olasz Renátó / Aranyélet / Fotó: Sághy Tímea

Olasz Renátó / Aranyélet / Fotó: Sághy Tímea

Mit akarnál most másképp csinálni? És hogy érzed, jó úton vagy?

Most sok mindennek vége lesz. Van egy ilyen „most akkor mi legyen?” állapot bennem. Valamit egyszerűen össze kéne rakni ebből a jó sok évből, amit az iskolában töltöttem, burokban. Vagy lehet, hogy majd összerakja magát. Nem tudom. Azt mondják, nagyon éles váltás jön. És mind az a sok-sok pici döntés, amiről mondjuk Zsótér vagy Máté Gábor vagy bármelyik volt tanárom beszél, azok az éles helyzetek most itt vannak. Vagyis eddig is voltak, de mégis volt valaki, aki segített, terelgetett… Most jönnek a döntések, meg a jövő… Nekem fogalmam nincs a végéről, meg ne kérdezd, hogy mit akarok három év múlva csinálni, mert egyszerűen fogalmam sincs. Édesapámnak mondtam nemrég, hogy azt hittem, ha megírom a szakdolgozatomat, valami kitisztul a fejemben, de csak még nagyobb zavar keletkezett. Mosolygott és mondta, hogy: “Hát igen, az csak nagyobb lesz”.

Ahhoz, hogy jól dönts, teljesen ismerned kell magad…

Nem az a fajta ember vagyok, aki szeret dönteni.

Miért?

Mert szeretem, ha száz lehetőség van. Engem a lehetőségek sokkal jobban érdekelnek, mint a választások.

Most milyen munkalehetőségeid vannak?

Négy osztálytársammal Szegedre szerződünk. Ott bármi lehet! Ezen felül pedig életem első kisfilmjén dolgozom.

Az Aranyélet kapcsán ismert lettél, ez jár valamiféle felelősséggel. Hogyan akarod, akarod-e használni?

Nem tudom. Én úgy érzem, hogy akit követni szeretnék, az mondjuk Zsótér Sándor, Nagy Zsolt vagy Rába Roland, vagy az édesapám és az édesanyám… mert ők megpróbálnak hazugság nélkül élni. Én is erre szeretnék törekedni.

Önazonos szeretnél lenni…

Igen.

 

Az interjút Szász Hanna, negyedéves dramaturg hallgató készítette